Ajax-loader

Boross Nóra könyvei a rukkolán


Boross Nóra - Várhegyi István - Budaörs ​keresztjei / Kreuze in Budaörs
Jó ​pár évig érleltem magamban ennek a kiadványnak a megjelentetését. Érleltem, mert sejtettem, hogy olyan területre tévedhetek, amiben nagy az adóssága minden budaörsi írástudónak. Sajnos azt kell mondanom, hogy az adósság sokkal nagyobb, mint gondoltam. Az utolsó óra, utolsó percének végén kezdtünk hozzá, hogy a még fellelhető hiteles forrásokat megszólaltassuk. Nem mindig sikerült elérnünk már őket. A tehetetlenség dühe olyankor a keserűséggel vegyült. S az sem nyújtott vigaszt, hogy amikor megkérdeztem egyik interjú-alanyomat – miért nincsenek fényképek és szájhagyományok a keresztekről –, azt mondotta: „A svábság elfeledni igyekszik azt a sok szörnyűséget, amit ellenük elkövettek. Ezért maradt fent oly kevés anyag az ősöktől”. Vigaszt nem nyújtott, de megértettem a magyarázatot, aminek ellenére mégis kiállok a gyökerek ápolása mellett. Még akkor is, ha azok fájó sebeket szakítanak is fel. Bár az útszéli feszületekről már az 1300-as években említést tesznek különböző írásos dokumentumok. Említést tesznek, de nem írják meg a történetüket, így azok eredete és a rájuk épült legendák valószínűleg örökre elvesztek az utókor számára. A fellelhető irodalom negyven keresztről tesz említést, ám ezeknek nagy része ma már az enyészeté. A jelenleg ismert keresztek többségét az 1800-as években állították, ami nem olyan távoli múlt, ám a kitelepítés és a lakosság összetételének mesterséges megváltoztatása kitörölte az emlékezetekből az állításukhoz kapcsolódó történeteket. Találtunk olyan keresztet, amelyhez új történet kapcsolódik és vannak, amelyek dicsőséges némaságban őrzik állíttatásuk titkát. Rossz belegondolni, hogy a múlt század hatvanas éveiben tűnt el nyomtalanul a Baross utca Árpád utca sarkán álló ház előkertjéből a fafeszület, rajta pléhkrisztussal. Gondos állítói a keresztet is pléhvel borították, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól. Az utódok, és itt nem csak az egyenes ági leszármazottakról beszélünk, még csak egy fényképet sem őriztek meg erről az emlékhelyről. Szintén a hatvanas-hetvenes években veszett nyoma a Farkasréti úton a Starentanz-kápolna mellett álló keresztnek, amelyről csak egy homályos fotográfiát leltünk fel. A Rupphegyi úti vaskereszt a korpusszal pedig 2005. december 22. és 2006. január 16. között lett a vasgyűjtők zsákmánya. Szomorú tény, hogy e könyv megjelenésekor már csak tizennégy keresztről, illetve útszéli emlékoszlopról tudunk. Elgondolkodtam, hogy mennyi lelkes hivatásos és amatőr néprajzkutatóval találkoztam Székelyföldön, akik szerencsésebbek a Budaörsön kutatóknál. Ott messze az anyaországtól a székelyek még tudják, hogy az emlékezés, a mesék és ősök történetei tartást adnak az identitásukban megingóknak. Ezért fontos, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbáljuk felkutatni azokat az apró emlékezettöredékeket, amik segítenek eligazodni az ősök világában. Az emberek a növényekhez hasonlóan ezer gyökérrel kötődnek a múltjukhoz, ha elvesszük tőlük a meséiket, történeteiket, akkor gyökértelenül és céltalanul élik életüket. Elfelejtik, honnan és miért jöttek, és azt sem tudják, hova tartanak. Könyvünk nem egy tudományos igényű kiadvány, célkitűzése a keresztek körül kialakult legendák megismertetése. Tesszük ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az utolsó óra, utolsó perceiben talán még sikerül fellelnünk olyanokat, akiknek vannak még emlékeik, amik tovább adhatók az utódoknak. A könyv meghívó egy rendhagyó keresztútra, amely keresztről keresztre végigvezeti a város kevésbé ismert pontjain az olvasót, és minden állomásnál egy-egy ondolatot ad útravalónak.Csak remélni merem, hogy évről évre kézbe veszik majd a könyvet, és végigjárják Budaörs keresztjeinek az útját. S bár az elveszett történeteket ezzel visszahozni már nem lehet, de új történetek születhetnek a keresztekhez kapcsolódva, amikre vigyázni fognak, és időben átadják majd gyermekeiknek, unokáiknak.

Kollekciók