Ajax-loader

Sümegi György könyvei a rukkolán


Müller Rolf - Sümegi György - Fényképek 1956
A történeti Levéltár a 2006-os esztendőben konferenciákkal és kiadványokkal emlékezik és emlékeztet az 1956-os forradalomra és szabadságharcra. E kötettel is szeretnénk felhívni a figyelmet levéltárunk sajátos, mindeddig kevéssé kiaknázott történeti forráscsoportjára: a fényképre, a fontos történeti eseménysort, helyszíneket, szereplőket és a forradalomban radikálisan megváltozott városképet rögzítő vizuális emlékanyagra, 1956 beszédes képeire, a sokszínűen árnyalt történelmi képes-beszédre.

Sümegi György - Miklóssy ​Gábor
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Sümegi György - Tóth Piroska - Szülőföldünk, ​a Duna-Tisza köze
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Sümegi György - Tóth ​Menyhért
Tóth ​Menyhért (1904–1980) festőművészt 1971-től ismertem és becsültem, tiszteltem. Utolsó alkotói évtizedében, festészete kiteljesedése időszakában gyakran lehettem együtt vele. Kiállításai előkészítésében (egynek a megrendezésében is) és műveinek a kecskeméti múzeumi gyűjteményezésében vettem részt a hagyatéka átvételéig. Emberi és művészeti jelenségként egyaránt nagy formátumúnak, kiemelkedő jelentőségűnek hittem első találkozásunk óta. Hatalmas méretű életműve teljességében számomra megismerhetetlennek tűnt, ezért csupán kisebb tanulmányokban próbáltam megközelíteni. Remélem, hogy az ezekből válogatott kötet talán mégis valamelyest hiteles képet ad művészete egészéről, fontos összetevőiről. Olyan fölismeréshez elsegítőt, amilyet Barcsay Jenő fogalmazott meg, vagy amelyet Szalay Lajos: „Menyus szörnyen nagy művész volt. Művei a szóvá nem tehető, csak megművelhető élmény képpé varázsolt valósága.”

Sümegi György - 1956 ​plakátjai
Ávósnak ​nincs irgalom! Menjenek az oroszok a Kárpátokon túlra! Ki a kormányból a Rákosi-rendszert is kiszolgáló szovjet talpnyalókkal! Ilyen és ehhez hasonló feliratok jelentek meg 1956 lázas napjaiban a pesti utcákon plakátokon és röplapokon, követelve a magyar függetlenséget, a megszálló szovjet csapatok kivonulását. A forradalom mindennapjaihoz szervesen hozzátartoztak az ilyen utcai falragaszok, képes üzenetek, ábrákkal illusztrált gúnyrajzok, kézi készítésű plakátok. Ezek sokszor művészi színvonalon készültek, ma azonban szinte teljesen ismeretlenek, ugyanúgy, ahogy a forradalom bukása után 1956-tal foglalkozó, természetszerűleg külföldön készült munkák is. A forradalom leverését követően Magyarországon évtizedekig nem születhettek hasonló művek, hiszen mindenfajta, 1956-ra való utalás (szöveges és képi egyaránt) tiltott volt és ha mégis megtörtént: éberen figyelték és megtorolták , így csak a rendszer lassan lazuló évtizedében, az 1980-as évek második felében, ellenzéki szereplők munkálkodásában, a forradalom harmincadik évfordulóján, majd Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetése előtt és a 301-es parcellába tervezett emlékműpályázatkor születhettek ilyen témájú alkotások.

Murádin Jenő - Zombori István - Sümegi György - Márton ​Ferenc
A ​csíki régió három kiemelkedően jelentős huszadik századi alkotója – Nagy István, Nagy Imre és Márton Ferenc – közül az utóbbi pályája maradt művészettörténeti szempontból teljesen feltáratlan. E hiány pótlására vállalkozik Sümegi György budapesti művészettörténész, dr. Zombori István szegedi múzeumigazgató és Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész a Márton Ferencről írt, gazdagon illusztrált monográfiával.

Sümegi György - Kiskunsági ​Madonnák
Különös, ​még a szakemberek számára is nagyrészt ismeretlen világot fedezett fel Andrássy Kurta János szobrászművész, aki 32 éves korában arra vállalkozott, hogy a magyar szobrászat gyökereit, sajátosságait kutatva megvizsgálja a népi tárgyformálás hagyományait. A magyar nép szobrászata című, 1944-ben megjelent könyv szerzője két évvel ezelőtti visszaemlékezése szerint: „Gyűjtöttem s eljuttottam Kiskunfélegyházára is. A Madonnák ottan a szemétben hevertek, egy tanárember volt a múzeumban, de nem volt különösebb múzeumi képzettsége. Előttem senki nem foglalkozott ezekkel. Egyáltalán nem értékelték, primitív dolognak tartották őket. Kiskun Madonnáknak én kereszteltem el őket. 1949-ben jártam újra ott, akkor már főhelyen voltak a félegyházi múzeumban.” A szobrász emlékezéseit Sümegi György művészettörténésznek mondta el, s a térség képzőművészetével, kulturális hagyományaival, tradicionális értékeivel az elmúlt évtizedekben sokat foglalkozó szakember most abban a könyvben idézi a szavakat, amely a Kiskunsági Madonnák címet viseli, s a Kiskun Múzeum Baráti Köre kiadásában, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma millenniumi támogatásával jelent meg. A támogatók névsora is jelzi, hogy valóban régen elmúltak azok az idők, amikor „primitív dolgoknak” tartották e fából készült, többnyire a XVIII–XIX. századból származó, 25–50 centiméter magas, festett, olykor megejtően esetlen plasztikákat. A népi vallásosság emlékei az utóbbi évtizedekben egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerültek, hiszen a gyorsan fel-, majd eltűnő szellemi áramlatok korában mintegy szilárd hivatkozási pontot, folytatható, újraépíthető hagyományt jelent az a hit, kulturális egység, amelyről beszélnek. Ennek megfelelően az egységesen kiskun Madonnáknak nevezett emlékanyagról is több résztanulmány született, Sümegi könyve azonban az első olyan munka, amely összefoglalóan, több szempont együttes alkalmazásával mutatja be a szobrokat. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen az emlékanyaghoz sorolt, harmincnál valamivel több plasztika néhány alaptípust képvisel ugyan, de e típusok általánosan elterjedtek voltak mindenütt, ahol az ellenreformációval megindult a katolicizmus megerősödése, illetve ahol a török idők után újra betelepült országban megerősödtek a vallási közösségek. A búcsújárásnak köszönhetően gyakran távoli tájakról kerültek feltalálási helyükre, a Kiskunságba, a Jászságba a művek, a szlovákiai Sasvártól, az ausztriai Mariazelltől Egerszalókig, Szegedig terjed az alaptípusok származási helye. Igaz, a legfontosabb búcsújáró helyeken valóban jellegzetes szobortípusok születtek – Madonna a kisdeddel Mariazellben, pietà Sasváron –, a másolók kezén azonban az idők folyamán alaposan átalakultak, keveredtek a formák. A könyv egyik legizgalmasabb része éppen a szobrocskák származásának kérdéseit, a készítők személyére vonatkozó elképzeléseket boncolgatja. Remekbe szabott portrét olvashatunk a „jászladányi szent emberről”, az 1838-1922 között élt Orosz Istvánról, aki rendszeresen járt szobrocskákat vásárolni Sasvárra, s útközben úgy eladogatta őket, hogy mire hazagyalogolt, csak egy-két darabja maradt, s követhetjük a feltevéseket, amelyek a faragó molnárok s más ügyes falusi emberek „képfaragó” tevékenységére vonatkoznak. Akárhogyan is van, generációról generációra követhető a könyv segítségével a folyamat, amelynek során a templomi, búcsújáró helyi példák nyomán a magánáhítat tárgyai kialakultak s megőrződtek a hit erejének köszönhetően. Az egyik Madonna-szobrot Terjéki Pál ajándékozta 1974-ben a jászjákóhalmai helytörténeti gyűjteménynek, s emlékezésében fölidézte a búcsújárás napjait, és azt is, hogy hogyan is helyezték el azt a nagyszülői házban. „A sublót felett aranyozott keretben egy Jézus Szíve és egy darab Mária-szobor... Nagymama a kis szoborról sokszor elmondta: nagyapám dédapjának juhászbojtárja faragta, fából, bicskával.” Volt szobor, amelyet börtönben faragott a rab, s volt, amelyet a gabonaőrlések közötti szabadidőben készítettek a molnárok, akiknek ügyességét a malom fából készült darabjainak javítása növelte. Így született meg az a titokzatos, szép világ, amelyben a köpenyeges Madonna, az imádkozó Mária éppen úgy helyet kapott, mint a Csíksomlyóról ismert holdsarlós Madonna, a pietà, a fájdalmas Anya különböző altípusai. Múzeumok, magángyűjtemények féltett darabjai immár, s méltán, hiszen ma is hiteles, megragadó kifejezései annak a Mária-kultusznak, amely a magyar nép lelkében élt: „Csak temagad Isten után örömem vagy s’ Korónám / te légy nékem minden kintsem / drága látós Szűz Anyám.”

Sümegi György - A ​kecskeméti művésztelep
A ​Művészcsoportok sorozat második kötete a Kecskeméti Művésztelepet mutatja be. A 20. század tízes éveiben megalakuló, majd a negyvenes évekig fennálló kolónia képzőművészeti tevékenységét többek között olyan alkotók neve fémjelzi, mint Iványi Grünwald Béla, Kmetty János, Perlrott Csaba Vilmos, Szőnyi István, Révész Imre. Festményeiken, grafikáikon az alföldi táj, Kecskemét városa elevenedik meg, széles ecsetvonásokkal, eleven színekkel, új hangot képviselve a magyar piktúrában. Csendéleteik és figurális ábrázolásaik szintén gazdag színvilágukkal, dekorativitásukkal tűnnek ki. A nagybányai festészeti törekvések folytatása és továbbfejlesztése révén különösen a művésztelep első korszakának (1909–1919) eredményei jelentősek. Ebben az időszakban a kolónia sokszínűségét, eleven munkálkodását – számos remekmű születése mellett – a nyári festőiskola vagy a szőnyegszövő műhely működése is bizonyítja. A lendület ugyan a második korszakban (1920–1944) megtört, és a merészebb elképzeléseket konzervatívabb, naturalistább stílus váltotta fel, de a művésztelep még ekkor is értékes alkotásokkal jelentkezett.

Sümegi György - A ​kecskeméti művésztelep és alkotóház
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Sümegi György - 1956 ​képtára
E ​könyv címe láttán a kevésbé tájékozott is jól tudja, hogy csak virtuálisan számolhatunk 56 képtárával. A maga fizikai valóságában csak fragmentáltan, különböző gyűjteményekbe szétszórva találhatók ide tartozó művek. Nyilván nem ismerjük ezen alkotások összességét, csupán feltételezéseink, sejtéseink lehetnek arról, hogy az általunk ismert, ismertetett képek csak egy részét – bár föltehetően releváns, meghatározó hányadát – jelentik az elképzelhető teljesnek.

Kollekciók