Ajax-loader

Hamvas Béla könyvei a rukkolán


Hamvas Béla - Az ősök nagy csarnoka II.
„Az ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubándombján, ‘földműves korszakában’, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán. A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait. Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza. A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat. A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és a iszlám misztika (szúfi) kapott helyet. A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel. Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szellem pedig Hamvas egész életművét áthatja: A Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zarathusztrák perzsa hagyománya, a Ji-King vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag…" (Dúl Antal)

Hamvas Béla - Az ősök nagy csarnoka III.
„Az ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubándombján, ‘földműves korszakában’, majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán. A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a „nagy archaikus egységek” köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait. Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza. A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat. A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és a iszlám misztika (szúfi) kapott helyet. A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel. Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szellem pedig Hamvas egész életművét áthatja: A Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zarathusztrák perzsa hagyománya, a Ji-King vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag…" (Dúl Antal)

Hamvas Béla - Λιταί ​- Imádságok
Hamvas ​Béla Litai (Imádságok) című „könyvecskéje” a kéziratos hagyaték legkevésbé ismert és legkülönösebb darabja.

Hamvas Béla - Levelek
A ​kötet tartalma: -Első világháborús levelek -Levelek 1930-tól 1968-ig

Hamvas Béla - Titkos ​jegyzőkönyv
A ​Titkos jegyzőkönyv legnagyobb titka, hogy nincs titok. "Ha látni akarsz, mondja egy zenmester, nézz bele. Ha gondolkodni kívánsz felőle, tévedni fogsz." A könyv talán legszebb esszéjének, a Kései művek melankóliájának is ez minden titka: az öreg, vak királyt, Oidipuszt az istenek Kolonosz szent ligetébe küldik meghalni. De amint az aggastyán belép, felkiált: most már világosan látok! - De hiszen nem is volt soha elrejtve semmi, és minden tőlünk karnyújtásnyira! Az arlequin, a társadalom peremén bukdácsoló bolond titka is végtelenül egyszerű. Csupán annyi, hogy távolabb lát a hatalom, a hírnév és a vagyon útvesztőinél. Mi marad? Már csak a derű, és egy kevés melankólia. Lin csi mondja: "Nem a Nap hibája, ha a vak az utat nem látja". (Dúl Antal) Tartalom: 1962. február 4. - Apokaliptikus monológ - Arlequin - Kései művek melankóliája - Püthia

Hamvas Béla - A ​láthatatlan történet / Sziget
A ​láthatatlan történet Valamely szempontból egymáshoz rendelt események soráról azt mondjuk: történet. Van története az univerzumnak, a természetnek, az emberi társadalomnak, a kultúrának. Mindannak, ami a tér-idő kozmikus színpadán a keletkezés-elmúlás törvényének alá van vetve. Hamvas Béla történetei azonban aligha sorolhatók a történetírás színpadi eseményei közé. Ami őt foglalkoztatja, mindig és szükségképpen a színjátszás kulisszái mögé vezet, abba világba, amelyről alig tudunk valamit, amely nélkül azonban a történelem sem lenne más, mint a megjelenés-elmerülés véletlenszerű eseményeinek hömpölygő áradata. "A történetnek önmagában értelme nincs" - mondja Hamvas. Amit mi itt látunk, már csak végkifejlete annak a küzdelemnek, amit a létezés magasabb hatalmai: a léttisztitó erők vívnak a "létrontás démoni anarchiája" ellen. A láthatatlan történet 1943-ban jelent meg először az Egyetemi Nyomda kiadásában. A kötet Hamvas Béla (1897-1968) egyetlen, még életében kiadott esszégyűjteménye. Sziget "Ez a tanulmánykötet úgy keletkezett, hogy néhány magyar íróban, gondolkodóban, költői, kutatói, filozófikus elmékben (természetük leírásául mondjuk ezt róluk) megértek élmények, amelyeknek kifejezése ebben az egymással alkotott együttesben van a legjobban a maga helyén."

Hamvas Béla - Fák
A ​Fák magyar nyelvű kötetének megjelentetése Hamvas Béla születésnapjához és ebből az alkalomból egy emlékfa ültetéséhez fűződik, amelyre 2000. március 22-én került sor Balatonfüreden, a Tagore sétányon. A megemlékezés alkalmából Kemény Katalin, Hamvas Béla özvegye írt köszöntőt Üdvözlet a faültetőknek címmel, amely a kötet utószavaként a kiadásban is megjelent. Kemény Katalin kedves szavaiból a jelenlévők és a kötet későbbi olvasói ráérezhettek az író, esszéista és nem utolsó sorban ember Hamvas Béla természetszeretetére, de különösen a fák iránti rokonszenvére. Kemény Katalin: Üdvözlet a faültetőknek (részlet) Emlékoszlopok márványból, fémből nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az ősi fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. A napjainkban már kisszámú hagyományőrző közösségek ma is fát ültetnek az újszülött e világra érkezésekor. Óvakodva a modern világban fenyegető profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végső tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodtak? Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyatott telken elénk bukkant kártevő mardosta fácskát megtisztítani, majd fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtől megszabadított lábadozó gyermeket. Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosulás képességének, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el, egyik a másik mértéke. Úgy éreztem, illő, hogy erre az alkalomra felelevenítsük a Fák című, a fák ihlette esszéjét.

Hamvas Béla - Bäume
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - A ​száz könyv
A ​feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjából helyre lehetne állitani... Csuang-ce Csuang-ce az a sajátságos emberfajta, mint Szókratész, Pál apostol és Nietzsche -, azt mondják róluk, hogy paradox emberek. A paradox bennük az, hogy nem a hamis emberi értékeket, hanem az örök szellemvilág valódi értékeit követik, és az ember önellentmondásait leleplezik. Ez az emberfajta rendkívül éles elme és a nyelv ragyogó mestere. Soha senki úgy nem tudott beszélni, mint Szókratész, és nem tudott úgy írni, mint Pál apostol, Nietzsche és Csuang-ce. Shakespeare A modern kor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kell Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a szappant választotta. A választás hatása azóta egyre nagyobb hatással és következményekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének egyetlen és teljes megjelenése, s azzal, hogy nem őt választották, az igazi európait megtagadták. A modern árulás...

Hamvas Béla - A ​valóságban felébredni
ITT ​MINDENNEK KELL LENNI” Bevezető A valóságban felébredni – Hamvas Béla. Egy életút állomásai fotókban, írásokban, filmben elbeszélve című kötethez „A személyiség titkát, egyedüliségét – mondja Bergyajev –, senki sem értheti teljesen. Az emberi személyiség sokkal titokzatosabb, mint maga a világ.” – S valóban, alig van megfoghatatlanabb, mint ez a pillanatban önmagára találó személyes konstelláció, ami egy emberi élet a maga legbensőbb rajzolatával, s amelyben gyakran a külső és nyilvános élettények látszólagos mindennapisága semmit nem sejtet a „belső tájak hallatlan változatosságából”. Van olyan – írja Hamvas Béla egy helyen –, akinek élete „magányosnak, csendesnek, eseménytelennek látszik, és sorsának vad kalandjai, szédítő veszélyei, keserű kísértései és feneketlen szakadékai nagyobbak, mint egy hódítóé, aki három világrészben járt és háromszáz csatában vett részt.” Minden életrajz elégtelensége, minden biográfiával szembeni bizalmatlansága, amely Hamvas megnyilatkozásaiban életművén végighúzódik, az ember személyes életének ebben a megfoghatatlanságában, külső és belső összemérhetetlenségében gyökerezik: hogy épp az életnek a legfontosabb mozzanatairól, szakadékairól és örvényeiről, felismeréseiről, örömeiről és világosságáról, arról, hogy „miként lesz az ember azzá, ami”, vagy hol van az, ahová „számtalan horizonton átlobbanva” elérkezhet, tényszerűen senki nem szólhat. Éppúgy nem, ahogy senki sem él nyilvános térben és időben, és senki nem ismer önmagában vett „teret” és „időt”, csakis a személyes átélésben megvalósuló „helyet” és „pillanatot”, amelyet az ember – miként Hamvas mondja – a végtelen időből és a határtalan térből leszakítva saját sorsává formál. „Rilke mondja: Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Csak egyetlenegyszer. Minden csak egyszer.” – Gyakran idézi fel Hamvas a kilencedik Duinói elégia e szakaszát, majd egy helyütt hozzáfűzi: „A pillanat. Ez a személyesség”. De éppen a létezésnek ez a leghalkabb és legtünékenyebb vonása hatja át számára is azt a semmilyen külső mozzanatban nem rögzíthető eleven személyességnek a képét, amelyből – Rudolf Kassner szavaival – „egyszerre sugárzik a megrendültség, s mely telítve van azzal a döbbenettel és szomorúsággal, hogy egyetlen embernek, egyetlen arcnak mennyi mindent és mily megfoghatatlan életet kell megtartania és magában rejtenie.” Mintha éppen erről, a világ számtalan arculatát és rajzolatát magára öltő és átvilágító, mindent felvállaló személyes élet követelményéről és benső igényéről szólna Hamvas Béla önmagával kapcsolatban is, mikor Rudolf Pannwitz Weg des Menschen (Az ember útja) című kis könyvének egy lapjára írja megjegyzését: „Törvényhozónak lenni – Istenem! – még ennek is! Itt mindennek kell lenni, mert nincs senki. Milyen jó lenne legalább valaki – ”. Nem csupán a magára maradottság, vagy amint másutt fogalmaz, „a valódi közösség kínzó hiánya” rajzolódik ki e megjegyzésből, sokkal inkább az emberi személynek egy olyan sajátos távlata, amelyben „a súly nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik.” Ismét egy olyan mozzanat, amely nemcsak minden kívülről közelítő élettörténetnek, hanem a megfogalmazhatóság csaknem valamennyi formájának ellenáll. Lehet-e bármilyen nyilvános mértéke egy effajta távlatnak, vagy a lét eredendő állapotára megnyíló fokozott érzékenységnek? Személynek lenni ebben az értelemben inkább a végső dolgoktól való érintettség, amely az életrendet a legkisebb mozzanatokig átjárja, a „valóságban való magatartás”, ugyanakkor intenzív igénye és tudata annak, hogy „az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és felelősen részt kell vennie.” A létezés ősképének helyreállított tisztasága azonban nemcsak a végső kérdések rendjéről és súlyáról tud, hanem ugyanúgy a felemelt és felszabadult élet világosságáról is, a pillanattal egybefonódó átélés időtlen jelenlétéről, hogy mit jelent „szabadon játszani”, hogy „milyen jó gyermeknek lenni és a tündöklő nyárba nevetni”, milyen öröm azzal a tiszta, égszerű kékséggel látni, amelynek mértéke „a tenger és a csillagos ég”, és amikor az ember „úgy él, mint a fák testvére”. A létezés egészéért való helytállás Hamvas számára az emberi személynek is az egészét követeli, az „éber, univerzális személy” megvalósítását és jelenlétét, amelynek súlypontja már kívül van minden körülményen és szövevényen, amelynek „teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik”, amelyből nem hiányzik semmi, „élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép”, s amely – miként Hamvas mondja – az egészet azért tudja elfogadni, mert maga is egész. Amit a jelen kötet megidézni kíván, ezért inkább a személyességnek ez a „fénye és aurája”, s mindaz, ami benne egybegyűjtve megtalálható, valamiképp erről az elbeszélhetetlenről kíván szólni: kép, szó és film ebben a közelségben kísérli meg Hamvas Béla portréját megrajzolni, életének és művének állomásairól számot adni, megsejtetni és közelebb hozni azt, hogy ennek az útnak mennyi mindent, és milyen megfoghatatlan életet kellett megtartania és magában rejtenie. Palkovics Tibor

Hamvas Béla - Naplók ​I-II.
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - A ​tao virágai
A ​tao virágai (Az ősök nagy csarnoka) A taoista gondolkodók műveiben minduntalan visszatérő motívum, hogy amikor valamelyik tanítvány a mestertől azt kérdezi, mi a tao, a mester mély hallgatásba merül. Mikor a tanítvány figyelmezteti, hogy mit kérdezett, a másik így szól: hiszen a mester megmondta, a tao annyi mint hallgatni. De nem csak ezt jelenti, hanem azt is, hogy nem cselekedni, nem törekedni, nem tevékenykedni, hanem lenni. A tao annyi, mint a földi lét minden mulandó esetlegességét levetni, és a változatlan, örök Nagy Lét békéjét elérni.

Hamvas Béla - Kung ​mester beszélgetései
Kína ​i.e. hatodik századának két szellemóriása: Lao-ce és Konfu-ce. Tanításuk látszólag ellentétes, a mélyben mégis egybeér. Lao-ce a tao (az Út) világrendjébe történő, nem cselekvő beilleszkedést tanítja, míg Konfu-ce azt vallja: a bölcs fáradhatatlanul hirdesse felismert igazságát. Teljes idő: 56 perc.

Hamvas Béla - Ördöngösök
Hamvas ​Béla Ördöngösök című regényét saját visszaemlékezése és a mű gépiratának keltezése alapján 1928-29 fordulóján mintegy másfél hónap leforgása alatt írta: „Meg akartam ismételni azt a remek időt, amit a Szent János éjszakájának írása közben éltem, jól akartam mulatni. Több mint sikerült. Soha annyit nem nevettem, mint az alatt a hat hét alatt, amíg ez a mű elkészült” – írja regényéről szólva A magyar Hüperionban. Az a négyéves időszak (1926-30), amelyben – már a maga által is számon tartott művei között – az Ördöngösök is megszületik, saját megvallása szerint a „lángoló eredménytelenség” korszaka, melynek párhuzamos történései közé olyan, külső és belső fordulatot jelentő események tartoznak, mint szakítása az újságírással, házasságkötése első feleségével és húszéves könyvtárosi szolgálatának kezdete. Ugyanakkor egy tudatosan megtisztított magasabb életterv megvalósításának első időszaka is ez, mint mondja: „daimónom megismerésének” ideje, amely mindazonáltal bensőleg korántsem mondható csendesnek. Feldühödve „szennyen, alacsonyságon, becstelenségen” ekkor fogalmazza meg először a nevetés „divinális attitűdjével” azokat a meglátásait, amelyeket a „megzavart, rongált létezés” sajátosságaiként azonosít. Az Ördöngösök alaphangja is éppen ez a hangoltság nélküli megzavarodás, az öröktől való meg nem érintettség, ahol kivétel nélkül mindenből, a legmagasabb dolgokból is mániákus megszállottság lesz. Ez a szövevény az, ahol a szakadatlan összetévesztés által minden csak a homályt növeszti, s ahol mindenki elérhetetlen a másik számára, mert „betegsége, bűne és őrülete megsűrűsödik és forma lesz belőle. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja és maga próbál élni. A maszk az ördög.” – ahogy majd a Karneválban fogalmaz, amelyben bizonyos értelemben az Ördöngösök szövevénye is mintegy újra inkarnálódik. Itt azonban még olyan szövevény ez, amelyben a karneváli „angyal”, a tisztulás lehetősége még nem jelenik meg. Létezés, amely saját valótlanságában beteges és őrült képzelgéseivel próbál önmagának mélységet gesztikulálni. „Nos – mondja Hamvas később visszatekintve –, ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet.” Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről – mint Hamvas maga mondja – „minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.” Palkovics Tibor

Hamvas Béla - Kemény Katalin - Forradalom ​a művészetben
Amikor ​ez a könyv 1947-ben a Misztótfalusi kiadónál Szíj Rezső szerkesztésében megjelent, élesen megoszló vissz­hangot váltott ki a korabeli ideológiai és szellemi életben. A könyv ugyanis beletartozott a modern magyar művészet ama felszabaduló folyamatába, amely 1945 után végre levetette magáról a konzervatív megbélyegzések nyomait. A festő, a grafikus és szobrász végre úgy lehetett magyar, hogy európai volt, s a két háború között az írótársadalomnál egységesebb és baloldalibb képzőművész-társadalom ugyancsak hamar magára talált, iskolákat teremtett, műhelyeket nyitott, sajnos még ma sem tárták fel kellőképpen, hogy milyen pezsgő életet hozott létre, mennyi építő szándék, konstruktív cél vezette. Második, átdolgozott kiadását nem néhány mondattal össze­foglalható időszerűsége indokolja meg, hanem történeti kor­szakhitelessége támogatja meg. Részlet a Szerzők ajánlásából: „Fülep Lajos nevére való hivatkozás nem jár felelősség nélkül. Ez a felelősség csak részben vonatkozik a színvonalra. Nagyobbik része hitvallásszerű. Egyaránt érinti a humanitást, a művészet szuverenitását, de ezenfelül a művészetnek, mint a leghasonlíthatatlanabb és legmélyebb népi értéknek hang­súlyozását. Ezeket az elveket Fülep Lajos építette fel s ezért ez a könyv az általa megteremtett hagyományba tartozónak vallja magát."

Hamvas Béla - Az ​ősök nagy csarnoka I-IV.
"Az ​ősök nagy csarnoka részeit Hamvas Béla 1936 és 1961 között, egy-egy szabad órájában készítette. Mondhatnánk lopott időben, könyvtári munkaidejében, frontszolgálatok csendesebb pillanataiban, katonai szabadsága és hátországi szolgálatai idején, a negyvenes évek végén Szentendre Bubándombján, 'földműves korszakában', majd segédmunkás szerepben, a hőerőművek raktáraiban eltöltött hosszú évek alatt, titkokban, kihúzott íróasztal-fiókokban írva, nyomorúságos barakk-szobákban, és az erőművek mögötti árokpartokon, hajnali órákban, Inotán, Bokodon, Tiszapalkonyán. A négy könyv tartalmi összeállításában nem az elkészítés időrendjét követtük, hanem a "nagy archaikus egységek" köré rendeztük Hamvas tanulmányait, szövegelemzéseit és fordításait. Az első kötet a védikus hagyományt és a hozzá szorosan kapcsolódó buddhista tradíció egy-egy elemét tartalmazza. A második kötet Kína taoista- és csan-hagyományából, a tibeti bön, a tibeti buddhizmus írásaiból és Japán zen szövegeiből válogat. A harmadik kötetben az Egyiptomi halottaskönyv, a Kabbala egy része (a Széfer jecira) és a iszlám misztika (szúfi) kapott helyet. A negyedik kötetben a görög hagyomány (Orpheusz, Empedoklész, Püthagorasz, Hérakleitosz), a közép-amerikai tradíció, rövid tanulmány az alkímiáról, egy Jakob Böhme-kommentár, és a Lélekről szóló negyven kérdés fordítása szerepel. Az ősök nagy csarnoka Hamvas életének egyik legnagyobb vállalása, még akkor is, ha ez az összeállítás mind tematikájában, mind arányaiban szükségképpen töredékes. Nagyon jól tudta, és az Interview c. esszéjében meg is írta, hogy nem egy emberre és emberöltőre szabott munkába kezd. E négykötetes gyűjteményből kimaradt számos olyan alapmű, amelynek szellem pedig Hamvas egész életművét áthatja: A Bhagavad-gíta éppúgy, mint Lao-ce Tao-te kingje, Eckhart Mester és a keresztény misztikusok köre csakúgy, mint a Zarathusztrák perzsa hagyománya, a Ji-King vagy az alexandriai héber és keresztény gnosztikus és hermetikus forrásanyag..." (Dúl Antal)

Hamvas Béla - Hamvas ​Béla 33 esszéje
A ​Dúl Antal által írt Bevezető és Életrajzi útmutató után a kötet a következő esszéket tartalmazza: Új középkor - Nyikolaj Bergyajev történetfilozófiája Fák Bizánc Az orosz emigráció történetfilozófiája Természettudományos mitológia Inka kövek Stonehenge, a szikla eksztázisa Az esquilinusi Venus A halottasének A magány szociológiája A jövő árnyéka (J. Huizinga könyve) Tudományvallás és vallástudomány Levelek a Magyar Hyperionból Hérakleitos helye az európai szellemiségben Hérakleitos 131 fennmaradt mondata. Hamvas Béla fordításában. Velázquez A tükör Poeta sacer Poetica metaphysica René Guénon és a társadalom metafizikája Ünnep és közösség Santa soledad Konfu-ce: Lun yü. Kung mester beszélgetései. (Bevezetés) Kierkegaard Sziciliában Füstparipán Egy költő apológiája Kései művek melankóliája Arlequin Metapoiesis A Jóisten uzsonnája Tanguay vagy a logisztika misztikája Orpheus Csontváry nagy cédrusa Korszenvedélyek utólagos igazolása

Hamvas Béla - Szilveszter ​/ Bizonyos tekintetben / Ugyanis
HAMVAST ​joggal lehet az egyik legnagyobb magyar írónak tekinteni, és az esszéirodalom vonatkozásában is az élvonal élvonalában van. Mindent tudott írni, de mindenekelőtt esszét. Abban teljesen egyedülálló. Hamvas mindig ez is maradt elsősorban; ő író volt; első-, másod-, és harmadsorban is. Olyan író, aki mint tradicionális szerző - gondolkozó is teljes mértékben megállja a helyét, de aki irodalmi módon közelített, és az író - irodalmár felelősségével - felelőtlenségével kapcsolódott ezen tematikumokhoz. Ezért egy nagyon érdekes dolog alakult ki vele kapcsolatban, ugyanis Hamvas Bélát tisztelni lehet és tisztelni kell, követni azonban nem lehet. Ez nem kivitelezhető.

Hamvas Béla - Hagyomány
"A ​legmagasabb dolgokról való tudás népről népre, vallásról vallásra származott át. Mindegyik átöltöztette saját eszméibe. Metafizikai tartalma azonban végig ugyanaz maradt. Mindenütt megőrizték. Mit? A tradíciót. Mi ez a tradíció? A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése." (Hamvas Béla)

Hamvas Béla - Eksztázis
Kung ​mester beszélgetéseinek négy döntő szava van. Az első a "li". Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (gentlenesse, politesse) jelent. Ha fizikailag értelmezik és távolságot mérnek, vele, annyi mint mérföld. De belső mérték is: önuralom és fegyelem, de nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Lije van annak, aki feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel, munkájával... A Mérték. A Li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A Li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás. A Li az őskori élet alapvető vonása. Kínában éppen úgy, mint Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban. Az embereknek egmyás iránt tanúsított respektusa, amely a magasrendű és békés élet egyetlen feltétele... Ez az, amit ma a legjobban nélkülözünk. A Li mérték, de nem emberi mérték és nem az ember teremtette. Nem kultúrproduktum. Li csak ott van, ahol valódi vallásosság van. Isteni mérték. Nem lehet önkényesen megváltoztatni. Ez az a mérték, amivel az istenek az embert megmérték és meg fogják mérni... és ugyanazzal a mértékkel mérik ma is. Hamvas B.: Konfu-ce-Lun yü (1943)

Hamvas Béla - Hanák Tibor - Mattheusz János - Az ​öt géniusz
Hamvas ​Béla szellemi táptalaja és érdeklődése korántsem korlátozódott a filozófiára, nevezetesen a történetfilozófiára, hanem kinyílt több tudományra - néprajzra, mitológiára, nyelvészetre, lélektanra -, tanulmányozta Malinowski, Lévy-Strauss, Frobenius, Gundolf, Freud, C. G. Jung írásait és a különböző vallások szent könyveit. A tudományokban nem annyira azt kereste, ami megbízható, szolid ismeret, hanem annak kimutatását, hogy a tudomány keveset tud és az is bizonytalan. Ebből azonban nem a racionális szigorúság követelményét vonta le, nem azt, hogy szilárdabb talajra kell állítani a tudományos gondolkodást, hanem épp a másik irányba indult, a több felé, azzal a logikával, hogy ha a tudomány ugyanis ingatag és esetleges, vajon mi tarthatná vissza a ráción túli rétegek megismerésétől és a ráción kívüli (intuitív) módszerek alkalmazásától? Hamvas ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyben összeomlottak az újkor filozófiai eszményei, a tudományba és a haladásba vetett hit, sőt nyomorúnak és bűnösnek találta a felvilágosodásban még a trónra emelt észt is. "Naív scientifizmusnak" és "az európai szellem betegségének" nevezte a természettudományokat és a tény-mániát. "Tény igen kevés van s ez a kevés is olyan, hogy minden pillanatban akadhat valaki, aki még ezeket is megdönti." H. T.

Hamvas Béla - Silentium
A ​Silentium kötet négy esszéje napló. De nem a történeti eseményeké, hanem a léleké. A második világháború pokolra szállása, és a kataklizmát követő évek lábadozásának története azonban csak kerete annak a belső újjászületésnek, amelyet Hamvas 1946 és 1949 között megélt. Mit jelent hitelesen élni. Mit jelent a napok, órák követelményét felismerni. Mi az átvalósulás, a kitisztult kedély, a derű. Vannak felismerések, amelyeknek legközelebbi rokonai csak a Távol-keleti mesterek egyszerűsége és szellemi tágassága. „A derű a meg nem zavarható tiszta üresség" - Európában ezt a mondatot magyarázkodás nélkül eddig senki sem tudta kimondani. „Csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok." A mindennapok kötelességei most már új mértéket kapnak. Mindennek megkérdőjelezhetetlen alapja most már a lélekjelenlét, amely elutasít minden elvet, prekoncepciót, és a valóságot az itt és most közvetlenségében kívánja megragadni. Akit sok baj, gond, betegség gyötör, és helyzetét kilátástalannak érzi, járja be a Gyümölcsóra magasabb egészségtudathoz vezető útját. Mert lehetetlen fel nem ismerni, hogy „itt lakni annyi, mint derű". Dúl Antal

Hamvas Béla - Világválság
"A ​mai ember cinikus álarca mögött tehetetlenül iszapos. Maga a kultúra is ilyen álarccá lett, amely mögött a továbbalkotásra való teljes és tökéletes képtelenség lapul meg. És végül ez az oka annak is, amit a ,,második garnitúra előretörésének" lehet nevezni: hogy a társadalom fontos helyeit a hely betöltésére teljesen alkalmatlanok töltik be, mialatt az arra hivatottakat kijátsszák, elnyomják és azoknak élete elégedetlenségben és terméketlen lázadásban morzsolódik fel. Krízis a világtörténet folyamán volt igen sok. Mert mi a krízis? - amikor az ember vagy az emberiség az érésben megáll, az új stádiumba átlépni nem mer, nem akar, nem tud, akkor mindig krízisbe kerül." Hamvas Béla

Hamvas Béla - A ​magyar Hüperion I-II.
Kilencedik ​levél Nyáron délután lefekszem a fa alá, és alszom. Amíg az álom felold, néhány perc telik el. Dohányom füstje békésen száll a lomb között, nesztelen mozgás, mint a felhők vonulása, melodikusan elolvad a levegőben, elolvadok én is az álomban. Édes és meleg pillanat. Érzem, hogy mindenem kívül van, kívül a fákban, az égen, a házamban, a kertben. Nincs lelkem. Szabad vagyok, nincs akarat, cél. Átfúj rajtam a szél, átsüt a fény, átsugárzik a meleg és az erdőillat. Nincs bennem semmi ellenállás. Ilyenkor megértem, miért lehettem éppen én az, aki megtörte azt a kényszerűséget, ami a szellemet ezen a földön önmagával szembeállította. Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperion volt. A tiszta és nyílt szó csak az embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperioni volt. Olyan nyelven beszéltem ott, mint azelőtt senki és soha. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a Bessenyeik. Egyedül lenni, és nem dadogni, és nem a Nagy Árnyékban ülni. Hüperion a magányos isten, aki önmagának teremt világot, mivel itt senkinek a magasság és az isteni nem kell. Én váltam teljesen függetlenné attól, ami környezet. S amíg azok elvesztek a szánalmas nyögésben, mert szavuk még önmaguk előtt is kétséges maradt, én tudtam beszélni. Az én kezem először teremtett itt olyan világot, amelyben nem szégyen élni. Mindenkinek, akinek megvolt a szándéka hozzá, nem volt meg az ereje. Nem volt egészen Hüperion – még Bessenyei sem, aki hozzá a legközelebb állott, és ezért a legtávolabbra esett. Minél királyibb volt itt valaki, annál kevésbé jutott a szellem teremtő anyagához, és minél jobban lesüllyedt, a nyilvánosság előtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyoknak. De nem áltatom magam. Nem lesz ebből semmi, mint ahogy nem is volt soha. Azok a szavak, amelyekkel a nagy életet megteremtettem, sohasem jutottak el az emberek szívéhez. Itt vannak az állványon szobámban. Egyedül én csináltam őket, egyedül én tudom, hogy mi az, amit csináltam, és a mű egyedül az én életem szépíti meg. Senkinek sem kellettek. Elalvás előtt mosolygok a fa lombjai alatt, ha arra gondolok, hogy azt hiszed, bánt. Milyen kevéssé ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele, csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik? Mit gondolsz, mi lett volna belőlem, ha beálltam volna közéjük tajtékzani minden magas ellen? El tudsz képzelni engem mint önmagam ügynökét? Ha valaki nem fogadott el, az el nem fogadó helyett szégyelltem magam, bántott, hogy olyan mélyen megalázta magát. És még csak nem is tudott róla. Elutasított, és nem vette észre, hogy lehetetlenné vált önmaga előtt. Ki fog engem igazolni? Senki. Az egyedüliek, akik megtehetnék, a hozzám hasonlók. De az istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat. Ha félnék attól, hogy valaki belenyúl a műbe, megtiltanám. Senkinek sincs joga ezt magáénak tartani. De nem félek. Nem lesz több Hüperion.

Hamvas Béla - Álarc ​és koszorú
Az ​életműkiadás jelen kötetétől kezdődően - összesen négy köteten át - Hamvas Béla külön gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek fő gerincét azok az esszék képezik, amelyek egyfelől az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi, kulturális és művészeti folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket az 1948-as elhallgattatását követő időkből kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg. Hamvas számára az esszé nem pusztán műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás hőfoka éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak legfontosabb jegye az "iskolánkí- vüliség": vagyis - miként Hamvas fogalmaz - a "magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia". Az esszéista ebben a független perspektívában "egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt". A kötetben szereplő valamennyi esszé: egy-egy ilyen külön világ. "Csak az szeretheti az életet mélyről és igazán, aki tudja, hogy meghal, mint ahogy a csók annál forróbb és édesebb, minél több benne a pillanat. Az ember nem több, mint a fa, virág, állat, kristály, láng vagy víz. De nem is kevesebb. Az ember természet, s mert természet: hatalom, s mert hatalom: isten. Milyen irtózatos életvágy ragyog oly erőből, mint a fény! Ó "heroikus napsugár", életed egy villanás, - halálod születésed pillanata: ezért tied a világon a legszebb tündöklés!" (Álarc és koszorú) [TARTALOM: Nietzsche-jubileum - Új középkor - A négyszázéves Montaigne - Vázlat egy apokaliptikus történetfilozófiához - Álarc és koszorú - Igen is, meg nem is (Ars poetica) - Természettudományos mitológia - Az orosz emigráció történetfilozófiája - Bizánc - A magány szociológiája - Modern apokalipszis - Egzisztenciafilozófia - Kultúrmorfológia - Az asztrológia újjászületése.]

Hamvas Béla - Nehéz ​nem szatírát írni
Difficile ​est saturam non scribere – nehéz szatírát nem írni, mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban az „elfelejtett nagy angyal”, a Nevetés Angyalának hangja elváltozott, és a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult: „Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.” Ez a „csaknem búskomor őrületből” fakadó könnyes és megkínzott hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is. Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a „tükörkonstrukciók” egy fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem volt kielégítő, s már ebben a korai időszakban világosan látta, hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly diadalmaskodó és találó, nem egyéb, mint a „legyőzött” fogságában maradni. A külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az aranykori tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak ennek a tekintetnek a termékenyítő tüzében lehet. Valójában ez a tűz lobogja keresztül a szatírák kölcsönösen egymásba nyíló rétegeit is: a felszínen a „nevetés, játék, marás”, alatta a „búskomor őrület”, a „düh, az undor, a méreg és vicsorgás”, ismét ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás szabadságának már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és otthona: „az aranykor örök valósága, amelyben a kövek és a növények és az emberek együtt élnek a tűzzel és az erőkkel és a hatalmakkal és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz csupán a hamvasi szatíra, annak valamennyi elemével, a karakterektől kezdve a legkülönfélébb viszonylatok kifordultságának megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az „állandóan és megmásíthatatlanul igaz” képes csupán ellenpontozni és magasabb feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és széttöredezett külső és belső valóság sajátosan torzult diszharmonikus darabjait. A Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő, eredetileg különálló írásokat Hamvas Béla csak később rendezte egységbe és sorolta közös cím alá. Az összeállításban szereplő írások közül A magyar Hüperión (1936) második részében cím szerint is megnevezve, bár nem kifejezetten szatírái közé sorolva két írásáról, A káposztáskertről és az Oidipuszról szólva a következőképp emlékezik meg: „Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája. Mint öreg nyugdíjas tábornok házasságra lépek az idillikus káposztáskerttel. Akármelyik művemet piszkálod meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranykorból készült. Igen, házasságra lépek és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda mulatság. Micsoda keserűség. Micsoda nevetés, ó! A házvezetőnő őrült, aki állandóan félrebeszél, az egyik kertész folyton keres, a másikra időnkint rájön a civódás-düh, a harmadik pedig, igen, a harmadik: nem hisz Istenben! Így, ahogy mondom, nem hisz Istenben, vagyis érthetőbben: nincs transzcendentális ösztöne. Hogy mi lesz ebből az idillből, könnyen kitalálható, könnyebben mindenesetre, mint amilyen könnyen élhető volt. De nevettem. Az Oedipus a legigazibb emberi történelem. Ahogy csak egy igazi történetfilozófiai művet ismerek, Anatole France Pingvinek szigetét, és csak egy százszázalékos szociológiát, Swift Gulliverjét, történelem is csak egy van: az Oedipus. Az előbbi kettő együtt kimerítő történetfilozófia és szociológia akar lenni, és az is. Meghatározza a következő fogalmakat: mi a fejlődés, a haladás, mi az okság, a kapcsolat, a viszony, az osztály, a vagyon, szóval pontosan leírja a Véletlent. Azt hiszem, az Oedipus után emberi történettel foglalkozni anakronizmus.” Ugyancsak 1936-ban „emlékezik meg” Hamvas – jóllehet ezúttal közvetett, de a korai írások szellemének későbbi jelenléte tekintetében annál hangsúlyosabb módon – immár egy személyes, Molnár Antalnak írott levél keretei között a Nehéz nem szatírát írni egy másik „fejezetéről”, mégpedig A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a hőst címének csaknem szó szerinti megismétlésével és a mű alapgondolatának kifejtésével: „Divattal szembenállni annyi, mint kockáztatni a hírt. Ez nagyon nehéz, és csak egy módon lehetséges: ha az ember belátja, hogy mi a viszony ma a hír és a hős között. Egészséges világban a hír a hős járuléka, minden hír mögött hős van, s minden hősnek van híre. Beteg világban nem az a baj, hogy a hős elveszti a hírt, hanem hogy a hír elveszti a hőst. Az előbbi csak egyéni sorsokat tör össze, nem oly nagy baj. Az utóbbi egész népeket zavar meg, téveszt meg. A hős elveszett, hír nélkül áll. Ez a magány. A modern hős ezért magányos. De a hír is magában áll, nincs mögötte hős, itt lép fel a hős-szurrogátum: a sztár. A mai világban hős és hír között fordított viszony van. Aki hírt akar, annak éppen a hősiességről kell lemondani – hős alatt értem az „istenség által formált embert”. Aki híres akar lenni, éppen nem szabad hősnek lenni, hanem sztárnak. Ezért kell annak, ki hírre szomjazik, a divattal járnia, s ezért kell annak, aki a nagyot akarja, okvetlenül a magányt választania. Ez az alternatíva mindnyájunk előtt állandóan ott áll, minden munkánknál, minden gondolatunknál, minden tettünknél felmerül, és mindig újra, minden esetben külön döntést követel. Végleges megoldása nincs: a hős mindig meg fogja kísérelni, hogy meghódítsa a hírt, ami az övé – de végül is mindig van, amit a hős jobban akar, s ez a saját hősiessége. Mégis csak az istenek között van az ember a legjobb társaságban.” Nemcsak a „hüperioni korszak”, hanem a kései nagy művek végsőkig érlelt és letisztult világa felől is pontosan kirajzolódik, hogy a korai írások tapasztalatai később megannyi szálon bomlanak ki és térnek vissza egyfajta állandóan variált, új és mégis azonos zenei téma módjára. Többek között éppen ilyen, az életmű egészén végighúzódó „témának” mutatkozik a létezés látszólag személytől független kezdeti kisiklásának és a „legelső indítóok” keresésének az Oidipuszban megformált témája is, láthatóvá téve, miként hajlik át ugyanez a gondolat immár a szellemi hagyományok keretei között az időskori összegző művek lapjain a „romlott és hazug zűrzavar” kezdőpontjának, a „sötét pont”, az „első hazugság, a próton pszeudosz” helyének felismerésébe. Bárhogy is legyen az egyes írások tényleges keletkezési idejét és helyét illetően, a Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő írások Hamvas általi elrendezése semmiképp sem esetleges: a Juregiától az Oidipuszig úgyszólván a „külsőtől a benső felé” ívelő mozgás képe rajzolódik ki, és a hét írás együttesen olyan utat jár be, amely analogikusan az életmű egészében az ember „önmagához vezető útjának és megérkezésének” képét anticipálja. Szintén ennek a mozgásnak az ívéhez tartozik – ismét csak nem keletkezési idejének, sokkal inkább témájának, hangvételének és benső mozgásának tekintetében – az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája, amely szintén helyet kapott A magyar Hüperión visszaemlékezései között: „Aztán van egy mű, szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Minden esetre a szégyentől félőrült ember írta. Címe: Beszélgetés az Akropoliszon. Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez, szóval olyan szövegekhez, amelyeket nem is egy ember írt, hanem egy egész nép, és nem egy-két év alatt keletkeztek, hanem egész generációkra, sőt évszázadokra volt szükség, hogy a szavak olyan masszív anyaggá összeforrjanak, s ilyen formát nyerjenek. Ezekben a mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már látja is őket. Anélkül, hogy csábítanak, mert ezt nem teszik, egyáltalán nem ereszkednek odáig, hogy engedményeket tegyenek, pláne, hogy az emberrel foglalkoznak, éppen annyira nem, ahogy a tenger vagy az erdő vagy a sivatag nem csábít, mégis örök látvány, s bár egyáltalán nem látványos, sőt egyszerű, csaknem közönséges, mégis kimeríthetetlen. E mondatok mindig vannak, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanezt jelentik, és ugyanazt adják. Talán még abban is ugyanazok és megváltozhatatlanok, hogy minden pillanatban mások és újak. Mert a középpontban állnak, és a világ körülöttük forog. […] Valósággal élettani rejtély, ahogy itt valaki saját életét faképnél tudja hagyni és vissza tud nézni önmagára.” Amellett, hogy a Beszélgetésben vannak részek, amelyek az átvilágítás erejében, szenvedélyességében és szépségében az életműnek is csupán kivételes helyeihez mérhetőek, itt olyan kérdések törnek felszínre, amelyek egy életen át tartó benső küzdelem részei lesznek. Ezek között az egyik legfontosabb a hallgatni vagy beszélni, az írni vagy lenni, s egyáltalán, az íráshoz való elemi kötődésének kérdései, amelyek a 60-as évek műveiben és személyes hangvételű levelezésében is ugyanilyen intenzitással, a maguk átfogó jellegével és erejével jelennek meg, elsősorban a szellemi realizáció személyes lehetőségének kérdéseihez kapcsolódva. A kötet utolsó írása, az 1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab azonban, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen tanúság hallgatni.” Mintha a mű egésze és sajátos könnyedsége csupán az éppen művét író szerző képével együtt nyerné el értelmének teljességét és láthatatlan súlyait. Mégis, csaknem nehézkedés nélkül merülnek fel benne a hűség, az igazság, a szerelem nagy képei, és főként „a hatalom mindenkori sajátsága”, amely „nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól demonstrál.” Ennek a demonstrációnak külön a korszakra jellemző típusa, a „kor igazi érdekessége” is felvillan itt, amelyet már egy jó évtizeddel korábban, az Óda a XX. századhoz lapjain a „fürge huncut” alakjában rajzolt meg: „Nem szégyellem bevallani, hogy korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot csodálom a legjobban […] ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a következőben keselyű, amely szemedet kivájja. […] Ő a fürge huncut, ez az elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen esküszegő, a huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre fejezetében kifejtett kétfedelű morál virtuóza. […] A legnagyobb izgalom számomra ezt a tetűt megfogni, élettanát vizsgálni, tenyészetének feltételeit kutatni, hogy kikísérletezzem azt, ami belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos belőlem a rossz iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen hiányzik. Nem vagyok hajlandó annyira becsülni, hogy harcoljak ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami, amit a legjobb elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.” Ennek a „magára hagyásnak” egyik arca maga a nevetés, az a hatalom, „hogy sorsomból bármikor kiléphessek, és egy kicsit kifújjam magam, akár egy padon, akár a fűben”; de a nevetésnek és a vele megnyíló szabadságnak is van arca, mégpedig a szeretet: mert bármilyen esendőnek, homályosnak és szűkösnek is tekinti a kort és az embert Hamvas Béla ezeken lapokon, bármennyire is „gúnyolja vagdalja, kineveti – de mindenekfölött szereti.” Palkovics Tibor írása

Hamvas Béla - Scientia ​sacra
Az ​emberi történet időszámításunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Konfu-céről magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Püthagorasz lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti a lába alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő. Időszámításunk előtt körülbelül hatszáz évvel élt Kínában Lao-ce és Konfu-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz. A változást ma mint egy függöny leeresztését látni. Akkor azonban nemcsak tapasztalták, minden jel arra vall, hogy azt, ami történt, akkor jobban értették. És különös, hogy bármilyen távol fekvő területekről és bármennyire egymástól független emberekről van szó, a változást csaknem egyértelműen és csaknem ugyanazokkal a szavakkal ítélik meg. * Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz. Deu et Jahve, mondja a próféta, ismerd meg Istent. Gnóthi ton kürion, írja Pál apostol. Szűkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd meg önmagadat. A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg, hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni voltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt. 82:6), és azt mondta: „Nincs-e megírva törvényetekben, hogy istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai?” (http://www.hamvasbela.hu/konyvek/scientiasacra.html)

Hamvas Béla - Patmosz ​I-II.
Patmosz ​kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések könyvét. És Tiszapalkonya? Hőerőmű, dübörgő turbinák, barakk, emeletes ágyak, vaskályha, verejtékszag. A bé-listázott Hamvas Béla segédmunkás-raktáros munkakörben eltöltött éveinek „második korszaka”, száműzetésének leghosszabb periódusa, 1954-től 1962-ig. Hamvas az exilium valódi természetével már 1948 óta tisztában volt. Az ötvenes évek elején írt naplótöredékeinek az ószövetségi Szarepta címet adta, mert Jahve így szólt a menekülő Illés prófétához: Menj Szareptába, és ott rejtőzz el. Hamvas először Szentendre határában keresett menedéket. Ekkor mint kertész és földműves. Mikor a hatóságok szemében e magának választott szerep tarthatatlanná vált, 1951-től ingázó munkásként az inotai hőerőműnél helyezkedhetett el, raktáros besorolással. Az ember megrendülten ismeri fel, hogy e diktatórikus világ komor színfalai között, a lélekszorító elhallgattatás ellenére olyan mű születik itt, amely az európai esszéirodalom csúcspontja. A felsőfok általában tilos, de ezúttal helyénvaló. Minden alkotó embernek ki kellene próbálnia élete során legalább egyszer, hogy mit jelent az: hajnalban kelni, 8-10 óra „szellemsorvasztó” munkát végezni, tömegszálláson lakni, és e mindennapos teher súlyát hordozva a művét megalkotni. Mégis. A gyárkémények füstje, a csajkában kapott hitvány ebéd, a hosszú sötét barakkfolyosó, a szénpor és hamulepte növényzet, az árokpart poshadt vize, de legfőképpen az ötvenes évek mindent elárasztó, fojtó politikai atmoszférája az esszékötetben csupán sajátos madártávlatból jelenik meg. (Ahogy az 1944-ben befejezett Scientia Sacrában sem érezzük a második világháború tankjainak dübörgését és a szőnyegbombázásokat). Hamvas bár benne él, mégis fölötte áll, derűje, humora magasából lát rá e groteszk színjátékra. Mint mondja, a korrumpált világ őrjöngése egyetlen pillanatra se tévesszen meg senkit. Aki tud a hiteles létről, a nem korrumpálható valóságról, a tragikomédia legsötétebb fordulatán is csak mosolyog. „Szent skizofrénia” ez, amelyben a historikus idő és a belső történés időfölöttisége szétválik egymástól. Örök emberi tartalmak foglalkoztatják mindenkor, és a történelem korszakainak diabolikus tébolyait már csak a szentkönyvek mérlegén hajlandó megmérni. A Patmosz születése idején még csak kéthetenként, szombaton utazhatott Pestre. Első útja mindig a könyvtárba vezetett. Egy tucat könyvet kölcsönzött, a másik tucatot visszaadta. Nem mintha a könyvekből tanult volna látni. Saját magának állított követelménye az egyetemes tájékozódás (univerzális orientáció) igénye. Volt azonban egy másik – legalább ilyen fontos – önmaga számára szabott mércéje: a hiteles, áttetsző élet (a transzparens egzisztencia) megvalósítása. Ehhez pedig Tiszapalkonya maga az eszményi háttér. Ez a géppuskatornyoktól körülvett kis "Gulág", mindennapos vizsgahelyzetet jelentett. Négyezer ember – köztörvényestől, és katonaszökevénytől kezdve a politikai átnevelésre ítélt elitig – gumicsizmában lapátolta a szenet és szerelte a távvezetékek vasbeton-oszlopait. Ebben a háttérben születtek meg a kötet kristálymondatai: „Nem igazságot vár, hanem igaz életet, nem azt, hogy igazat mondjon, hanem, hogy igaz legyen.” Vagy: „Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.” A szenvedésben és megaláztatásban kiégetett élet: ez a transzparens egzisztencia megvalósításának „tízezer útjából” az egyik legradikálisabb. Nehéz? Visszatekintve inkább könnyű. És hány írástudó mondhatja el önmagáról, hogy minden szavát életgyakorlatával ellenőrizte… Kevés mű él túl fél évszázadot. Hamvas Béla azt írja: a „kis örökkévalóság” ideje a szerző halálától számított legfeljebb ötven év. Mint az elsárgult fényképekből, ötven év után a legtöbb műalkotásból csak egy sajátosan naiv, ma már érdektelen világ levegője árad. Művészet, irodalom, tudományos értekezés, filozófia? Mi maradt az 50-es, 60-as évek nagy szellemi izgalmaiból? Hol vannak az ünnepelt szerzők és művek? Ami a Patmoszban fontos, olyan friss, mintha ma reggel vetették volna papírra. Van-e aktuálisabb, mint a Direkt morál és a rossz lelkiismeret, vagy a Németség, a Korszenvedélyek utólagos igazolása, vagy a Függelék a középszerűségről? Elavulhat-e Az életmű, a Metapoiézisz vagy az Interview érvénye? Közelebb vagyunk-e az alapálláshoz – a spirituális hagyomány által megtisztított és fölemelt életrendhez –, a „lét eredeti szövegének megfejtéséhez” ma, mint ötven éve? A Patmosz alkotója saját oeuvre-jéről is elmondhatná: „A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.” (Az életmű, 187. o.) Dúl Antal

Hamvas Béla - Karnevál
A ​beavató regény fogalmát hiába keressük az irodalomtudomány kézikönyveiben. A terminus technikus életrehívója Hamvas Béla Karneválja. A szellemi beavatás a tudat színvonalának felemelését jelenti. A regény hét könyve a tudatátalakítás /beavatás/ hét fokozata, a királyi út az Opus Magnum hét állomása. 1.könyv: a küszöb 2.könyv: mindenki átváltozik - metamorfózis 3.könyv: az elmélyítés - descensio 4.könyv: a lélek kettéválása - separatio és multiplicatio 5.könyv: időutazás a kezdetekbe - reductio és fixatio 6.könyv: a kiégetés /világégés/ - calcinatio és coagulatio 7.könyv: megtisztulás - sublimatio

Hamvas Béla - Szellem ​és egzisztencia
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Hamvas Béla - A ​babérligetkönyv / Hexakümion
A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni.

Hamvas Béla - Tabula ​Smaragdina / Mágia szutra
Kommentár ​a Tabula Smaragdina (Hermész Triszmegisztos) tizenhárom mondatához, egyben bevezetés az Alkímiába, a hermetikus gondolkodásba, valamint a Mágia szútra.

Kollekciók