Ajax-loader

Nicholas Gage könyvei a rukkolán


Nicholas Gage - A ​maffia nem egyformán fizet
A ​nyomozóriporterség fiatal fogalom az Egyesült Államok, de a világ újságírásában is. Olyan újságírók művelik, akik a közélet legkirívóbb visszásságainak, a nagystílű politikai és gazdasági bűnözésnek, a korrupciónak a leleplezésére vállalkoznak rendőri segédlete nélkül. Nem egyszerű feladat ez sehol a világon, de az Egyesült Államokban igazán nehéz és hálátlan. Nicholas Gage, e kötet szerzője, sok izgalmas történetének bevezetőjeként arról elmélkedik: hogyan is lesz valakiből nyomozóriporter? Kiváncsiságból? Fölháborodásból? Feltünési vágyból? Jó pénz reményében? "A költő születik, szónokká pedig válnak az emberek " - állították a régi rómaiak. Mindezt Nicholas Gage a nyomozóriporter munkára vonatkoztatva úgy látja - s egy színes történettel bizonyítja is -, hogy nemcsak a költő, hanem a nyomozóriporter is születik. Különben - ép ésszel - miért hívná ki maga ellen hazájának legsötétebb erőit, miért tenné ki magát napról napra annak, hogy állását veszti és az utcára kerül, mert az alvilágnak sokszor a szerkesztők szobájába is elér a keze. Az ilyen munkát nem lehet megfizetni, mert ki az, aki nemcsak a kenyerét, hanem puszta létét is kockáztatja X dollárért a hét minden napján. Erre csak elhivatottak képesek, akik egyszerűen nem tudnak másképp élni. Olyan alkatú emberek, akiknek lételemük a mindennapos feszültség és az a tudat, hogy ma is tettem valamit, amire nem mindenki képes, s amit nem mindenki vállal. A maffiáról a legtöbb embernek még téves nézetei vannak. A maffia már nem egyszerű bűnszövetkezet, hanem ennél sokkal több: életforma, a hatalom egyik vállfaja, legalábbis a világ két országában. Olaszországban és az Egyesült Államokban. Gage lebilincselő történetei is ez bizonyítják.

Nicholas Gage - Eleni
1948. ​augusztus 28-án déli 12 óra 30 perc körül, egy forró, szélcsendes napon néhány parasztasszony, hátán rőzsével ereszkedett alá a Lia, görög falucska fölötti meredek ösvényen. A falu lényegében szürke kőházak kis csoportja volt, a hegyoldalban, éppen az albán határ alatt. Amint az asszonyok meglátták az alattuk elterülő falut, szörnyűséges menettel találták szemben magukat. A menet elején és végén, puskával a vállukon, több kommunista partizán haladt azok közül, akik elfoglalták falujukat a görög polgárháború elmúlt kilenc hónapjában. Tizenhárom foglyot kísértek, akik a falangának nevezett kínzástól feketére üszkösödött és megdagadt, mezítelen lábbal gyalogoltak a kivégzésük felé. A foglyok között öt ember volt Liából: három férfi és két asszony. Az idősebb nő botladozva araszolt előre, szemében őrület tükröződött. Ő volt a nagynéném: az ötvenhat esztendős Alexo Gacojannisz. A világos gesztenyebarna hajú, kék szemű, fiatalabb asszony, akin szakadozott, cafatokban lógó kék ruha volt, megrázta a fejét, amikor elkapta a falusiak mereven bámuló szemét. Ő volt az édesanyám: a negyvenegy éves Eleni Gacojannisz. Néhány perccel később puskaropogás hallatszott, aztán elhúzódó lövések, ahogyan minden egyes áldozattal tarkólövéssel végeztek. Amikor a partizánok ismét felbukkantak a lefelé vezető úton – már egyedül voltak. A kivégzetteket otthagyták a szurdok mélyén, ahol összerogytak, a holttesteket sziklákkal borították. Tizenhat nappal később, amikor már egyértelmű volt, hogy a partizánok elveszítik a háborút a görög nemzeti erőkkel szemben, akkor a faluban maradt minden egyes civilt összeszedtek, és halántékukra szegezett fegyverrel átterelték őket a határon Albániába. Lia szellemvárossá változott, varjak telepedtek a hátrahagyott holttestekre. A falu, amely több mint huszonöt évszázadon keresztül lakott volt – megszűnt létezni.

Kollekciók