Ajax-loader

Max Frisch könyvei a rukkolán


Max Frisch - ... ​és a holtak újra énekelnek
A ​világhírű svájci drámaíró 1945 januárjában írta ezt a darabját - az elsők között szólalt meg a háborús évek tanújaként a nagy világégésről. Huszonegy ártatlan túszt végeznek ki egy falucskában - aggokat, gyermekeket, asszonyokat, s ők énekelnek, míg egymás után eldördülnek a fegyverek. S mindig újra énekelnek, valahányszor csak lövés hallik, vagy valami igazságtalanság történik a földön. A másvilág gomolygó ködéből lépnek elő az alakok, a hangjuk térdre kényszeríti a gyilkosokat a számvetésre a győzteseket. Ez a rekviem a modern dráma új eszközeivel állít emléket a második világháború ártatlan áldozatainak.

Max Frisch - Játék az életrajzzal
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Max Frisch - Homo ​faber (német)
Max ​Frischs Homo faber ist eines der wichtigsten und meistgelesenen Bücher des 20. Jahrhunderts: Der Ingenieur Walter Faber glaubt an sein rationales Weltbild, das aber durch eine ›Liebesgeschichte‹ nachhaltig zerbricht.

Max Frisch - Andorra
"Ich ​gebe zu: Wir haben uns in dieser Geschichte alle getäuscht. Damals. Natürlich habe ich geglaubt, was alle geglaubt haben, damals. Ich bin nicht schuld, daß es dann so gekommen ist. Das ist alles, was ich nach Jahr und Tag dazu sagen kann. Ich bin nicht schuld." Max Frisch, Andorra

Max Frisch - Friedrich Dürrenmatt - Levélváltás
A ​huszadik század svájci irodalmának két legnagyobb figurája Max Frisch és Friedrich Dürrenmatt. Szorosan véve még csak nem is nemzedéktársak, ám közel egy időpontban hunytak el, s pályájuk, életútjuk, sikereik, küzdelmeik párhuzamosak, újra meg újra összekapcsolódók. Ez az összekötöttség hol szórakoztatta, hol nyomasztotta őket, bénította és sarkallta, kapcsolatuk az intenzív emberi és írói barátságtól a sértett hallgatásig több csúcs- és mélypontot megért. Ennek az írói és emberi párhuzamnak a dokumentuma levelezésük, a telefon korában egyre ritkuló kapcsolatfajta tükre, melynek csöndjei is beszédesek. A leveleket munkásságuk tanúja, Peter Rüedi újságíró-dramaturg rendezte sajtó alá.

Max Frisch - Az ​ember a holocénban jelenik meg
Max ​Frisch nagy mestere lett öregkorára egy maga kiművelte prózai kisformának. A felszínen alig-alig kapcsolódó, hosszabb-rövidebb szövegelemekből építkezik, megannyi apró, alkalmi feljegyzésnek tűnik valamennyi, egy szenilis, magányos öregember szétszórt, csapongó észleleteiként gyülekeznek, akárcsak a falra tűzött cédulák, s végül szinte észrevétlenül egy tömör, pontos, szófukar elbeszélés drámai íve kerekedik ki belőlük. Egy lélegzetre elolvasható, élvezetes mestermű.

Max Frisch - Biedermann ​és a gyújtogatók
A ​nagy svájci drámaíró a középkori moralitásokra emlékeztető tragikomédiában írta meg a német nyárspolgár drámai sorsát. Biedermann úr, hajnövesztő-árus és milliomos nem tud ellenállni az alvilág sötét hatalmait képviselő gyújtogatóknak, akiket a sátán csatlósaiként ismerünk meg a pokolban, befogadja őket házába, sőt, saját élete és vagyona elpusztításához is, gyávaságból, segédkezet nyújt nekik. Ezt a különös sorsot - a fasizmussal szövetkező polgárét - villódzóan káprázatos, szellemes műben jelenítette meg Max Frisch, a modern dráma új eszközeit használva a háború és a fasiszta demagógia leleplezésére. A színművét 1958-ban mutatták be a zürichi Schauspielhausban, sikere a szerző nagy tehetségét éppúgy bizonyítja, mint a mű rendkívüli aktualitását.

Max Frisch - Drámák
Max ​Frisch, Dürrenmatt társaságában, az ötvenes-hatvanas években a svájci és egy­ben az egész német nyelvű drámairodalom kiemelkedő és izgalmas alakja volt. Mára ezek a drámák, bár szerzőjük alkotópályája még nem zárult le, hovatovább irodalom­történeti távlatba kerülnek, és megértek rá, hogy egy kötetben összegyűjtve olvashassuk-vizsgálhassuk őket. Max Frisch írói s egyben drámaírói pályája a II. világháború végén indult, és a meg­előző kataklizma élménye nyomta rá a bé­lyegét sokáig. A drámai műfajban Brecht volt Frisch tanítómestere. Az ő nyomdokain haladva intellektuális-morális elemzésnek vetette alá a fasizmus táptalaját képező né­met polgárságot. Drámái mind illúziókat rombolnak le, de - és itt a tanítvány elfordul mesterétől - nem pontosan körülhatárolt ideológia szellemében, hanem a háború utáni nyugat-európai irodalomra jellemző ta­nácstalansággal. Frisch színháza a szkepszis színháza. A szkepszis a drámai formát is kikezdi. Ezért Frisch valamennyi darabja kísérlet egyben újfajta drámai formák kidolgozására. Rekviem, tandráma, modell-dráma, parabola váltogatja egymást. De a bizonytalan tartalmú műfaji meghatá­rozások, formai kísérletek mögött, a szkep­szis boncolásán túl minduntalan a huma­nista értelmiségi aggódásába és éleslátásába ütközünk: aki hol a holtak áldozatával érvel, hol a kispolgár végzetes korlátoltságára és befolyásolhatóságára figyelmeztet, hol az értelmiségi szerepének lehetőségeit vizsgálja ebben az embert önmagával is oly könnyen szembeállító korban.

Max Frisch - Homo ​Faber
"Nem ​hiszek sorsban és elrendelésben, műszaki ember lévén, megszoktam, hogy a valószínűségek képelteiben gondolkodjam. Még hogy elrendelés! Nem vitatom: ha nincs a tamaulipasi kényszerleszállás, minden másként alakul: nem kerültem volna közelebbi ismeretségbe ezzel az ifjú Henckével, talán sohasem hallottam, volna többé Hannáról, s mind a mai napig nem tudnék róla, hogy apa vagyok...Lehet, hogy Sebeth ma is élne. Nem vitatom: ami történt, több volt egyszeri véletlennél, valóságos láncolata volt ez a véletlennek. De mi köze ennek az elrendeléshez?... A valószínű (vagyis az, hogy a szabályos dobókocka 6 000 000 000 dobásból megközelítően 1 000 000 000 egyest ad) a valószínűtlentől (hogy ugyanazzal a kockával 6 dobásból hat egyest kapunk) nem minőségileg különbözik, csupán gyakoriságának mértéke szerint...Hiszen abban, amit valószínűnek nevezünk, a lehetőség határeseteként a valószínűtlen is bennefoglaltatik..." Max Frischt, a személyiség magatartásformáinak nagy búvárát, mint szinte valamennyi művében, ebben a tudósításnak nevezett regényében is a szabad választás lehetőségével való élés és visszaélés kérdései foglalkoztatják. "Nem azért írok, hogy ábrázoljam, hanem, hogy megismerjem az igazat", mondja magáról Frisch.

Max Frisch - Stiller
"Nem, ​nem vagyok Stiller" Amióta behoztak ebbe a fogházba, amelyet majd le fogok írni még, naponta elmondom, megesküszöm rá, és whiskyt követelek,; másképp megtagadok minden további vallomást. mert whisky nélkül, ezt már kitapasztaltam, én nem én vagyok hanem hajlok rá, hogy engedjek minden lehetséges jó hatásnak és azt a szerepet játsszam, ami nekik annyira megfelelne, de hozzám semmi köze sincs. És mivel mostani képtelen helyzetemben (városkájuk egyik eltűnt polgárának tartanak!) kizárólag csak az a fontos, hogy rá ne szedhessenek és résen legyek minden baráti kísérletükkel szemben,amellyel idegen bőrbe bújtatnának, s akár gorombaság árán se hagyjam, hogy megvesztegessenek - mondom: mivel most kizárólag az a fontos, hogy ne legyek senki más , csakis az, aki, sajnos, a valóságban vagyok..." "A bíróság ítélete, ahogy várható volt: azonos vagyok a hat éve, kilenc hónapja és huszonegy napja eltűnt Anatol Ludwig Stillerrel, aki zürichi polgár, szobrász, utolsó lakhelye Zürich, Steingartenstrasse II,. nős, felesége Julika Stiller-Tschudy, jelenleg párizsi lakos; és egy halom bírságot rónak ki rám, a szövetségi vámhivatalnok megpofozásárért, mindenféle állampolgári mulasztásokért, a kijelentkezési kötelezettség elmulasztásáért; továbbá: adósságaim vannak, adóhátralék, katonai adó, öregségi- és életbiztosítás, kártérítés egy szövetségi katonai puska megrongálásáért, pótlólag még a perköltségek egyharmada, összesen 9361,05 frank, fizetendő harminc napon belül, a jelen ítélet aláíratása után." "Lemondok az utolsó szó jogáról... Lemondok a fellebbezésről..." Anatol Ludwig Stiller,a regény bonyolult hőse, századunk egyik jellegzetes típusa, az önmaga elől menekülő ember végre vállalja önmagát, s ennek minden nehéz következményét. A regény mondanivalóját a Kierkegaard-mottó summázza: "Lásd, azért oly nehéz önmagunkat választanunk, mert ebben a választásban a tökéletes elkülönülés azonos a legmélyebb folytonossággal, s mert az feltétlenül kizárja minden lehetőségét annak, hogy valami mássá váljunk vagy inkább másvalakivé költsük át magunkat."

Kollekciók