Zsolt István könyvei a rukkolán

Zsolt István - A ​labda másik oldala
- ​Hát csak százalék, meg kiadás, meg profit, ez lett a sorsa az én csodás sportomnak, az én nagy szerelmemnek - hörgi a kérdést az ég felé a szurkoló, és a választ erre neki magának kell megtalálnia. * Most, hogy közeledünk a világbajnokság néhány tapasztalatának összegezéséhez, ne lazítsunk eddigi munkamódszerünkön, rázzuk le most is a pletykák csillogó penészét, a jól értesült okoskodást, végtére a legnagyobb szerelem is összeegyeztethető a józan viselkedéssel, különösen, ha pillanatnyilag túl van a delelőjén. Idézzük hát fel az egyszeri csodát, mikor reménytelennek tűnő csoportunkból keservesen kikecmeregtünk Argentínába. (Vagy hősies küzdelemben kiverekedtük a diadalt, kinek-kinek ízlése szerint) * A hivatásos labdarúgás nyilván nem is álmodhat róla, hogy klubjai valamelyik mammutvállalat vagy jelentős minisztérium óvó, védő szárnya alá húzódjanak. De nagyon kemény sorban, egymás kezét - gyakran ellentétes érzelmű szorítással - pillanatig sem elengedve állják országuk egyre nehezebb helyzetét, az egyre nyomasztóbb adóterhek ütéseinek rohamát. Az adott rendben ők is csak adott skálán belül mozognak. De egymásrautaltságuk pontos ismeretében a lehetőségek legmagasabb fokára verekszik fel magukat, hétvégéken boldog révület mámorában tartva a szurkolók millióit.

Zsolt István - Fészekrakás ​Észak-Amerikában
Az ​én esetem más. Én más előéletből érkeztem, hosszú évtizedek ködéből, melynek során végigstatisztáltam egy sportág virágkorát, zenitjét, majd lassú hanyatlásának azt a stációját, mikor kezdett lassan beleszürkülni saját unalmába. Ma pedig élő szemtanúja vagyok itt viharos újjászületésének. Csak a sport képes ilyesmire, hogy ledobja magáról mindazt az enevált, kiélt üresjáratot, aminek csíráit már születése pillanatában is magában hordta - minden születés tele van ilyen salakkal -, de amit az egész sportág egyfajta közös becsülete hosszú ideig nem is sejtett, és egyáltalán nem ez volt a jellemzője. Annyira nem, hogy a nyújtott teljesítmény és az átlagnézői szeretet, kényeztetés bizonyos társadalmi megbecsülést is nyújtott a játékosoknak... Ma este pedig saját szemmel láttam, minden porcikámban átéltem egy sportág feltámadásának csodáját.

Zsolt István - A ​szöuli különgép
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Zsolt István - A ​pálya közepén
Örömmel ​jelenteti meg a Magvető Kiadó Zsolt Istvánnak, a kitűnő, világszerte ismert labdarúgó-játékvezetőnek irodalmi értékű emlékezéseit több évtizedes sportpályafutásáról, amelyről így vall könyvében: "Ha valaki annyira szereti a legnagyobb tömeget megmozgató sportot, mint én, és annyira szeret egyedül lenni, mint én, akkor csak ott találkozhatunk: a pálya közepén... Itt senkihez nem tartozni, itt mindenek fölé emelkedni, itt mindent és mindenkit kézben tartani, elérni egy vacak síppal a tökéletes magányt, ez volt az értelme az én kedves szenvedélyemnek, a játékvezetésnek." Tulajdonképpen mi is a szerepe a játékvezetőnek? Némi öngúnnyal válaszol a kérdésre A pálya tartozéka című fejezet: "Tartozék a vonalazás, a gyep meg a sarokzászló meg a kapufa. Meg a játékvezető." A könyv lapjain egymás után elevenednek meg a magyar labdarúgás felejthetetlen - néha kellemetlen - epizódjai: az 1954-es svájci világbajnokság, ahol szó esik a Sztárokról, "akik szerették a pénzt, de rajongtak a labdáért", no meg rólunk is, a Szurkolóról...; a Fapálcikás mozaikok című fejezetben az 1964-es tokiói olimpia: "...egy ország, több mint százmillió emberrel, ahol nincs egyetlen szék, ágy, kés, villa..." És a 6:3.

Zsolt István - Az ​ott lent Amerika
A ​Csendes óceáni rész az egyik oldalon, aztán négyezer mérfölddel odább az Atlanti Part. Való igaz, hogy ez a két sáv halmozza fel mindazt, ami a világ számára Amerikát jelenti. De kell ott lennie valami másnak is, mindennek a teteje és mindennek az alja között. Valaminek össze kell tartania a Vanderbiltek vagyonát, és az ügynökök halálát, valaminek át kell hidalnia a nyugati parton a Sunset Boulevardot és New Yorkban a Bowerty, Los Alamos és a Guggenheim Múzeumot, a Metropolitan Operát és a Lakers kosárlabda-csapatát. Kell, hogy éljenek ott milliószámra emberek, olyanok, mint mi vagyunk itt Európában. Számtalan kistelepülés is kell hogy legyen ott, ahol soha nem történik semmi, nem lőnek fel semmit és nem lőnek le senkit. Ahol még kilátás sincs szenzációra. Erre a világra vagyok én kíváncsi. Vajon ez az irdatlanul nagy belső mag hogyan látja saját életét és főleg hogyan látja azt, ami nekünk kívülállóknak az Egyesült Államok néven mutatkozik be a nap minden percében.