Ajax-loader

Szvetlana Alekszijevics könyvei a rukkolán


Szvetlana Alekszijevics - Nők ​a tűzvonalban
A ​csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért. Szvetlana Alekszijevics (1948) Nobel-díjas belorusz író és oknyomozó újságíró. Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nőtt fel, 2000-ben a politikai üldöztetés elől disszidált Nyugat-Európába. Több mint tíz év után visszaköltözött Minszkbe. Interjúinak, dokumentarista elbeszéléseinek témája a második világháború és a Szovjetunió története, nagyításban a szláv lélek rejtelme. A nyolcvanas években írt műveit betiltották, a Birodalom összeomlása óta viszont írásai húsz országban láttak napvilágot. Polifón passióiért 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Szvetlana Alekszijevics - Fiúk ​cinkkoporsóban
"Mi ​nem egyszerűen csak rabszolgák voltunk, hanem a rabszolgaság romantikusai" - írja Alekszijevics könyve előszavában, mely mind ez ideig a legkegyetlenebb számvetés arról, mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között. A fehérorosz írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé, elsősorban azt a kérdést vizsgálva: miként válhat az ember számára természetessé a gyilkolás. A könyv 1991-ben sokkoló erővel szembesítette az orosz társadalmat mindazzal, amit a szovjet hadigépezet Afganisztánban elkövetett, s egyúttal keserű ítéletet mond a "rabszolgaság romantikusait" kinevelő militarista rendszer fölött.

Szvetlana Alekszijevics - Tempo ​di seconda mano
"Sognavamo ​una rivoluzione e l’unico timore era di non vivere abbastanza per vederla”, racconta un laureato in filosofia che al tempo dell’Unione sovietica faceva il fuochista in una centrale termica. Allora sfruttava i due giorni di libertà che venivano dopo ogni turno di ventiquattro ore per tuffarsi nei libri e nei dibattiti non conformisti, ma poi “la scoperta dei soldi è stata come l’esplosione di una bomba atomica”. “Sono nato in Urss e ci stavo bene”, dice con forza il “figlio di un comunista”, che gli aveva “insegnato l’abbiccì sulla Pravda. A ogni festa andavano insieme alle sfilate”. “Erano anni bellissimi e ingenui”, ricorda una filologa finita in un’agenzia immobiliare. Dopo aver prestato fede a Gorbaciov adesso ci penserà due volte prima di credere a qualcuno, ma è “contenta di essere vissuta in quest’epoca”. Una donna spiega di come ha “incontrato l’amore” durante le manifestazioni contro i putschisti del 1991. E che sarebbe successo se i putschisti avessero vinto? Interviste volanti per strada. “Saremmo rimasti il grande paese che eravamo”. “Avrebbero inondato di sangue il paese”. “Ma hanno vinto! Stiamo edificando il capitalismo sotto la guida del Kgb”. “La mia vita non sarebbe cambiata”. Altra gente litiga durante un Primo maggio. “Seppellitelo il vostro Lenin, e senza troppi onori”. “Lacchè dell’America! A quanto l’avete venduto il paese?”. “Siete proprio dei fessi, compagni”. “A me l’impero piaceva”, confessa uno che beve perché non è contento di come vive. Gli ex quadri della nomenclatura raccontano con rabbia del modo in cui si sono trovati emarginati e aggrediti da una marea di voltagabbana. Le antiche vittime dei tempi staliniani e dei gulag e i loro figli e nipoti raccontano di atrocità quasi indicibili, e del modo in cui “i carnefici hanno concluso i loro giorni da rispettabili pensionati”. Ma accanto alle atrocità del comunismo ci sono quelle degli odi etnici che sono esplosi al momento della sua dissoluzione, e le storie di violenza e miseria della transizione al capitalismo. Picaresco il racconto di chi riuscì a sopravvivere ai lager. Picaresco il racconto di chi ha dovuto inventarsi un nuovo lavoro dopo la caduta dell’Urss. “Qui da noi non c’è stato nessun comunismo, ma lo stalinismo. E adesso non c’è il socialismo né il capitalismo”, riconosce un ex segretario locale del partito. Eppure, in molti Stalin lo rimpiangono. Commoventi le pagine dedicate al maresciallo Achromeev, che dopo il fallimento del putsch si impiccò per non sopravvivere all’Unione sovietica. Ma fu vero suicidio? “Di fatto, nessuno di noi viveva in Urss, ognuno viveva nella sua cerchia”, osserva una intellettuale già non conformista. “Ancora oggi mi piacciono molto i film sovietici, hanno un qualcosa che non si trova nei film attuali”, confessa il figlio di una vittima delle purghe che andò a manifestare per Eltsin. E così via, decine e decine di voci. “Per me non è tanto importante che tu scriva quello che ti ho raccontato, ma che andando via ti volti a guardare la mia casetta, e non una ma due volte”, dice una contadina bielorussa. Come in una colossale Spoon River della Russia sovietica, uomini e donne, protagonisti e comparse, vittime e carnefici, raccontano attraverso le proprie vicende l’immenso dramma del crollo della Grande Utopia comunista. “Ci stiamo congedando dall’epoca sovietica. Che è come dire: dalla nostra stessa vita”, spiega Svetlana Aleksievic, che le ha raccolte. Bielorussa di padre ucraino, grande cronista dei grandi eventi dell’ultima fase dell’Urss e dell’èra post sovietica, esule dal regime di Lukashenko che però è infine tornata a vivere a Minsk, candidata al Nobel per la Letteratura nel 2014. “Mi sforzo di ascoltare con onestà coloro che hanno partecipato al dramma socialista”. Svetlana Aleksievic

Szvetlana Alekszijevics - Utolsó ​tanúk
1985-ben ​Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba - s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig "ismert" történelmet. Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba. Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen... És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot. Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól. 2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat "többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet". Az életmű eddig öt könyvből áll: Az utópia hangjai című ciklus darabjaiból, amelyek a XX. századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását. A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker "az emlékezet őrzőjének" nevezte a belorusz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy "talán jobb lenne elfelejteni őket". "Úgy képzeltük, a háború a legérdekesebb dolog az életben." * "Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe..." * "Én meg sehogy se tudtam felfogni, hogy az apám nem kel fel többet, és hogy ott kell hagynom őt az úton, a porban." * "Aki sír, ahhoz odamennek, és lelövik."

Szvetlana Alekszijevics - Elhordott ​múltjaink
Milyen ​embert hozott létre a "szocialista" társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, "a kommunizmus bukása" mögött? Szvetlana Alekszijevics efféle kérdésekre keres választ könyvében, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket, a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával találkoznak. Ez a könyve immár az ötödik darabja "Az utópia hangjai" című ciklusának: ezekben a "polifonikus regény-vallomásokban" emberek százai mesélnek arról, mit tett velük a kegyetlen huszadik századi történelem, vagy épp az azóta eltelt két és fél évtized. A világhírű belarusz írónő könyvei harmincöt nyelven jelentek már meg (kettő magyarul is: A háború nem asszonyi dolog; Fiúk cinkkoporsóban), számtalan díjat kapott, és a Nobel-díj legnagyobb esélyesei között is számon tarják. Könyvei alapján világszerte számos film, színdarab és rádiójáték készült.

Szvetlana Alekszijevics - A ​háború nem asszonyi dolog
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Szvetlana Alekszijevics - Csernobili ​ima
1986. ​április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla. A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte. Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte. Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet. Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből. Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.

Kollekciók