Ajax-loader

Bollobás Enikő könyvei a rukkolán


Bollobás Enikő - Az ​amerikai irodalom rövid története
Tíz ​évvel Bollobás Enikő nagysikerű Az amerikai irodalom története című munkájának első kiadása után fölmerült az igény egy rövidebb, tankönyvszerűbb, az egyetemi alap- és mesterképzésben egyaránt használható könyvre. Így született meg ez az irodalomtörténet, melynek hossza alig fele a korábbinak. Bár ez sem mondható igazán rövidnek, a majd’ 80 íveshez képest mégis tömörebb, hiszen egy szűkebb, markánsabb – ugyanakkor mégis többes és széttartó – irodalmi kánont jelenít meg. Kimaradtak azok a szerzők és művek, akik és amelyek nagy valószínűséggel sehol nem kerülnek be az egyetemi tananyagba, a bemutatások és elemzések helyenkénti átdolgozása után pedig könnyebben megérthetővé és megértethetővé válik az amerikai irodalomtörténet az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasó számára is. A fejezetek végén szereplő tézisek és kulcsszavak az elmondottak felidézését segítik; itt jelenik meg a kritikai források bibliográfiája is, amely az egyes témakörökben elmélyülni kívánó olvasó számára nyújt támpontokat.

Bollobás Enikő - Egy ​képlet nyomában
Madame ​Récamier, Blanche DuBois, Édes Anna, Pórtelky Magda, Jean-François Millet, Lolita és Sándor baka között? Egyszerűen fogalmazva az, hogy mindegyikük pontosan tudja, hogy mi van „a nagykönyvben megírva”. A fiktív alakok „megképzése” mögött felismerjük azt a kulturális szövegkönyvet, amelyhez vagy igazodnak, vagy nem. Ez történik a Buckingham Palotának az Ian Fleming-regényekre támaszkodó PR-szkriptjében, a magyar népballadákban és az alanyképzés más, e könyvben tárgyalt amerikai és magyar példáiban is, így többek között Ignotus, Tennessee Williams, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Mark Twain, Vladimir Nabokov és Hunyady Sándor műveiben. Ez a könyv egy irodalomelméleti konstrukció gyakorlatba ültetése, melynek során egy elméleti „képlet” – amely a szubjektumperformativitást és az alanyképzés tropizálódását érinti – szövegközeli olvasási gyakorlattá alakul. Ez a képlet végül nemcsak az irodalmi szöveg működéséről árul el valami nagyon lényegeset, hanem arról is, ahogyan világunk lakói a nyelven keresztül megalkotják magukat, illetve ahogyan őket megalkotják a rejtett vagy kevésbé rejtett szövegkönyvek. Hiszen a szubjektumperformativitás nem egyéb, mint maga a nagy emberi színjáték.

Bollobás Enikő - Vendégünk ​a végtelenből
Emily ​Dickinsont joggal tekintik a legfontosabb 19. századi amerikai költőnek, aki az angol metafizikus hagyományok folytatójaként jeleníti meg a költészet egyetemes és elvont, helyhez és időhöz nem kötött, örök értékeit. Whitmannel együtt az amerikai radikális modernizmus előfutára és egyúttal a posztmodern vonulatok megelőlegezője. Nyelvi kísérletezései révén Rimbaud és Mallarmé egyenrangú társa. A figyelem esztétikája szervezte költészetében a múló pillanatot, amelynek utóélményét ragadja meg, miközben minden érzékszervét mozgósítja. Elsősorban a belső folyamatok érdeklik. Szigorú introspekciót gyakorolva tanulmányozza a belső folyamatok anatómiáját, rögzítve a fájdalom, a trauma és a krízis, valamint utóhatásuk, utótudásuk minden mozzanatát. Dickinson elsősorban arra kíváncsi, amit nem tudunk, s a nem-tudás elfogadása Keatsszel rokonítja. Rimbaud-t megelőzve pedig azt állítja, hogy a költészetnek le kell vetnie az érzés és a gondolkodás bilincseit, hogy ne csak úgy érezzünk és gondolkodjunk, ahogyan arra a nyelv megtanított bennünket. Különben – mint Goethe mondta – csak azt látjuk meg, amit már tudunk és értünk. Dickinson költészetének meghatározó élménye a megértésből való kizárattatás, amelynek újabb és újabb allegóriáit írja meg verseiben. A megismerés lehetetlenségére alkotott nagy dickinsoni metafora a sötétben botorkáló ember, aki nem tehet mást, mint hogy elfogadja a sötétséget, és bízik a belső látás lassú kialakulásában. Míg az óvatos ember örökre vak marad, addig az, aki szembe mer nézni a lelki válságokkal, látóvá lesz – állítja Dickinson.

Bollobás Enikő - Az ​amerikai irodalom története
Úgy ​tűnik, minden nemzedéknek meg kell írnia saját irodalomtörténeteit. Nincs többé egyetlen kánon vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések vannak, melyekről tudjuk: egy adott kor tudományosságát képviselik, s ekként csak annyira örök érvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát olvasó-függő és egyben felülírható éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír. Jelen irodalomtörténet olyan időszakban született, amikor az amerikai irodalom története szókapcsolat mindegyik eleme különös módon problematikussá vált. Az elmúlt évtizedekben megingott az amerikaiság fogalma, új értelezésekkel bővült az irodalom és az irodalmiság kategóriája, s megkérdőjeleződött a lineáris narratívaként elmondható történet lehetősége. Mindennek ellenére - illetve valószínűleg éppen ezért - valóságos reneszánszát éli az irodalomtörténet-írás: soha ennyi irodalomtörténet nem született, mint az elmúlt húsz évben, és talán soha ilyen mértékben nem változott az irodalmi kánon és az interpretáció, mint ez alatt az időszak alatt. Bollobás Enikő munkája több tekintetben is eltér a hagyományos irodalomtörténetektől. Mindenekelőtt az amerikai irodalomtudományban elfogadott új, kibővített, sokszínű és plurálisan széttartó kánonokat mutatja be. Az irodalom történetét nem egy feltételezett középpont felől közelíti meg, hanem a jelen felől, mely újraírja a múltat. Az egyes irányzatok és szerzők esetében a kritikai fogadtatás alakulását, változását is tárgyalja. Az irodalomtörténet bőséges bibliográfia, név-, tárgy-, és címmutató egészíti ki.

Kollekciók