Soltész Béla sr könyvei a rukkolán

Soltész Béla sr - Élt ​húsz évet
"A ​legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár van bennem." Nos, ez a nyár íratta velem a könyvet, melynek, zömmel a lány naplója alapján készült első része Friderika és Robi tragédiába torkolló love story-ja. A történet fordulópontja: Egy válással a háta mögött a férfi bizonytalan, elutasítással is felérő hezitálását - igen, de... - a lány túldramatizálja. Csalódottságában úgy gondolja, kisiklott az élete. Dönt. Mindent veszni hagy. Felvállalja az ismeretlent, leendő gyermeke jövőjéért különös, elhamarkodott házasságot köt. A kétség, a visszavágyás, az emigráció idegensége hamarosan ráébreszti tévedésére. Robi csak egy év múlva tudja meg, hogy élete szerelme és gyermeke egy tragikus, valószínűtlen balesetben meghalt.

Soltész Béla sr - Barátnők
A ​lány leszállt a gödöllői hévről. Célirányosan, határozott léptekkel, tömött hátizsákja miatt testtartását kissé előre döntve haladt. Megtépázott gondolatait próbálta egy nyugodtabb mederbe terelni. Szükségét érezte, hogy legalább a hét végére kikapcsolódhasson. Átvágott a zsúfolt aluljárón és a másik oldalon két erőszakos, reklámokat osztogató ember között felsietett a lépcsőn. Korábban indult. Tudta, csakis így tud magának megfelelő helyet biztosítani a többnyire zsúfolt vonaton. Még az ajtó záródása előtt sikerült beugrania az épp kiinduló metró utolsó kocsijába. Leült a bejárati kapaszkodókorlát melletti kedvenc helyére. Innen mindkét irányban könnyedén figyelhette a többi utast. Szeretett nézelődni. Ahogy végigpásztázott a még majdnem üres kocsin, tekintete a vele szemköz-ti ülésre tévedt, ahol egy könyv feküdt. Gyorsan átült, és a kezébe vette. Barátnők Soltész Béla sr Sem az íróról, sem a könyvről nem hallott még. Azt gondolta, valaki elveszthette, vagy netán szándékkal hagyta ott az ülésen. Itt-ott bele lapozott… egy résznél hosszasan elidőzött. A szerelvény a Délihez ért. A lány sokra értékelte, ha egy könyvnek figyelemfelkeltő címe van. Tudta, a jól sikerült cím olyan, mint a vízjel, átüt az egész cselek-ményen. Beállt a pályaudvar egyik pénztárához. Míg haladt a sor, ismét lapoz-gatott a könyvben. Érdekesnek találta. A könyv elején a szerző egy órát kér tőle. Tehát ennyit elegendőnek gondol, hogy érdeklődését felkeltse? Lassan elfogytak előtte az emberek. Retúrt kért. A jegyet a táskájába tette. Az indulásig maradt még fél órája. Barátja már egy hete Földváron volt. Alig várta a találkozást. S milyen a telepátia… megcsörrent a telefonja. – Igen… most vettem meg a jegyemet… ha nem késik, még tizenkettő előtt… édes vagy… nem leszek éhes… inkább hozz egy szelet pizzát… én is…, pusz-pusz… Végigsétált az épp akkor betolató gyorsvonat vágánya mellett és az egyik üres kocsi aránylag tiszta fülkéjében, a tó felőli oldalra, az ablak mellé ült. Menetirányban szeretett utazni. Imádta, ha az ablakon betóduló levegő a haját borzolja. Maga mellé tette a hátizsákját. Hátradőlt… elmerengett: Petya két szabadnapot vett ki, ami azt jelentette, hogy ismét kettesben tölthetik az éjszakát. Két hete nem találkoztak, nagyon hiányzott neki a barátja. Legutóbbi találkozásukhoz képest most végre szerencséjük van… most múlt el. Közben szállingóztak az utasok, a kupé kezdett megtelni. Egy magas fiatal srác a folyosón már majdnem túlhaladt az utasfülkén, amikor rátekintett. Visszalépett. Azonnal mellé ült. És rögtön fűzni kezdte… – Segíthetek…?