Ajax-loader

Hamvas Béla könyvei a rukkolán


Hamvas Béla - Az ősök nagy csarnoka II.
„Az ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubándombján, ‘földműves korszakában’, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán. A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait. Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza. A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat. A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és a iszlám misztika (szúfi) kapott helyet. A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel. Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szellem pedig Hamvas egész életművét áthatja: A Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zarathusztrák perzsa hagyománya, a Ji-King vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag…" (Dúl Antal)

Hamvas Béla - Az ősök nagy csarnoka III.
„Az ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubándombján, ‘földműves korszakában’, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán. A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait. Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza. A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat. A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és a iszlám misztika (szúfi) kapott helyet. A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel. Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szellem pedig Hamvas egész életművét áthatja: A Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zarathusztrák perzsa hagyománya, a Ji-King vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag…" (Dúl Antal)

Hamvas Béla - Λιταί ​- Imádságok
Hamvas ​Béla Litai (Imádságok) című „könyvecskéje” a kéziratos hagyaték legkevésbé ismert és legkülönösebb darabja.

Hamvas Béla - Babérligetkönyv
„Déli ​szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után többször elbóbiskoltam, csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet." Hamvas Béla

Hamvas Béla - Álarc ​és koszorú
Az ​életműkiadás jelen kötetétől kezdődően - összesen négy köteten át - Hamvas Béla külön gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek fő gerincét azok az esszék képezik, amelyek egyfelől az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi, kulturális és művészeti folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket az 1948-as elhallgattatását követő időkből kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg. Hamvas számára az esszé nem pusztán műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás hőfoka éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak legfontosabb jegye az "iskolánkí- vüliség": vagyis - miként Hamvas fogalmaz - a "magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia". Az esszéista ebben a független perspektívában "egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt". A kötetben szereplő valamennyi esszé: egy-egy ilyen külön világ. "Csak az szeretheti az életet mélyről és igazán, aki tudja, hogy meghal, mint ahogy a csók annál forróbb és édesebb, minél több benne a pillanat. Az ember nem több, mint a fa, virág, állat, kristály, láng vagy víz. De nem is kevesebb. Az ember természet, s mert természet: hatalom, s mert hatalom: isten. Milyen irtózatos életvágy ragyog oly erőből, mint a fény! Ó "heroikus napsugár", életed egy villanás, - halálod születésed pillanata: ezért tied a világon a legszebb tündöklés!" (Álarc és koszorú) [TARTALOM: Nietzsche-jubileum - Új középkor - A négyszázéves Montaigne - Vázlat egy apokaliptikus történetfilozófiához - Álarc és koszorú - Igen is, meg nem is (Ars poetica) - Természettudományos mitológia - Az orosz emigráció történetfilozófiája - Bizánc - A magány szociológiája - Modern apokalipszis - Egzisztenciafilozófia - Kultúrmorfológia - Az asztrológia újjászületése.]

Hamvas Béla - A ​valóságban felébredni
ITT ​MINDENNEK KELL LENNI” Bevezető A valóságban felébredni – Hamvas Béla. Egy életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve című kötethez „A személyiség titkát, egyedüliségét – mondja Bergyajev –, senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.” – S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s amelyben gyakran a külső és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a „belső tájak hallatlan változatosságából”. Van olyan – írja Hamvas Béla egy helyen –, akinek élete „magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt.” Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről, felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy „miként lesz az ember azzá, ami”, vagy hol van az, ahová „számtalan horizonton átlobbanva” elérkezhet, tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és időben, és senki nem ismer önmagában vett „teret” és „időt”, csakis a személyes átélésben megvalósuló „helyet” és „pillanatot”, amelyet az ember – miként Hamvas mondja – a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját sorsává formál. „Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” – Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: „A pillanat. Ez a személyesség”. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven személyességnek a képét, amelyből – Rudolf Kassner szavaival – „egyszerre sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.” Mintha éppen erről, a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára öltő és átvilágító, mindent felvállaló személyes élet követelményéről és benső igényéről szólna Hamvas Béla önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember útja) című kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: „Törvényhozónak lenni – Istenem! – még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó lenne legalább valaki – ”. Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt fogalmaz, „a valódi közösség kínzó hiánya” rajzolódik ki e megjegyzésből, sokkal inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben „a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.” Ismét egy olyan mozzanat, amely nemcsak minden kívülről közelítő élettörténetnek, hanem a megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendő állapotára megnyíló fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végső dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig átjárja, a „valóságban való magatartás”, ugyanakkor intenzív igénye és tudata annak, hogy „az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és felelősen részt kell vennie.” A létezés ősképének helyreállított tisztasága azonban nemcsak a végső kérdések rendjéről és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó átélés időtlen jelenlétéről, hogy mit jelent „szabadon játszani”, hogy „milyen jó gyermeknek lenni és a tündöklő nyárba nevetni”, milyen öröm azzal a tiszta, égszerű kékséggel látni, amelynek mértéke „a tenger és a csillagos ég”, és amikor az ember „úgy él, mint a fák testvére”. A létezés egészéért való helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az „éber, univerzális személy” megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül van minden körülményen és szövevényen, amelynek „teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik”, amelyből nem hiányzik semmi, „élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép”, s amely – miként Hamvas mondja – az egészet azért tudja elfogadni, mert maga is egész. Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért inkább a személyességnek ez a „fénye és aurája”, s mindaz, ami benne egybegyűjtve megtalálható, valamiképp erről az elbeszélhetetlenről kíván szólni: kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját megrajzolni, életének és művének állomásairól számot adni, megsejtetni és közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan életet kellett megtartania és magában rejtenie. Palkovics Tibor

Hamvas Béla - Silentium ​/ Titkos jegyzőkönyv / Unicornis
"E ​könyvnek sokáig azt a címet akartam adni, hogy a Hallgatás Őre. Úgy gondoltam, hogy az ismeretlen határán, a sötétség és a fény között, a titkok országának kapujában álló őrről szól. A misztikus szó iránt bizalmatlan vagyok, és annak csak a misztérium kedvéért bocsátok meg. De a könyv éppen a misztériumról szól, a meghatározhatatlanról, vagyis arról, ami az egyetlen valóság és az egyetlen tapasztalható. Végül az Unicornis címet választottam. Az Unicornis az egyszarvú állat. A két szarv a két szem, a két kéz, a két nem, a kettősség, a két here, a két méhkamra jele. Az egy szarv a homlokszem, az egy, a lingam, a joni, a szív, az androgün. Az egyszarvú a szent erdőben a szürracionális állat. Kínában Ki-linnek hívták. Kung-ce anyjának, mielőtt fia megszületett, álmában megjelent. Az első egyszarvú a föld középpontjából ugrott ki. Elevenen alig látták. Tyanai Apolloniusról mondják, hogy egyszer találkozott vele. Mózes azt írja: Az Úr kivitte őket Egyiptomból, olyan az ő ereje, mint az egyszarvúé. Az egy a megismételhetetlen. Egyszer van. Egyetlenegyszer. Először és utoljára. Megfoghatatlan és meghatározhatatlan. A misztérium. A hallgatás őre a néma szent erdőben élő hangtalan egyszarvú, a tilalmak küszöbén, az utolsó lény, a lét legvégső alakja, az Egy. De hiába egy és egyetlen. Ha vele vagy, tudod, hogy ez az egy az egész és az egyetlen, a minden. Hiába van először és utoljára. Mindig volt és van és lesz. És hiába megfoghatatlan. Ő az egyetlen megfogható, ő a valóság, a realitás, a tapasztalat és a konkrétum, és ami rajta kívül van, az káprázat. Hiába ő a misztérium, ez a misztérium van bennem és benned, és ez vesz bennünket körül, és ez az, amit megérintünk, s amit megeszünk s amit látunk és orrunkkal beszívunk, s hiába titok, ez az, amit mindenki tud, és hiába tilalom, ez az, amiből vagyunk. Ez az egyszarvú. Az egyszarvúval találkozni lehet a városok utcáin, s akkor a sorsdaimón arcát viseli. Ilyenkor az ember nyakában ül, kezében korbács, és az embert űzi. Az emberek az utcán azért rohannak, mert ő hajtja őket. Találkozni lehet vele gyermekek, leányok, szentek arcán, akkor ő az angyal. Ilyenkor az embert kezénél fogva vezeti szelíden. Amikor az ember a földet elhagyja, a lélek vezetője lesz, elöl megy, és az utat mutatja. Egy szarva világít, mint a csillag. Vannak lelkek, akik felülnek reá, s az egyszarvú viszi őket hátán, a túlvilág birodalmain át, erdőkön, hegyeken, folyókon át, szarva egyre jobban és jobban ragyog, előre mered a térbe, és az utat mutatja."

Hamvas Béla - A ​halhatatlanság tüzében
2018. ​október 25–26-án, a Hamvas Béla Hagyatékkezelő az Aranytíz Művelődési Házban két napos rendezvényt tartott Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából. A hangoskönyv anyaga ezen a rendezvényen került felvételre.

Hamvas Béla - Krízis ​és katarzis
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - Önmagunk ​teljessége
„Az ​ember csak akkor erős, ha nem élete, hanem léte van biztosítva. A lét biztossága pedig nem függ vagyontól és vastag falaktól, sem hatalmi helyzettől, sem világszemlélettől, sem tudománytól. A lét biztossága metafizikai kérdés.” – Hamvas Béla Ebben a kis kötetben, Hamvas Béla 18 művéből 70 hosszabb, rövidebb idézet, szemelvény található. Szellemi ajándéknak, lelki útravalónak, gondolati-meditációs objektumoknak szántuk őket, bevezetőnek azok számára, akik még nem ismerik Hamvas Béla műveit és új élményként azoknak, akik már jól ismerik, de újra fel akarják fedezni ennek a páratlan géniusznak az életművét. Az itt olvasható, önmagunk teljességének megteremtésére irányuló gondolatokból erőt lehet meríteni a nehéz napokban, és a mindennapokban egyaránt.

Hamvas Béla - Titkos ​jegyzőkönyv
A ​Titkos jegyzőkönyv legnagyobb titka, hogy nincs titok. "Ha látni akarsz, mondja egy zenmester, nézz bele. Ha gondolkodni kívánsz felőle, tévedni fogsz." A könyv talán legszebb esszéjének, a Kései művek melankóliájának is ez minden titka: az öreg, vak királyt, Oidipuszt az istenek Kolonosz szent ligetébe küldik meghalni. De amint az aggastyán belép, felkiált: most már világosan látok! - De hiszen nem is volt soha elrejtve semmi, és minden tőlünk karnyújtásnyira! Az arlequin, a társadalom peremén bukdácsoló bolond titka is végtelenül egyszerű. Csupán annyi, hogy távolabb lát a hatalom, a hírnév és a vagyon útvesztőinél. Mi marad? Már csak a derű, és egy kevés melankólia. Lin csi mondja: "Nem a Nap hibája, ha a vak az utat nem látja". (Dúl Antal) Tartalom: 1962. február 4. - Apokaliptikus monológ - Arlequin - Kései művek melankóliája - Püthia

Hamvas Béla - Az ​ősök útja és az istenek útja
Ez ​a mű egymaga képes cáfolni azt a hibás, közkeletű vélekedést, hogy Hamvas Béla nem foglalkozott a magyar kultúrával, elhanyagolta volna irodalmi, művészeti és történelmi tárgyú tanulmányokban érinteni a szűkebb értelemben vett magyar kérdéseket, vagy esetleg nem is ismerte azokat teljes mélységükben. Az ősök útja és az istenek útja című nagyesszé 1943-ban született, három évvel másik, nagy koncepciójú magyarságtudományi, nemzetkarakterológiai tárgyú műve, Az öt géniusz földje című műve után. A szerzőnek a mű kiadására tett erőfeszítései nem jártak sikerrel; úgy tűnt egy ideig, maga a mű is elveszett. Csak Hamvas Béla halála után, 1991-ben került elő egy példány, amelyet Demény János gépeltetett le a kéziratról az 1940-es években. A mű három fejezetből áll: I. Kényelmetlen közkérdések; II. Ágis tragédiája; III. Politika helyett misztika. Alapkoncepcióját jól kifejezi egyik sarkalatos megállapítása: "A nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló, hanem, hogy lélek. S amit róla tudnom kell, és amit róla tudni akarok, nem az, hogy milyen térfogata van, milyen maga, hány centiméter vagy kilométer, hanem, hogy mi benne a végső arculat és természet és karakter." Darabos Pál így ír a műről: "Saját korát és társadalmát, azok vezetőit bíráló művet írt, ezért bírálata és diagnózisa minden olyan korra érvényes, amelyikben megszűnik az irodalomban az élet bírálata, és helyét »az élet szégyentelen dicsérete« veszi át."

Hamvas Béla - Közös ​életrend
A ​kötet Hamvas Béla 1940-44 között született esszéit, előadásait, hozzászólásait gyűjti egybe.

Hamvas Béla - Hanák Tibor - Mattheusz János - Az ​öt géniusz
Hamvas ​Béla szellemi táptalaja és érdeklődése korántsem korlátozódott a filozófiára, nevezetesen a történetfilozófiára, hanem kinyílt több tudományra - néprajzra, mitológiára, nyelvészetre, lélektanra -, tanulmányozta Malinowski, Lévy-Strauss, Frobenius, Gundolf, Freud, C. G. Jung írásait és a különböző vallások szent könyveit. A tudományokban nem annyira azt kereste, ami megbízható, szolid ismeret, hanem annak kimutatását, hogy a tudomány keveset tud és az is bizonytalan. Ebből azonban nem a racionális szigorúság követelményét vonta le, nem azt, hogy szilárdabb talajra kell állítani a tudományos gondolkodást, hanem épp a másik irányba indult, a több felé, azzal a logikával, hogy ha a tudomány ugyanis ingatag és esetleges, vajon mi tarthatná vissza a ráción túli rétegek megismerésétől és a ráción kívüli (intuitív) módszerek alkalmazásától? Hamvas ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyben összeomlottak az újkor filozófiai eszményei, a tudományba és a haladásba vetett hit, sőt nyomorúnak és bűnösnek találta a felvilágosodásban még a trónra emelt észt is. "Naív scientifizmusnak" és "az európai szellem betegségének" nevezte a természettudományokat és a tény-mániát. "Tény igen kevés van s ez a kevés is olyan, hogy minden pillanatban akadhat valaki, aki még ezeket is megdönti." H. T.

Hamvas Béla - Nehéz ​nem szatírát írni
Difficile ​est saturam non scribere – nehéz szatírát nem írni, mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban az „elfelejtett nagy angyal”, a Nevetés Angyalának hangja elváltozott, és a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult: „Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.” Ez a „csaknem búskomor őrületből” fakadó könnyes és megkínzott hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is. Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a „tükörkonstrukciók” egy fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem volt kielégítő, s már ebben a korai időszakban világosan látta, hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly diadalmaskodó és találó, nem egyéb, mint a „legyőzött” fogságában maradni. A külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az aranykori tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak ennek a tekintetnek a termékenyítő tüzében lehet. Valójában ez a tűz lobogja keresztül a szatírák kölcsönösen egymásba nyíló rétegeit is: a felszínen a „nevetés, játék, marás”, alatta a „búskomor őrület”, a „düh, az undor, a méreg és vicsorgás”, ismét ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás szabadságának már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és otthona: „az aranykor örök valósága, amelyben a kövek és a növények és az emberek együtt élnek a tűzzel és az erőkkel és a hatalmakkal és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz csupán a hamvasi szatíra, annak valamennyi elemével, a karakterektől kezdve a legkülönfélébb viszonylatok kifordultságának megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az „állandóan és megmásíthatatlanul igaz” képes csupán ellenpontozni és magasabb feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és széttöredezett külső és belső valóság sajátosan torzult diszharmonikus darabjait. A Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő, eredetileg különálló írásokat Hamvas Béla csak később rendezte egységbe és sorolta közös cím alá. Az összeállításban szereplő írások közül A magyar Hüperión (1936) második részében cím szerint is megnevezve, bár nem kifejezetten szatírái közé sorolva két írásáról, A káposztáskertről és az Oidipuszról szólva a következőképp emlékezik meg: „Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája. Mint öreg nyugdíjas tábornok házasságra lépek az idillikus káposztáskerttel. Akármelyik művemet piszkálod meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranykorból készült. Igen, házasságra lépek és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda mulatság. Micsoda keserűség. Micsoda nevetés, ó! A házvezetőnő őrült, aki állandóan félrebeszél, az egyik kertész folyton keres, a másikra időnkint rájön a civódás-düh, a harmadik pedig, igen, a harmadik: nem hisz Istenben! Így, ahogy mondom, nem hisz Istenben, vagyis érthetőbben: nincs transzcendentális ösztöne. Hogy mi lesz ebből az idillből, könnyen kitalálható, könnyebben mindenesetre, mint amilyen könnyen élhető volt. De nevettem. Az Oedipus a legigazibb emberi történelem. Ahogy csak egy igazi történetfilozófiai művet ismerek, Anatole France Pingvinek szigetét, és csak egy százszázalékos szociológiát, Swift Gulliverjét, történelem is csak egy van: az Oedipus. Az előbbi kettő együtt kimerítő történetfilozófia és szociológia akar lenni, és az is. Meghatározza a következő fogalmakat: mi a fejlődés, a haladás, mi az okság, a kapcsolat, a viszony, az osztály, a vagyon, szóval pontosan leírja a Véletlent. Azt hiszem, az Oedipus után emberi történettel foglalkozni anakronizmus.” Ugyancsak 1936-ban „emlékezik meg” Hamvas – jóllehet ezúttal közvetett, de a korai írások szellemének későbbi jelenléte tekintetében annál hangsúlyosabb módon – immár egy személyes, Molnár Antalnak írott levél keretei között a Nehéz nem szatírát írni egy másik „fejezetéről”, mégpedig A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a hőst címének csaknem szó szerinti megismétlésével és a mű alapgondolatának kifejtésével: „Divattal szembenállni annyi, mint kockáztatni a hírt. Ez nagyon nehéz, és csak egy módon lehetséges: ha az ember belátja, hogy mi a viszony ma a hír és a hős között. Egészséges világban a hír a hős járuléka, minden hír mögött hős van, s minden hősnek van híre. Beteg világban nem az a baj, hogy a hős elveszti a hírt, hanem hogy a hír elveszti a hőst. Az előbbi csak egyéni sorsokat tör össze, nem oly nagy baj. Az utóbbi egész népeket zavar meg, téveszt meg. A hős elveszett, hír nélkül áll. Ez a magány. A modern hős ezért magányos. De a hír is magában áll, nincs mögötte hős, itt lép fel a hős-szurrogátum: a sztár. A mai világban hős és hír között fordított viszony van. Aki hírt akar, annak éppen a hősiességről kell lemondani – hős alatt értem az „istenség által formált embert”. Aki híres akar lenni, éppen nem szabad hősnek lenni, hanem sztárnak. Ezért kell annak, ki hírre szomjazik, a divattal járnia, s ezért kell annak, aki a nagyot akarja, okvetlenül a magányt választania. Ez az alternatíva mindnyájunk előtt állandóan ott áll, minden munkánknál, minden gondolatunknál, minden tettünknél felmerül, és mindig újra, minden esetben külön döntést követel. Végleges megoldása nincs: a hős mindig meg fogja kísérelni, hogy meghódítsa a hírt, ami az övé – de végül is mindig van, amit a hős jobban akar, s ez a saját hősiessége. Mégis csak az istenek között van az ember a legjobb társaságban.” Nemcsak a „hüperioni korszak”, hanem a kései nagy művek végsőkig érlelt és letisztult világa felől is pontosan kirajzolódik, hogy a korai írások tapasztalatai később megannyi szálon bomlanak ki és térnek vissza egyfajta állandóan variált, új és mégis azonos zenei téma módjára. Többek között éppen ilyen, az életmű egészén végighúzódó „témának” mutatkozik a létezés látszólag személytől független kezdeti kisiklásának és a „legelső indítóok” keresésének az Oidipuszban megformált témája is, láthatóvá téve, miként hajlik át ugyanez a gondolat immár a szellemi hagyományok keretei között az időskori összegző művek lapjain a „romlott és hazug zűrzavar” kezdőpontjának, a „sötét pont”, az „első hazugság, a próton pszeudosz” helyének felismerésébe. Bárhogy is legyen az egyes írások tényleges keletkezési idejét és helyét illetően, a Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő írások Hamvas általi elrendezése semmiképp sem esetleges: a Juregiától az Oidipuszig úgyszólván a „külsőtől a benső felé” ívelő mozgás képe rajzolódik ki, és a hét írás együttesen olyan utat jár be, amely analogikusan az életmű egészében az ember „önmagához vezető útjának és megérkezésének” képét anticipálja. Szintén ennek a mozgásnak az ívéhez tartozik – ismét csak nem keletkezési idejének, sokkal inkább témájának, hangvételének és benső mozgásának tekintetében – az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája, amely szintén helyet kapott A magyar Hüperión visszaemlékezései között: „Aztán van egy mű, szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Minden esetre a szégyentől félőrült ember írta. Címe: Beszélgetés az Akropoliszon. Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez, szóval olyan szövegekhez, amelyeket nem is egy ember írt, hanem egy egész nép, és nem egy-két év alatt keletkeztek, hanem egész generációkra, sőt évszázadokra volt szükség, hogy a szavak olyan masszív anyaggá összeforrjanak, s ilyen formát nyerjenek. Ezekben a mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már látja is őket. Anélkül, hogy csábítanak, mert ezt nem teszik, egyáltalán nem ereszkednek odáig, hogy engedményeket tegyenek, pláne, hogy az emberrel foglalkoznak, éppen annyira nem, ahogy a tenger vagy az erdő vagy a sivatag nem csábít, mégis örök látvány, s bár egyáltalán nem látványos, sőt egyszerű, csaknem közönséges, mégis kimeríthetetlen. E mondatok mindig vannak, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanezt jelentik, és ugyanazt adják. Talán még abban is ugyanazok és megváltozhatatlanok, hogy minden pillanatban mások és újak. Mert a középpontban állnak, és a világ körülöttük forog. […] Valósággal élettani rejtély, ahogy itt valaki saját életét faképnél tudja hagyni és vissza tud nézni önmagára.” Amellett, hogy a Beszélgetésben vannak részek, amelyek az átvilágítás erejében, szenvedélyességében és szépségében az életműnek is csupán kivételes helyeihez mérhetőek, itt olyan kérdések törnek felszínre, amelyek egy életen át tartó benső küzdelem részei lesznek. Ezek között az egyik legfontosabb a hallgatni vagy beszélni, az írni vagy lenni, s egyáltalán, az íráshoz való elemi kötődésének kérdései, amelyek a 60-as évek műveiben és személyes hangvételű levelezésében is ugyanilyen intenzitással, a maguk átfogó jellegével és erejével jelennek meg, elsősorban a szellemi realizáció személyes lehetőségének kérdéseihez kapcsolódva. A kötet utolsó írása, az 1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab azonban, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen tanúság hallgatni.” Mintha a mű egésze és sajátos könnyedsége csupán az éppen művét író szerző képével együtt nyerné el értelmének teljességét és láthatatlan súlyait. Mégis, csaknem nehézkedés nélkül merülnek fel benne a hűség, az igazság, a szerelem nagy képei, és főként „a hatalom mindenkori sajátsága”, amely „nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól demonstrál.” Ennek a demonstrációnak külön a korszakra jellemző típusa, a „kor igazi érdekessége” is felvillan itt, amelyet már egy jó évtizeddel korábban, az Óda a XX. századhoz lapjain a „fürge huncut” alakjában rajzolt meg: „Nem szégyellem bevallani, hogy korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot csodálom a legjobban […] ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a következőben keselyű, amely szemedet kivájja. […] Ő a fürge huncut, ez az elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen esküszegő, a huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre fejezetében kifejtett kétfedelű morál virtuóza. […] A legnagyobb izgalom számomra ezt a tetűt megfogni, élettanát vizsgálni, tenyészetének feltételeit kutatni, hogy kikísérletezzem azt, ami belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos belőlem a rossz iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen hiányzik. Nem vagyok hajlandó annyira becsülni, hogy harcoljak ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami, amit a legjobb elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.” Ennek a „magára hagyásnak” egyik arca maga a nevetés, az a hatalom, „hogy sorsomból bármikor kiléphessek, és egy kicsit kifújjam magam, akár egy padon, akár a fűben”; de a nevetésnek és a vele megnyíló szabadságnak is van arca, mégpedig a szeretet: mert bármilyen esendőnek, homályosnak és szűkösnek is tekinti a kort és az embert Hamvas Béla ezeken lapokon, bármennyire is „gúnyolja vagdalja, kineveti – de mindenekfölött szereti.” Palkovics Tibor írása

Hamvas Béla - Ördöngösök
Hamvas ​Béla Ördöngösök című regényét saját visszaemlékezése és a mű gépiratának keltezése alapján 1928-29 fordulóján mintegy másfél hónap leforgása alatt írta: „Meg akartam ismételni azt a remek időt, amit a Szent János éjszakájának írása közben éltem, jól akartam mulatni. Több mint sikerült. Soha annyit nem nevettem, mint az alatt a hat hét alatt, amíg ez a mű elkészült” – írja regényéről szólva A magyar Hüperionban. Az a négyéves időszak (1926-30), amelyben – már a maga által is számon tartott művei között – az Ördöngösök is megszületik, saját megvallása szerint a „lángoló eredménytelenség” korszaka, melynek párhuzamos történései közé olyan, külső és belső fordulatot jelentő események tartoznak, mint szakítása az újságírással, házasságkötése első feleségével és húszéves könyvtárosi szolgálatának kezdete. Ugyanakkor egy tudatosan megtisztított magasabb életterv megvalósításának első időszaka is ez, mint mondja: „daimónom megismerésének” ideje, amely mindazonáltal bensőleg korántsem mondható csendesnek. Feldühödve „szennyen, alacsonyságon, becstelenségen” ekkor fogalmazza meg először a nevetés „divinális attitűdjével” azokat a meglátásait, amelyeket a „megzavart, rongált létezés” sajátosságaiként azonosít. Az Ördöngösök alaphangja is éppen ez a hangoltság nélküli megzavarodás, az öröktől való meg nem érintettség, ahol kivétel nélkül mindenből, a legmagasabb dolgokból is mániákus megszállottság lesz. Ez a szövevény az, ahol a szakadatlan összetévesztés által minden csak a homályt növeszti, s ahol mindenki elérhetetlen a másik számára, mert „betegsége, bűne és őrülete megsűrűsödik és forma lesz belőle. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja és maga próbál élni. A maszk az ördög.” – ahogy majd a Karneválban fogalmaz, amelyben bizonyos értelemben az Ördöngösök szövevénye is mintegy újra inkarnálódik. Itt azonban még olyan szövevény ez, amelyben a karneváli „angyal”, a tisztulás lehetősége még nem jelenik meg. Létezés, amely saját valótlanságában beteges és őrült képzelgéseivel próbál önmagának mélységet gesztikulálni. „Nos – mondja Hamvas később visszatekintve –, ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet.” Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről – mint Hamvas maga mondja – „minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.” Palkovics Tibor

Hamvas Béla - Szarepta
"A ​szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességén alul választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális. Később - szólt mesterem több mint tizenhat évvel ezelőtt – egyszer majd reá is sor kerül. Álmommal kapcsolatban Dürer metszetéről, a Ritter, Tod und Teufelről beszélgettünk, az élet arca halál, a halálé élet, mint Hérakleitosz mondja – athanatoi thnétoi, thnétoi athanatoi. Az ördög belső lénye angyal, az angyalé ördög. A lovag kivonul, de csak akkor győz, ha felismeri, hogy a halál és az ördög élet és angyal. De csak akkor győz, ha életet és halált, ördögöt és angyalt látomásában felszámolva önmagát is felszámolja. A lovagra is sor kerül. Mi marad meg?, kérdem. Semmi se vész el, volt a válasz."

Hamvas Béla - Unicornus
"Tegnap ​Szentendrén, délben 1/2 1-kor, befejeztem azt a munkámat, amit még szabadságom alatt kezdtem... Nagy lépést tettem most. Majd meglátod, ha a kis művet elküldöm. Címe: Unicornus" - számol be írásáról Hamvas Béla 1948. szeptember 28-án barátjához intézett levelében. A mű, amely 110 gépelt lap terjedelemben, Hamvas Béla kézírásos javításaival és oldalszámozásával maradt fenn hagyatékában, mintegy három hónap alatt készült el, többek között olyan, szintén készülő művek társaságában, mint a Regényelméleti fragmentum, vagy a Karneval. A kezdetben "Unicornus" vagy a múzsai beavatás könyve címen megjelölt tervezetbe - a kéziratos jegyzetek tanúsága szerint - Hamvas Béla néhány, már korábban felvázolt munkatervének anyagát is beillesztette. E tekintetben talán az egyik legfontosabb az Ez vagy te (Részben profán, részben hieratikus értekezés) munkacímen kidolgozott feljegyzései voltak, amelyeknek "muzikálisan megkomponált" átdolgozása később az Unicornus végleges szövegének második, Feljegyzések című szakasza alá rendeződött. A mű gépiratában eredetileg szereplő három fejezetcím (Beszélgetések - Feljegyzések - Epilegomena) közül jóllehet Hamvas Béla az utólagos javítások során a második szakasz címét törölte, azonban az Epilegomena fejezetének szövegében az erre történő utalások változatlanul megmaradtak. A jelen kiadásban a sajátos szóhasználatot és központozást figyelembe véve az eredeti gépirat Hamvas Béla által javított és véglegesített szövegét követtük.

Hamvas Béla - Sziget
A ​Sziget szellemi közösség tanulmánykötetei Hamvas Béla és Kerényi Károly 1934-es kezdeményezésére születtek. Ők ketten az 1920-as évek végén találkoztak, Hamvas könyvtáros volt a Fővárosi Könyvtárban: kisregényeket, elbeszéléseket írt, amelyek kiadatlanok maradtak. 1928-ban és 1929-ben csak egy-egy rövidebb írást publikált, 1930-ban kiadás előtt állt Bizonyos tekintetben című regénye, mely végül nem jelent meg. 1930-tól magyar- és világirodalmi, művészeti tárgyú, valamint a világválsággal foglalkozó írásait több folyóirat is közölte; a Független Szemlével sorsközösséget vállalt: egyik főmunkatársa lett és vezércikket írt az 1935. februári számba. 1935 augusztusában jelent meg a Sziget I. kötete (Dobrovits Aladár, Gallus Sándor, Hamvas Béla, Kerényi Károly és Németh László írásaival), 1936 áprilisában a II. kötet (Hamvas Béla, Kerényi Károly, Kövendi Dénes, Németh László és Szerb Antal írásaival), mindkettő a Stemma munkaközösség műhelyében készült: kötetünk Hamvas Béla minden itt megjelent írását tartalmazza. (A Sziget III. kötetében, amely 1939-ben jelent meg, Hamvas Béla írással már nem szerepel: az okokról, alkotói viszonyuk megromlásáról Kerényi Károllyal, műveiben több helyen beszél.) Közöljük ezen kívül még a szorosan ide tartozó, szintén a Stemma műhelyében készült, 1936 őszén megjelent Hérakleitos-kötet (Hérakleitos múzsái vagy a természetről. Pontos irányítás az élet célja felé) Hamvas Béla által írt kísérőtanulmányát. Végül álljanak itt - mintegy kötetünk mottójaként - Kerényi Károly gondolatai a Sziget kapcsán 1935-ben: "[...] Mi többet kell, hogy magunk előtt lássunk, mint a szellemi emberek pozitív vagy negatív illeszkedését és a hatást olvasókra vagy tanítványokra: nem a politika, hanem a lényegkibontás tudós, művészi, de természetes útján, a Szellem és a Föld találkozásából az Egész megujhodását. [...]"

Hamvas Béla - Scientia ​sacra
"Hamvas ​Béla tanításának talán legmagasabb csúcsát az archaikus hagyomány és a keresztény "jó hír", az evangéliumok egységének helyreállítása jelenti... Kétezer év után a nyugati civilizáció embere kezdi felismerni Jézus üzenetét: azért jöttem, hogy "mindnyájan egyek legyenek, ahogy te énbennem vagy, és én tebenned vagyok."

Hamvas Béla - Világválság
"A ​mai ember cinikus álarca mögött tehetetlenül iszapos. Maga a kultúra is ilyen álarccá lett, amely mögött a továbbalkotásra való teljes és tökéletes képtelenség lapul meg. És végül ez az oka annak is, amit a ,,második garnitúra előretörésének" lehet nevezni: hogy a társadalom fontos helyeit a hely betöltésére teljesen alkalmatlanok töltik be, mialatt az arra hivatottakat kijátsszák, elnyomják és azoknak élete elégedetlenségben és terméketlen lázadásban morzsolódik fel. Krízis a világtörténet folyamán volt igen sok. Mert mi a krízis? - amikor az ember vagy az emberiség az érésben megáll, az új stádiumba átlépni nem mer, nem akar, nem tud, akkor mindig krízisbe kerül." Hamvas Béla

Hamvas Béla - Szilveszter ​/ Bizonyos tekintetben / Ugyanis
HAMVAST ​joggal lehet az egyik legnagyobb magyar írónak tekinteni, és az esszéirodalom vonatkozásában is az élvonal élvonalában van. Mindent tudott írni, de mindenekelőtt esszét. Abban teljesen egyedülálló. Hamvas mindig ez is maradt elsősorban; ő író volt; első-, másod-, és harmadsorban is. Olyan író, aki mint tradicionális szerző - gondolkozó is teljes mértékben megállja a helyét, de aki irodalmi módon közelített, és az író - irodalmár felelősségével - felelőtlenségével kapcsolódott ezen tematikumokhoz. Ezért egy nagyon érdekes dolog alakult ki vele kapcsolatban, ugyanis Hamvas Bélát tisztelni lehet és tisztelni kell, követni azonban nem lehet. Ez nem kivitelezhető.

Hamvas Béla - A ​láthatatlan történet / Sziget
A ​láthatatlan történet Valamely szempontból egymáshoz rendelt események soráról azt mondjuk: történet. Van története az univerzumnak, a természetnek, az emberi társadalomnak, a kultúrának. Mindannak, ami a tér-idő kozmikus színpadán a keletkezés-elmúlás törvényének alá van vetve. Hamvas Béla történetei azonban aligha sorolhatók a történetírás színpadi eseményei közé. Ami őt foglalkoztatja, mindig és szükségképpen a színjátszás kulisszái mögé vezet, abba világba, amelyről alig tudunk valamit, amely nélkül azonban a történelem sem lenne más, mint a megjelenés-elmerülés véletlenszerű eseményeinek hömpölygő áradata. "A történetnek önmagában értelme nincs" - mondja Hamvas. Amit mi itt látunk, már csak végkifejlete annak a küzdelemnek, amit a létezés magasabb hatalmai: a léttisztitó erők vívnak a "létrontás démoni anarchiája" ellen. A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg először az Egyetemi Nyomda kiadásában. A kötet Hamvas Béla (1897-1968) egyetlen, még életében kiadott esszégyűjteménye. Sziget "Ez a tanulmánykötet úgy keletkezett, hogy néhány magyar íróban, gondolkodóban, költői, kutatói, filozófikus elmékben (természetük leírásául mondjuk ezt róluk) megértek élmények, amelyeknek kifejezése ebben az egymással alkotott együttesben van a legjobban a maga helyén."

Hamvas Béla - Bäume
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - Művészeti ​írások I-II.
Az ​ember a természetnek vagy apja, vagy megrablója" -- ezt az ősi iráni tudást Darwin nem ismerte. A létért folytatott mészárlás tanában azonban nem jelenik meg egyetlen Mozart-akkord, Giotto tájkép, vagy Pascal-aforizma sem. A világ újkori kirablásával szemben a vallás, a tudomány, a filozófia készületlenül állt. Egyedül a művészet tudta megőrizni a humánum "alapállását". Művésznek lenni azt jelenti: túlemelkedni a téridőbe szorított életen. A művészet egyetemes távlatot nyit, és a létünket átható homályba bevilágít. Ez katartikus ereje, amit Hamvas Béla a halálkészültség magasabb fokának nevez.

Hamvas Béla - Fák
A ​Fák magyar nyelvű kötetének megjelentetése Hamvas Béla születésnapjához és ebből az alkalomból egy emlékfa ültetéséhez fűződik, amelyre 2000. március 22-én került sor Balatonfüreden, a Tagore sétányon. A megemlékezés alkalmából Kemény Katalin, Hamvas Béla özvegye írt köszöntőt Üdvözlet a faültetőknek címmel, amely a kötet utószavaként a kiadásban is megjelent. Kemény Katalin kedves szavaiból a jelenlévők és a kötet későbbi olvasói ráérezhettek az író, esszéista és nem utolsó sorban ember Hamvas Béla természetszeretetére, de különösen a fák iránti rokonszenvére. Kemény Katalin: Üdvözlet a faültetőknek (részlet) Emlékoszlopok márványból, fémből nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az ősi fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. A napjainkban már kisszámú hagyományőrző közösségek ma is fát ültetnek az újszülött e világra érkezésekor. Óvakodva a modern világban fenyegető profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végső tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodtak? Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyatott telken elénk bukkant kártevő mardosta fácskát megtisztítani, majd fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtől megszabadított lábadozó gyermeket. Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosulás képességének, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el, egyik a másik mértéke. Úgy éreztem, illő, hogy erre az alkalomra felelevenítsük a Fák című, a fák ihlette esszéjét.

Hamvas Béla - Hagyomány
"A ​legmagasabb dolgokról való tudás népről népre, vallásról vallásra származott át. Mindegyik átöltöztette saját eszméibe. Metafizikai tartalma azonban végig ugyanaz maradt. Mindenütt megőrizték. Mit? A tradíciót. Mi ez a tradíció? A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése." (Hamvas Béla)

Hamvas Béla - Karnevál
A ​beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technikus életrehívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve a tudatátalakítás /beavatás/ hét fokozata, a királyi út az Opus Magnum hét állomása. 1.könyv: a küszöb 2.könyv: mindenki átváltozik - metamorfózis 3.könyv: az elmélyítés - descensio 4.könyv: a lélek kettéválása - separatio és multiplicatio 5.könyv: időutazás a kezdetekbe - reductio és fixatio 6.könyv: a kiégetés /világégés/ - calcinatio és coagulatio 7.könyv: megtisztulás - sublimatio

Hamvas Béla - Arkhai
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - Eksztázis
Kung ​mester beszélgetéseinek négy döntő szava van. Az első a "li". Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (gentlenesse, politesse) jelent. Ha fizikailag értelmezik és távolságot mérnek, vele, annyi mint mérföld. De belső mérték is: önuralom és fegyelem, de nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Lije van annak, aki feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel, munkájával... A Mérték. A Li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A Li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás. A Li az őskori élet alapvető vonása. Kínában éppen úgy, mint Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban. Az embereknek egmyás iránt tanúsított respektusa, amely a magasrendű és békés élet egyetlen feltétele... Ez az, amit ma a legjobban nélkülözünk. A Li mérték, de nem emberi mérték és nem az ember teremtette. Nem kultúrproduktum. Li csak ott van, ahol valódi vallásosság van. Isteni mérték. Nem lehet önkényesen megváltoztatni. Ez az a mérték, amivel az istenek az embert megmérték és meg fogják mérni... és ugyanazzal a mértékkel mérik ma is. Hamvas B.: Konfu-ce-Lun yü (1943)

Hamvas Béla - Az ​öt Géniusz földje
Hamvas ​Béla indulása óta, sőt első megjelent írásától kezdve folyamatosnak mondható az érdeklődése a magyar sorskérdések vagy azok egyik-másik szellemi vetülete (főleg az irodalmi) iránt. "A magyar sorsról való tudás a mai napig észrevétlenül nőtt azzá, ami: szellemi életünk legfontosabb tényezőjévé, és a magyar földön élő szellemnek elsősorban és mindig ezt és csakis ezt a kérdést kellett tisztáznia" - fogalmaz egy helyen. Az öt géniusz földje (1940) Magyarország "kultúrtájainak" elemi világát kísérli meg felvázolni. Végig a magyar tájon járunk, amíg ezt a könyvet olvassuk, hol az ideákra pillantva, hol a földre vetve tekintetünket. Hamvas ismeri és szereti ezt a tájat. S a mű indulati hullámzása, az ódától az átokhoz leszálló, majd a tragikumtól a reményig ívelő hullámai jellegzetes magyar rapszódiává formálják művét. Az a kapkodó levegővétel fogalmaz itt a legfontosabb helyeken, amit oly jól ismerünk Wesselényi irataiból. Kemény regényeiből, a Buda halálából, Ady lírájából. Hamvas Béla gondolatvilágában a nemzeti sorskérdések fontos metafizikus elemek. Művének előzményeiről maga így beszél: "Komolyan a tárgyat csak egészen kevés könyv érinti. Hermann Ottó egy kicsit iskolás, lapos és elavult. De korábban se volt túl lényeges. Később Pekár Károly kísérletezett magyar nemzeti esztétikával Taine alapján, de nagyon is epigon módra. Nélkülözhetetlen csak Fülep Lajos, Riedl Frigyes, Prohászka Lajos, Farkas Gyula és Trócsányi György. Miért? E szerzők műveiben kezd a kérdés égni és seb lenni. Az egész dolog kezd az ember bőrére menni, és már nem tűr haladékot. Fülep a művészetről ír, de az alkalmat felhasználja arra, hogy a lét gyökerébe nyúljon. Riedl hevenyészett feljegyzéseket tesz, de ezek a mondatok minden magyarságról írt szöveg között a legélményszerűbbek, és ezért a legmélyebbek. Itt kezdi az ember érteni, hogy milyen szánalmasan sekély minden szó, amit valaki nem szenved el. Prohászka Lajos könyve Riedléhez képest: nem olyan egzisztenciális, de távlatokban sokkalta világosabb és metafizikája szélesebb. Riedl után merő szakszerűséggel e témához nem lehetett és nem volt szabad nyúlni, már nem megoldandó tudományos probléma volt. Egzisztenciális kérdést nem lehet megoldani, csak átélni, és belőle kinőni. Prohászka könyve az első egységes és teljes sors átélés. De a szerző csak átélte, nem nőtt ki belőle. Farkas Gyula irodalomtörténetében alapvető gondolatokat közöl az erdélyi, az alföldi és a dunántúli tájról. Trócsányi György több tanulmányban lényegbevágó fogalmakat tisztázott. Azt, hogy mit kell nemzeten gondolni, neki köszönhetjük. Ezek a művek az Öt Géniuszról szóló tanítás nélkülözhetetlen előzményei." Hamvas Béla 1940-41 folyamán írt művének - a később Az öt géniusz (1959) címen írott, teljesen átdolgozott művének ezen első fogalmazványa - nyolcvan év elteltével először láthat most napvilágot.

Hamvas Béla - Kemény Katalin - Forradalom ​a művészetben
Amikor ​ez a könyv 1947-ben a Misztótfalusi kiadónál Szíj Rezső szerkesztésében megjelent, élesen megoszló vissz­hangot váltott ki a korabeli ideológiai és szellemi életben. A könyv ugyanis beletartozott a modern magyar művészet ama felszabaduló folyamatába, amely 1945 után végre levetette magáról a konzervatív megbélyegzések nyomait. A festő, a grafikus és szobrász végre úgy lehetett magyar, hogy európai volt, s a két háború között az írótársadalomnál egységesebb és baloldalibb képzőművész-társadalom ugyancsak hamar magára talált, iskolákat teremtett, műhelyeket nyitott, sajnos még ma sem tárták fel kellőképpen, hogy milyen pezsgő életet hozott létre, mennyi építő szándék, konstruktív cél vezette. Második, átdolgozott kiadását nem néhány mondattal össze­foglalható időszerűsége indokolja meg, hanem történeti kor­szakhitelessége támogatja meg. Részlet a Szerzők ajánlásából: „Fülep Lajos nevére való hivatkozás nem jár felelősség nélkül. Ez a felelősség csak részben vonatkozik a színvonalra. Nagyobbik része hitvallásszerű. Egyaránt érinti a humanitást, a művészet szuverenitását, de ezenfelül a művészetnek, mint a leghasonlíthatatlanabb és legmélyebb népi értéknek hang­súlyozását. Ezeket az elveket Fülep Lajos építette fel s ezért ez a könyv az általa megteremtett hagyományba tartozónak vallja magát."

Kollekciók