Ajax-loader

Reményik László könyvei a rukkolán


Reményik László - Könnyű ​neked...
Reményik ​László újabb élvezetes írását tarthatjuk a kezünkben. Ő az a szerző, aki felnőtt korában veszítette el a látását, mégsem adta fel, ameddig teheti, egyáltalán nem kér segítséget. Kicsivel, öregedő vakvezető kutyájával él, könyvet ír és túrázik. Ez a kötet túrázásaik nyomán született. A túrákat követve mi is tehetünk egy kirándulást Reményik László és Kicsi életébe. A könyvet olvasva világossá válik előttünk, hogy a vak emberek mássága nem feltétlenül fogyatékosság, ha a saját korlátaikon belül tudnak élni a lehetőségeikkel. A regény segít bennünket a fogyatékkal élő emberek másságának elfogadásában. A kötet melléklete a szerző túráinak kronológiáját tartalmazza. Bárki számára ajánlható.

Reményik László - Felvert ​por
Kedves ​Olvasó, Ön Reményik László hatodik könyvét tartja a kezében. Az író szakított eddigi hagyományával: a könyv nem sorstársakról, nem olyan emberekről szól, akik kilátástalan helyzetből emelkednek fel és élnek példamutató életet, hanem a fantáziáját vette elő. A történet egy magányos kislányról szól, aki egy különleges kutyát választ társul. A kutyaválasztás nem véletlen, hiszen amikor az író elvesztette a látását és kereste a minél önállóbb élet lehetőségét, rátalált Kicsire, a vakvezető kutyára. A regény főszereplője, Hajnika is a kabala kutyájával tanulja meg a világot. A család és az anya hiányát a kutya pótolja, a kislány, minden szeretetét a kutya felé fordítja, aki bánatában, csalódásaiban mindig vigasztalást nyújt.

Reményik László - Feketeleves
Mindig ​irigyeltem Reményik Laci barátom ötleteit. Ez a könyve is valami egészen elképesztő módon végződik. Van benne egy vendéglő, de még milyen! Semmi sem olyan benne, mint megszoktuk, mindent máshogy kell csinálni, és pont azokra a készségeinkre nem számíthatunk, amikre alapozni szoktunk. Uramisten, micsoda alaphelyzet, micsoda konfliktusok, minő komikumok lehetőségei! De a szerzőt (most legalábbis) nem ezek érdeklik. Számára a vendéglő nem a konfliktusok forrása, hanem a megoldás. Az életben és könyveiben is a különféle csapások, megrázkódtatások után talpraállókat keresi, akiket életbajnokoknak nevez. Keresi, de nem mindig találja őket. Ha végigfuttatjuk a fejünkben azon ismerőseink listáját, akik élete összeomlott (mert valamennyien ismerünk ilyen embereket), kevés életbajnokot találunk köztük. Ez a regény olyan emberről szól - szándékosan kerülöm a könyv "hőse" kifejezést - aki egyik napról a másikra elveszíti mondhatni, mindenét. Mindent, amit megszokott, amit szeretett, amit ismert. Gyakorlatilag új világban, új környezetben kell, kellene helytállnia, korábbi képességeinek, tudásának töredékével. Megtalálja-e a lehetőségeket? Lesz-e, aki segít neki, és ő elfogadja-e a segítséget? Ilyen helyzetekben a legtöbben leépítik igényeiket, hogy afféle csökkentett üzemmódban éljenek tovább - és vannak azok, akik teljesen feladják. Hányan vagyunk életbajnokok? Ha elolvassuk a könyvet, két kérdés mindenképp nyitva marad: Megírja-e a szerző a vendéglő történetét? Mikor? /Fügedi Ubul/

Reményik László - Kicsivel ​könnyebb...
Reményik ​László új könyvében hű társáról, Kicsiről, a vakvezető kutyáról szól. A szerző több mint tíz esztendeje vesztette el látását, ám így is képes alkotói életre, hiszen három évvel ezelőtt jelent meg az Akik a sötétben is látnak című kötete, melyben nem látók vallanak önmagukról, s tavaly látott napvilágot az Életbajnokok című könyv: különféle problémákkal küszködő emberek beszélnek helyzetükről, munkában, sportban, alkotásban meglelt önmagukról. A sort a Kicsivel könnyebb... folytatja; a novellisztikus könyv a kutyával töltött hat esztendő élményeit, érdekességeit rögzíti, amelyekben a valóság az írói képzelettel keveredik.

Reményik László - Akik ​a sötétben is látnak
Számomra ​még ma is az egyik legjobb kikapcsolódási mód a kirándulás. Szívesen gyalogolok akár húsz kilométert is, nyáron pedig mindig örömmel fekszem ki a Szentendrei-sziget csúcsára, hogy élvezhessem a természet gyönyörű világát. Minderre húszéves koromban kaptam rá, amikor barátommal végigjártuk a Pilis turistaútjait. Egyszer egy lejtőn keleti irányba haladtunk - erre azért emlékszem, mert a délutáni nap a hátunkba sütött -, főleg a lábam elé figyeltem, de amikor közben felpillantottam, megállított a szemem. Az erdő rengetegében megpillantottam egy fát, amelynek színpompás koronáját a nap aranysárga sugarai tették még varázslatosabbá. Csak néztem és néztem... Akkor még nem tudtam, hogy ez a kép ilyen mélyen fog beleivódni az emlékezetembe. Jó tíz évvel később már nagyon fontos volt számomra ez az emlékfotó. A velem pontosan egyidős, hű társam, a glaukóma, kiváló munkát végzett, harmincegy éves koromra tökéletesen be is fejezte, legyőzte a szem fantasztikus képességét, a látást. Mindkét szemem végérvényesen padlóra került, de én nem! A látásom elveszítésének pillanatában megfogalmazódott bennem, hogy nem szeretnék egy szerencsétlen, tutyimutyi ember lenni, akit a karjánál fogva ráncigálnak. Inkább legyek olyan, akit irigyelnek, persze nem az állapota miatt, hanem azért, mert le tudta azt győzni. Szembe kellett néznem önmagammal: ki vagyok, mit akarok? Őszinte önvizsgálatom után erre az alapra kezdtem lassan újra felépíteni magamat, és a folyamatosan szerzett tapasztalataim nyomán sikerült önmagamat megtalálnom. Visszanyertem a tartásomat, és következetesen tudok haladni kitűzött céljaim felé. Ezen az úton segítségemre voltak szüleim és barátnőim, de a teljes szabadságomhoz kellett leghűbb társam, Kicsi, a német juhász vakvezető kutya. Elmondhatom, hogy most, negyvenévesen jól érzem magam a bőrömben. Sokáig láthattam az utcákon közlekedni azokat az embereket, akik a sötétben is látnak, és talán én is azt gondoltam, hogy ők a sötétség birodalmában élnek. Nincs olyan lakója a földnek, aki ne mondhatná vagy akinek ne mondhatnák, hogy: Nélküled nem megy. A maga nemében minden ember egyedi, akármilyen csoportosítás áldozata is. Csak a megismerés és a tudás rombolhatja eredményesen a sajnálkozást. Bátran mondhatjuk: járhatunk emelt fővel, mert nekünk nincs irigyünk. E könyvben olyan emberek beszélnek az életükről, akik sohasem láttak, vagy már nem látnak. Valóságos és hiteles képet nyújtanak magukról annak érdekében, hogy a látók megismerhessék a mi zárt világunkat, hogy az őket érdeklő, de soha fel nem tett kérdéseikre választ kaphassanak. Segíteni akarunk azoknak a szülőknek is, akiknek teljesült ugyan életük nagy vágya, hogy gyermekük legyen, mégsem tudnak ennek igazán örülni, mert gyermekük nemlátóként született. Az ilyen családok gyakran tönkremennek, mert kudarcként élik meg a sorscsapást, és nagy gondot jelent számukra, hogyan neveljék fel gyermeküket. Nemlátóként született felnőttek beszélnek gyermekkorukról, arról is, hogy mi volt jó vagy rossz a neveltetésükben. Azután ott vannak azok, akik felnőttkorukban kerültek ebbe a világba, és élni akaró, tevékeny emberek szeretnének maradni - őrájuk főleg azok figyeljenek, akik ma vagy holnap a társaink lesznek. Nem utolsósorban ajánlom a könyvet magunknak, nemlátó embereknek, mert tanulhatunk egymás erényeiből és hibáiból. A könyvben leírt beszélgetésekben előfordul, hogy egyes intézményeket a beszélők csak a nemlátók számára közismert rövidítéssel emlegetik. A látók számára talán nem árt, ha megmagyarázom őket. A Vakoda (Kisiskola, Kisintézet) régi neve: Vakok Általános Iskolája és Nevelőotthona, újabban Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthon; az MVGYOSZ vagy a Szövetség a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, a VERCS pedig a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja. Észre fogják venni azt is, hogy egyes elbeszélők nem a teljes nevükkel szerepelnek. Ők különböző okokból kifejezetten kérték a nevük elhallgatását, kérésüket természetesen tiszteletben tartottam. Sokszor elhangzik a kérdés: kinek jobb, annak-e, aki valaha látott, vagy annak, aki nem? Az én válaszom: annak, aki minél jobban le tudja győzni a látás hiányát! Kérem, kedves Olvasó, tartson velünk. Hiszem, hogy közelebb fogunk egymáshoz kerülni, ami által mindannyian gazdagabbak leszünk! Reményik László

Reményik László - Ezermester ​kutyák
A ​kezünkben tartott könyv szerzője nem először teszi le névjegyét az olvasók asztalára. Már első művével (Akik a sötétben is látnak) közfeltűnést keltett és megérdemelt sikert aratott, egyesek a különöset, a borzongást, az érzelgős sajnálkozást kedvelők számára témaválasztásával és személyével is. Reményik László ugyanis egy vakvezető kutya, a lassan már legendává váló Kicsi segítségével közlekedik. Pedig a széles körben közkedveltségnek örvendő Laci nem vak, mindössze nem úgy lát, mint mi: a bennünket körülvevő fizikai világból kevesebbet, a mélyrétegekből, a tudat homályából, a féltve óvott érzelmekből, örömökből és pici szomorúságokból jóval többet, mint a hétköznapi halandók. Ő valamivel nehezebben teszi meg napi útját, nekünk a kaotikus világ értelmezése jelent alig kibogozható feladatot. Amúgy pedig Reményik László jóképű, vagány, az élet derűsebb oldalait kedvelő fiatalember, aki ugyanakkor mélységes odafigyeléssel és szeretettel viseltetik azok iránt, akiket tisztel és akiknek tartozik: embertársainak éppúgy, mint a kutyatársadalomnak, s nemcsak legjobb barátjának, Kicsinek, hanem általa valamennyi derék négylábú szőrmóknak. E könyv nem kutyalexikon: úgy kevesebb annál, hogy sokkal több. Azt beszéli el, mennyivel sérülékenyebbek lennénk nélkülük, mennyivel sivárabb volna az életünk, ha nem dörgölné hozzánk orrát az örök jóbarát, aki segít nekünk, jókedvet hoz a házunkba, gyógyít már a létével is; akivel lehet játszani, aki megvigasztal, aki képes sport- és munkatárs is lenni. Bajba jutott felebarátaink számíthatnak rá, és ha úgy hozza a sors, meg is véd minket azoktól, akik a bűn mezsgyéjén járnak. De legfőképpen imád bennünket, s ennél többet aligha lehet adni. Ők nem a kötelesség, hanem a szeretet ezermesterei.

Reményik László - Életbajnokok
Reményik ​László több mint tíz esztendje vesztette el látását. Élete, írói munkássága nem csupán az akaraterő és a hit diadala, hanem példamutató is: egészségesnek és betegnek, látónak és nem látónak egyaránt. Hiszen az adott lehetőségeken belül törekszik a teljességre. Harmóniában van tehát önmagával, s a világnak is akar használni. Ezért írta meg a két évvel ezelőtt megjelent Akik a sötétben is látnak című kötetét, melyben különböző korú és foglalkozású nem látók vallanak önmagukról. S ezért készült az Életbajnokok című kötet is, amely tágabb ölelésű: érzékszerv, mozgásszervi, mentális problémákkal küszködő és szervtranszplantált emberek beszélnek helyzetükről, mindennapjaikról. Más-más sorsok, mégis azonosak. Mert a könyv szereplői megtalálták önmagukat, munkájukat, a szenvedéllyé vált sportolást, hivatásukat. Vagy éppen alkotnak, mint a kötetet illusztráló, szép festményeket és grafikákat készítő Doszkocs Zsuzsanna. Egyszóval teljes életet élnek a szűkebb, betegség korlátozta lehetőségeken belül is. Életbajnokok tehát, mint a huszonhárman, ahogy életbajnok az őket faggató szerző, Reményik László is, akinek műhelyében új könyv készülődik, hűséges társáról, Kicsi kutyáról.

Kollekciók