Ajax-loader

Alekszandr Szolzsenyicin könyvei a rukkolán


Alekszandr Szolzsenyicin - Rákosztály
1955 ​márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie. A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni. A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről. A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének. 1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

Alekszandr Szolzsenyicin - Az ​"orosz kérdés" a XX. század végén
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Alekszandr Szolzsenyicin - Lenin ​Zürichben
Az ​idő: 1916 októbere, egy évvel a szocialista forradalom előtt. A helyszín: Zürich, az emigráció központja az első világháború idején. A németek megkörnyékezik Lenint. Remélik, hogy Oroszország ellenségeinek szolgálatába szegődik...

Alekszandr Szolzsenyicin - Ivan ​Gyenyiszovics egy napja
Valahol ​a távoli sztyeppén az utolsó sztálini évtized elején egy fogolytáborban élt az "ismeretlen" Ivan Gyenyiszovics Suhov; az ő egyetlen napjának részletes krónikája az immár világhíres kisregény. Egyetlen teljességgel szokványos napjáé, amikor semmi különös nem történik: mínusz harminc fok van, mint mindig; híg halleves a reggeli, mint szokásos; a rabokat létszámba veszik és motozzák reggel és este, munkába menet és jövet, mint rendesen; dúl az ügyesek és élhetetlenek egyenlőtlen küzdelme a kályha és a kásás kondér körül, ahogy megannyi napon, héten, hónapon, éven át... A büntetések és a még mindig megszokhatatlan megaláztatások sem súlyosabbak, mint máskor. Vagyis tengeti a tábor a maga emberlét alatti életét, melynek inkább csak a külsőségeit szabályozza az őrség, valódi törvényeit a sajátos fogolylét alakítja, amely ugyan sokszor kegyetlen, mégis emberarcúbb, mint a személytelen világ, amely ide küldte őket. A látszatra jelentéktelen, epizódszerűen és időrendben egymásra következő események nem pusztán -- epikai értelemben -- illusztratív értékűek és funkciójúak, hiszen Szolzsenyicin minden, apró-cseprőséget megjelenítő mondata magában hordozza a műnek is koherenciát adó legnagyobb borzalmat jelentő mondandót: a végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme. S hogy ebben a szigorúan időszerkezetű elbeszélésben a túlélésre összpontosító hős és fogolytársai számára ennyire megszűnhet az idő fogalma, ez az ellentmondás hordozza igazán a regény valódi jelentését: a diktatúra embertelenségét, a kegyetlen tekintetnélküliség következményeinek látleletét. A hétköznapi szenvedés ábrázolásakor az író nem infernális kínokat jelenít meg, "csupán" leírja az ötdekás zabkásaadagokért folyó közelharcot, a darabka szalonnával megvesztegethető brigádparancsnokok részrehajlását, az életben maradáshoz minimálisan szükséges feltételek megannyi részelemét és a túlélés egyéni manővereit, a rabok szívszorítóan leleményes ügyeskedését. Eszköztelen, ám markánsan rideg realizmussal szól tehát az író egyetlen napról, amely magában hordozza az ártatlanokra kiszabott büntetésidő végtelenségét, így mondva ítéletet minden megalázó, személyiséget megnyomorító, életet ellehetetlenítő diktatúrára. A kisregénynek -- tagadhatatlan irodalomesztétikai értékén túl -- dokumentumjelentősége is van, hiteles híradás az ötvenes évek szibériai lágereiről.

Alekszandr Szolzsenyicin - Hogyan ​mentsük meg Oroszországot?
"Ütött ​a kommunizmus utolsó órája. De betonépítménye még nem roskadt össze. Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai, ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belőle."

Alekszandr Szolzsenyicin - Candle ​in the Wind
A ​play based on events in Solzhenitsyn's life.

Alekszandr Szolzsenyicin - A ​vörös kerék I-II.
"Szolzsenyicin ​ebben a művében valami teljesen szokatlant, előzmény nélkülit kísérel meg véghezvinni. Míg a Gulag szigetvilág inkább hajlik a történelmi krónika irányába, addig A vörös kerék kísérletet tesz, hogy egyaránt hű maradjon a próza természetéhez és a történelemtudomány kritériumaihoz. A mű megjelenését követően hangos vita bontakozott ki az orosz értelmezők körében, az egyik oldal Szolzsenyicin történelmi koncepcióját kárhoztatja, mivel a februári forradalmat mint történelmi katasztrófát jeleníti meg. Mások irodalmi szempontból a nagyszámú dogma, előítélet, sztereotípia előfordulását kifogásolják, főként a negyedik csomóban. Ekképpen a szöveg műfaját illetően sincs egyetértés. A hősköltemény, a történelmi feljegyzés és a regény köztességében lehet megtalálni sajátos műfaját, amelyet csomópontokba szedett történelmi nagyregényként egyszerűsíthetünk."

Alekszandr Szolzsenyicin - A ​pokol tornáca I-II.
Az ​időpont: 1949 decembere. A tét: megakadályozza-e a magas rangú szovjet diplomata, hogy a Kreml kezébe kerüljön az atombomba titka, elkészül-e Moszkva I. számú szakbörtönében, a saraskában a világ legtökéletesebb lehallgatókészüléke. Szolzsenyicin 1955 és 1958 között írott regénye az egy hónapos jelenetben az 1917 óta zajló történelmi fejlődés valamennyi lényeges kérdését felveti, és rendkívül szuggesztív módon megválaszolja. Nem véletlenül mondják a kritikusok e regényt a XX. századi orosz élet enciklopédiájának, Szolzsenyicin mestere Lev Tolsztoj szellemében építi fel monumentális művét, nagy formátumú hősöket teremt, filozófiai alapkérdéseket feszeget, olyan helyzetekbe állítja szereplőit, hogy a legfontosabb emberi döntéseket kelljen meghozniuk. A pokol tornáca a XX. századi orosz nyelvű irodalomban olyan szerepet játszik, mint Gogol A köpönyegje száz évvel korábban, a mai irodalom megannyi alkotója e műből merített, ki látásmódot és bátorságot, ki motívumokat és helyzeteket.

Alekszandr Szolzsenyicin - Orosznak ​lenni - vagy nem lenni
Az ​idén épp kilencvenöt éve, 1918. december 11-én született Alekszandr Szolzsenyicin, és negyven évvel ezelőtt, 1973. szeptember 5-én írta meg egyik legfontosabb politikai manifesztumát, a Szovjetunió vezéreihez címzett levelét. Kötetünk „tétje” azonban ezen évfordulós dátumok megünneplésénél jóval nagyobb: hogyan lehet Szolzsenyicin gondolkodói életművét „visszavezetni” a mai magyarországi szellemi életbe? Feltételezhetjük-e egyáltalán, hogy volt olyan időszak, amikor a magyar viták szerves részét képezte, vagy legalábbis kulcsfontosságú és magától értetődő hivatkozási alap volt? Ha igen, akkor „melyik” Szolzsenyicin? A Gulag szigetvilág alkotója? A Nobel-díjas író? A hazájából kitoloncolt másként gondolkodó? A politikai röpiratok, vitairatok szerzője? Érdemes-e ezeket a kérdéseket épp Magyarországon feltenni, amikor életművének megítélése saját hazájában, Oroszországban is ellentmondásos? Amikor a Szolzsenyicin-viták lefolytatása helyett „odahaza” inkább a hallgatás jellemző? Szolzsenyicin nagy művei és egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó gondolkodói kísérletei mögött van egy konstans elem, egy állandó arc: az oroszság. Saját oroszságát ő maga egyszerre tekinti politikai kinyilatkoztatásnak (ami legfőképp a kommunizmussal áll szemben), ideológiai kategóriának (ami a konzervativizmus „népi” válfaját teszi a hierarchia csúcsára), morális küldetésnek (ami az individualizmus összes formáját kizárja), eszmei pozíciónak (ami mindenféle nyugatos szemlélet ellenpólusa) és történelmi szerepnek… A Szolzsenyicin különlegesen gazdag publicisztikai hagyatékából készült válogatás keretében azt mutatjuk be, mit is jelent nála az így felfogott „oroszság” mint komplex önkép és alkotói szemlélet, politikai és ideológusi szerep. Ám amikor az orosz hazafiság jelentéséről, meggyalázásáról vagy az orosz történelem tanulságairól beszél, az nekünk, magyaroknak is sokat mondhat – arról, hogyan találhatunk rá egy olyan egészséges hazafiságra, amely a közös szellemiségben gyökerezik, de nem kirekesztő, és új esélyt ígér... abban a világban, amely Szolzsenyicin szerint a vesztébe rohan.

Alekszandr Szolzsenyicin - A ​Gulag szigetvilág
Szépirodalmi ​tanulmánykísérlet 1973-ban jelent meg Nyugaton Szolzsenyicin gigantikus műve a sztálini munkatáborokról, mely végleg összezúzta a nyugati értelmiség minden addigi illúzióját a szovjet rendszerrel kapcsolatban. A szerző maga is megjárta a Gulagot - tizenegy esztendőt töltött a Szigeteken -, s beszámol saját élményeiről, ám emellett rabok ezreinek tanúságát gyűjtötte össze művében, mely részint történelmi és szociográfiai munka, részint a XX. század egyik legnagyobb gyalázatának szépirodalmi feldolgozása - tele szenvedélyes haraggal a kommunista diktatúrával, Sztálinnal s hóhéraival szemben, és együttérzéssel az áldozatok iránt. A lágervilág kiépítése, mint Szolzsenyicintől megtudjuk, már 1918-ban, Lenin hatalomra jutásával elkezdődött, s a szovjet állam végül olyan elnyomó rendszerré változott, mely senkit sem kímélt: gyerekeket, öregeket, nőket, hívőket és hitetleneket, a rendszerrel szembenálló értelmiségieket és meggyőződéses kommunistákat, a németek ellen harcoló szovjet katonákat, bárkit bármikor letartóztathattak, s elítélhettek öt, tíz, huszonöt évre. Mindent átitatott a félelem, s az ország testében rákos sejtekként burjánzottak a lágerek. Magyarul 1993-ban jelent meg a háromkötetes mű, s ezúttal ennek rövidített változatát adjuk közre: ehhez, amikor először jelent meg Nyugaton, maga Szolzsenyicin írt előszót, hangsúlyozva örömét, hogy könyve így azokhoz is eljuthat, "akiknek rohanó századunkban amúgy nem lenne idejük elolvasni a teljes művet". Szolzsenyicin 1970-ben Nobel-díjat kapott, 1973-ben megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból, 1994-ben, a kommunista rendszer összeomlása után tért vissza hazájába, Oroszországba, s 2008-ban hunyt el. A XX. század egyik legnagyobb hatású írója, akinek hatalmas életművéből szerzői sorozatban jelentetjük meg a legmaradandóbb írásokat. A rövidített változatot szerkesztette Edward E. Ericson, Jr.

Alekszandr Szolzsenyicin - A ​Gulag szigetcsoport
E ​megrázó erejű dokumentumregény megjelenésekor még azokból is kétkedést váltott ki tényeivel, aki a veszélyt vállalva kézről kézre adták a hat részre szabdalt könyvet. Nemcsak a szovjet értelmiségnek a "brezsnyevcsinát" elítélő, a valósággal azonban csak félve szembesülő, közel sem szűk köre riadt vissza a sorokban rájuk tekintő tragédiáktól, de a nyugat-, és különösen a kelet-európai olvasók is. A Gulag azóta fogalommá vált. nem egyszerűen a személyi kultusz, a sztálinizmus, a brezsnyevi önkény elleni fellépés szükségességének a szimbolumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé is. Szolzsenyicin könyve nem egyike a "lágerirodalom" nagyszámú visszaemlékezéseinek, hanem maga a kollektív emlékezet. Emlékezet a múltból és a jelenből, s a jelennél is inkább a jövőhöz szól. A regény hősei - a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva - létező - a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva - létező és létezett személyek, saját névvel. Az eseménysor sem írói absztrakció formálta valóság, hanem maga a valóság.

Alekszandr Szolzsenyicin - Húsvéti ​körmenet
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Alekszandr Szolzsenyicin - Együtt
A ​"zsidókérdés" története Oroszországban (és vajon csakis kizárólag Oroszországban?) kivételes gazdagságú. Ebben a témában önmagam számára is új dolgokat fedeztem fel és adok át az olvasónak. Jelen - az orosz és a zsidó nép együttélését elemző-boncoló - mű megírása során mindvégig az a cél vezérelt, hogy egyaránt teret adhassak a kölcsönös megértésnek, valamint a múlt keserűségétől őszintén szabadulni kívánó, és immár a jövőbe mutató valamennyi nézőpontnak. Munkámban a zsidó hangok jóval gyakrabban és erőteljesebben kapnak helyet, csendülnek fel az oroszokénál. Fontos tudnunk, hogy nem határolhatjuk el magunkat az évszázadok történéseitől. A világ összezsugorodott, és bármilyenek is legyenek a politikai vagy földrajzi határok, ismét szomszédok vagyunk. Az orosz nép és a zsidók közös életéről szóló munkámmal azt tartottam szem előtt, hogy a két nép kapcsolatában megkeressem mindazon elemeket, amelyek megszabadíthatnak a keserű múlttól és elvezethetnek a jövőbe. /Alekszandr Szolzsenyicin/ Korunk íróóriása, a Nobel-díjas Szolzsenyicin vitathatatlanul az újkori orosz történelem legkiválóbb ismerői közé tartozik. Még az ő felkészültségével, ismeretanyagával is hatesztendős megfeszített kutatást igényelt a könyv anyagának előkészítése. Ennek a hatalmas munkának az eredménye ez az izgalmas kötet, amelyet az olvasó most a kezében tart. A kötet - a szerző világszerte közismert rendkívüli őszinteségével - az oroszok és a zsidóság együttélésének tényanyagát dolgozza fel a cári birodalom területén, mégpedig a XVIII. század végétől az 1917-es forradalomig tartó időszakban. A korábbi időket rövid áttekintés keretében foglalja össze. A lebilincselő történeti munka forrásait a különböző zsidó enciklopédiák, cári rendeletek, levéltári anyagok adják. Első osztályú tényirodalom.

Kollekciók