Boris Vian könyvei a rukkolán

Boris Vian - Alvilágjárók
Boris ​Vian e művének bő tíz évvel ezelőtt, Kalandárium címmel, már megjelent egy kétségkívül érdekes, de a francia eredetitől a szokásosnál nagyobb távolságot tartó magyar változata. A regény jelen kiadása új címmel és új fordításban kínálja az olvasóknak a viani szöveget, s e kötet egyúttal a Helikon Kiadó Vian-sorozatának első darabja. Boris Vian azon írók közé tartozik, akik műveikkel olyan népszerűséget vívtak ki maguknak, hogy utóbb még azok az ifjúkori szárnypróbálgatásaik, zsengéik sem kerülhették el a nyilvánosságot, amelyek publikálására a szerzők soha nem is gondoltak. Az Alvilágjárók, ez a krimibe oltott pikareszk kalandregény, Boris első nagyobb lélegzetű prózai műve eredetileg afféle „belső használatra” szánt olvasmány volt, amely a Vian család és a szerző baráti köre szórakoztatásának, harsány nevetésre fakasztásának nemes céljával íródott. Ám ez a fiókban maradt, s csak jóval a szerző halála után, 1966-ban kiadott regény azóta már az olvasók több generációjának szerzett emlékezetesen vidám perceket, mivel Vian már ebben a korai művében is tanúbizonyságot tesz szárnyaló fantáziájáról, egyedi humoráról és a nyelvi játékok iránti kivételes érzékéről.

Boris Vian - Tábornokok ​uzsonnája
Kiadónk ​Boris Vian-életműsorozatának harmadik kötetében a szerző nyolc novellája és két drámája kapott helyet. Valamennyi novella – csakúgy, mint a kötet címadó drámája, a Tábornokok uzsonnája – most jelenik meg először magyarul, a másik, a Birodalomépítők című darabot pedig új (teljesebb és pontosabb) fordításban kínáljuk az olvasóknak. A novellákat olvasva a már jól ismert viani világba csöppenünk, ahol beszélő kutyák, elképesztő öltözékek és ötletek, szőke vagy barna bombázók és mókás nyelvi játékok adnak egymásnak találkozót. A drámákhoz érve megváltozik a hang és a hangulat, először egy vitriolba mártott tollal írt szatírán nevethetünk, aztán a birodalomépítést törvényszerűen követő bukás kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogy mit tennénk, ha egy szép napon a mi lakásunkban is felbukkanna egy Schmürz.

Boris Vian - A ​holtaknak már mindegy
A ​Boris Vian-életműsorozat tizedik kötete (az itthon 1991-ben Minden hulla fekete címmel megjelent regény) a második volt a Vian által Vernon Sullivan álnéven publikált könyvek sorában. A holtaknak már mindegy szorosan kapcsolódik a Franciaországban annak idején hatalmas botrányt kiváltó első Sullivan-műhöz (Köpök a sírotokra), hiszen Boris Vian ebben a regényében is az amerikai feketéket sújtó rasszizmus ellen emeli fel a szavát, persze úgy, hogy - a sullivani hagyományokhoz hűen - mindeközben egy pergő cselekményű, gyilkosságokkal és buja erotikával fűszerezett történettel is megajándékozza az olvasót. Bár az első Sullivan-regényekben Vian az akkoriban rendkívül népszerű amerikai krimiírók stílusát parodizálja, ezek a pastiche-ok szerves részei az életműnek, hiszen Boris - aki számos más álnéven is publikált (novellákat, újságcikkeket, kritikákat stb.) - a Joëlle Bausset-ként, Bison Raviként vagy Vernon Sullivanként szignált műveiben is bizonyságát adja különleges tehetségének, és ezen írásokban is tükröződik a szerző sajátos világlátása és értékrendje. A Sullivan-regények mégis különleges helyet foglalnak el a viani életműben, mivel részben ezeknek az irodalmi tréfának szánt ál-fordításoknak, illetve a hozzájuk kapcsolódó botrányoknak és pereknek "köszönhető", hogy Boris Vian saját néven kiadott műveit a kortárs közönség és kritika egyaránt elutasította, s így azok végül csak a szerző halála után váltak "kötelező olvasmánnyá".

Boris Vian - L'Arrache-cœur
Clémentine ​met au monde des triplés. Mais la souffrance que lui a infligé cette grossesse et ces naissances la poussent à ne plus adresser la parole à son mari, Angel. Elle l'empêche ensuite de participer à l'éducation des enfants. Clémentine reporte alors sur ses enfants son besoin d'aimer, et est hantée par l'idée qu'il pourrait leur arriver quelque chose. Pour lutter, elle arrache les arbres du jardin, se créant une sorte de 'mur de protection'. .. Mais nous, qui restons sur la rive, nous voyons que Boris Vian décrit simplement notre monde. En prenant chacun de nos mots habituels au pied de la lettre, il nous révèle le monstrueux pays qui nous entoure, celui de nos désirs les plus implacables, où chaque amour cache une haine, où les hommes rêvent de navires, et les femmes de murailles.

Boris Vian - Ki ​érti a csajokat?
"Ki ​érti a csajokat?" A főhős-narrátor gyakran ismételgeti a Vian-életműsorozat tizenkettedik kötetének címét. Hogy is érthetné a csajokat, akik szépek, kívánatosak, gazdagok, de ez mintha nem lenne elég nekik, ugyanis férfiruhába öltöznek, sőt, mintha jobban érdeklődnének egymás iránt, mint a hozzájuk hasonlóan gazdag, Buickból Cadillacbe, onnan motorcsónakba pattanó, széles vállú aranyifjak iránt. Gaya tizenhét éves, gyönyörű, mindene megvan, és férjhez akar menni. Főhősünk, Francis Deacon ezt nem érti - hiszen nem érti a csajokat -, először kérdezősködik, aztán a rejtély nyomába ered, és a lánglelkű leányszabadító szerepében tetszelegve olyan vad drogmaffia-akcióba keveredik, hogy maga is megbánja. Amikor egy nagyobb szállítmány vételárát képező tízezer dollárt magához vesz, elszabadul a pokol, és Francis üldözőből üldözötté válik. Az egész washingtoni meleg és leszbikus drogmaffia a nyakában liheg. Autós üldözés, hatalmas bunyók, patakokban folyó vér és whisky, lövöldözés, nőnek öltözött férfiak - és persze szex; a szerző minden eszközt bevet, ami egy remek krimihez szükséges. Sőt, talán kicsivel többet is. Az olvasóban felmerül a gyanú: nem paródiával van esetleg dolga? Ha erre gondol, jó nyomon jár, hiszen Vian Vernon Sullivan álnéven írott regényei stílus- és műfajparódiák, egyszerre vonultatják fel és figurázzák ki a keményvonalas amerikai krimik és gengszterfilmek cselekményszövését és jellegzetességeit. Alakjai elrajzolt, életnagyságnál nagyobb plakátfigurák, nem véletlen, hogy a filmek - és kisebb kitekintéssel a P. Howard néven alkotó Rejtő Jenő könyvei - mellett a képregények is eszünkbe jutnak róluk. Az üldözésben és üldöztetésben megfáradt Francis és öccse, Ritchie végül halomra lő mindenkit, és akit netán mégsem, az egy kigyulladt verdában végzi, helyreáll tehát a felfordult világ. Csak a csajok maradnak le valahogy. Mindegy, őket úgysem érti senki.

Boris Vian - L'écume ​des jours (Easy Readers)
L'écume ​des jours est un roman oů l'amour fou du héros (Colin) et de l'héroďne (Chloé) finit par se briser contre la mort. Cet amour est l'écume qui se forme ŕ la surface de la société indifférente et de la vie humaine, et qui mčne ŕ la mort. Vian neutralise sa réflexion amčre sur le destin humain par l'invention de mots et de situations burlesques. Le lecteur est plongé ŕ la fois dans le monde absurde et cruel de la société moderne et dans celui de la tendresse. Le roman 'passe de l'attente au bonheur parfait, et du désarroi devant le mal ŕ l'épilogue d'un enterrement dérisoire' (Berton). Ce sont ces passages d'un état ŕ un autre qui ont valu leurs titres aux quatre chapitres. Édition non simplifiée.

Boris Vian - Hullasztó
Viannak ​ez a regénye más, mint a korábbiak: komorabb, szigorúbb, komolyabb. Igaz, ebből sem hiányoznak a szójátékok, a fantasztikus részletek, az abszurd, sőt morbid jelenetek - a kecskék autostoppolnak, a gyerekek tudnak repülni, a plébános nyilvános boxmérkőzést szervez a sekrestyéssel -, de Vian ezúttal egy kicsit megzabolázza féktelen játékos kedvét, és egy sötét, kíméletlen, helyenként Kafkát idéző világot mutat be a maga hol kegyetlen, hol szemérmesen érzelmes, szilaj, vibráló stílusában. A Hullasztó 1953-ban jelent meg, eleinte értetlenség fogadta, alig néhány évvel később azonban egymás után ért meg újabb kiadásokat, s ma már - a Pekingi ősz és a Tajtékos napok mellett - Vian egyik legkedveltebb, legtöbbet idézett műve. A vörös patakon ott cirkált a Dicsőság csónakja, rothadó húsdarabok után kutatva. Holtottó odakiáltott neki. Amikor a csónak egészen közel ért hozzá, beleugrott. -Nos, mi újság? - kérdezte kedélyesen. -Semmi - felelte a Dicsőség. Holtottó elővette azt a hátsó gondolatot, ami már reggel óta érlelődött benne. -Tudja mit? - javasolta. - Mi lenne, ha elmennénk magához? Szeretnék néhány kérdést feltenni magának. -Végül is, miért ne? - mondta a Dicsőság. - Menjünk. Megengedi? Mintha rugó lökte volna ki, beugrott a vízbe. De közben vacogott. Nagy nyögve lökte magát előre egy uszadék felé, s ügyesen a szája közé kapta. Egy igen kis kéz volt. Tintafoltos kéz. Visszamászott a csónakba. -Nézd csak - nézegette a kezet -, a Karesz kölyke már megint nem volt hajlandó megírni a házi feladatát.

Boris Vian - I ​Spit on Your Graves
Written ​under Vian's famous "Vernon Sullivan" pseudonym, "I Spit on Your Graves" tells the story of a "white negro" who avenges his murdered brother with a series of killings in a small town in the deep south. A bestseller in France, the book was notoriously used as a model for a copycat killing.

Boris Vian - Venyigeszú ​és a plankton
A ​kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni. A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé. „Boris, aki kortársai többségéhez hasonlóan igyekezett nem tudomást venni a tragikus valóságról, e struccpolitika kiegészítéseként a passzív ellenállás egy igencsak kellemes formáját választotta: csatlakozott a Franciaország (és különösen a francia ifjúság) erkölcsi megújulásának szükségességét hirdető Vichy-kormány bornírt prédikációra fittyet hányó, feltűnő, hóbortos ruhadarabokat viselő, a jazzt és főleg a szvinget szinte vallásos áhítattal imádó zazou-khoz (jampecok). Nem túlzás kijelenteni, hogy a németek által megszállt Franciaországban, ahol a túlbuzgó kollaboránsok még a germán félisteneknél is szigorúbban ítélték meg és el a jazzt, ezt az „erkölcstelen és értéktelen”, ráadásul „zsidó-néger-amerikai” zenét, a New Orleans-i stílus vagy a szving iránti rajongás – és főleg e zenei műfaj művelése – az ellenállás egy formája volt.” Takács M. József

Boris Vian - Mindenkit ​megnyúzunk!
Egyeseket ​bizonyára megtéveszt majd a Boris Vian-életműsorozat eme nyolcadik kötetének tizennyolcas karikáért kiáltó, horrorisztikus címe, és néhány olvasó talán majd valami darabolós gyilkosos vagy vérengző űrlényes történet reményében veszi kézbe ezt a könyvet. Nos, ők csalódni fognak. Ellenben azok, akik már régóta arra vágytak, hogy végre elolvashassák Boris Vian magyar nyelven még soha meg nem jelent drámáit - jelesül négyet a szerző 1947 és 1951 között írt színműveiből -, máris kezdhetnek ujjongani, mert e kötettel kifejezetten nekik kívántunk örömet szerezni. A jelen kötetben olvasható színművek majd' mindegyike valami ellen íródott, valami olyan jelenséget gúnyol ki, ami sajnos ma is mérgezi életünket. A címadó darabot, a sintérmunka mibenlétét megvilágító antimilitarista bohózatot egy antirasszista kiáltvány és egy antiklerikális szatíra követi. Talán csak a negyedik - az utolsó - dráma lóg ki a sorból, de még ebben a habkönnyű komédiában is van egy olyan szereplő, akit újra és újra "megnyúznak"...

Boris Vian - Kalandárium
Az ​író, költő és muzsikus Boris Vian e regényét huszonhárom éves korában, 1942-1943-ban, Franciaország megszállásának éveiben írta, s életében nem is adatta ki, csak huszonhárom évvel a halála után jelentették meg művészetének tisztelői. Mégis, a könyv irodalomtörténeti érdekességnek számít, mert olvasóinak világszerte máig is jelentős tábora itt lelheti fel Vian egészen sajátos, nyelvi leleményekkel és az abszurditásaiban rejlő humorral teli írásainak ősforrását. A fiatalember - akinek zsenijét néhány évvel későbbi regényeinek megjelenése után Sartre, Queneau és Simon de Beauvoir is méltatta - ebben a sokáig elfektetett kéziratban kezdte kimunkálni azt a nyelvi-stilisztikai vértezetet, amely összetéveszthetetlenül viani és egyedi. Az abszurditások komikuma, már ebben a műben sem csupán a nevettetést szolgálja, hanem rá lehet ismerni benne a silány krimi, a horror, a képtelen kalandregények zagyvaságainak és logikátlanságainak paródiájára. A PolgART Kiadó Kalandárium című kötettel több éves Vian ciklust zár le.

Boris Vian - Pusztuljon ​minden rusnyaság!
Az ​itthon korábban _Öljünk meg minden rohadékot!_ címmel ismert regény most átdolgozott fordításban, az eredetit pontosabban tükröző címmel jelenik meg – a Boris Vian-életműsorozat tizenegyedik köteteként. Különleges helyet foglal el ez a regény a Vian által hajdan Vernon Sullivan álnéven publikált könyvek sorában. Az első két Sullivan-mű (Köpök a sírotokra és A holtaknak már mindegy) kiváltotta botrányoknak köszönhetően a korabeli sajtó és a közönség 1948-ban már tisztában volt azzal, hogy Sullivan és állítólagos fordítója egy és ugyanaz a személy. Így aztán Boris Vian e harmadik krimiparódia megírásakor már sokkal kevésbé ügyelt a látszatra, és már nem akarta feltétlenül elhitetni az olvasókkal, hogy igazi amerikai regénnyel van dolguk. Bár ebben a könyvben is megtalálhatók az előző Sullivan-krimik kellékei és kliséi, a stílus már egyértelműen Viané. A nyelvezetében és játékosságában is a nem sokkal korábban született Pekingi őszt idéző regény Boris Vian egyik legmulatságosabb műve, amely egyrészt folytatja a polgárpukkasztás azon hagyományát, amely miatt a derék francia kispolgárok pornográf írónak kiáltották ki Vian ál-amerikai alteregóját, másrészt pedig mind nyelvileg, mind a történetvezetésben maximálisan kiaknázza a jellegzetes a szerző börleszkbe forduló, karakteres lehetőségeit.

Boris Vian - A ​kék liba
A ​Boris Vian-életműsorozat e hatodik - a szerző halálának ötvenedik évfordulója alkalmából összeállított - kötetében olvasható novellák többsége most először jelenik meg magyar nyelven. Az előző novellagyűjtemény, a Blues egy fekete macskáért kedvező fogadtatása után talán nem is kell ennél többet mondanunk ahhoz, hogy az olvasónak kedvet csináljunk ezen újabb válogatáshoz.

Boris Vian - Minden ​hulla fekete
"Lehet, ​hogy azért nem megy, mert amikor azzal a két néger csajjal voltam, amikor a bőrük hozzáért az enyémhez, egyszerre feltört az emlékezetem mélyéből a felismerés, hogy tulajdonképpen én is néger vagyok? És ez a felismerés ébresztette fel bennem a régóta szunnyadó rettegést, a fehér nőktől való félelmet, amely ott lüktet minden néger férfiban?"

Boris Vian - Piros ​fű
"- ​Három hónapos korom óta szeretnék egy vapitit - mondta bizalmasan Dupont szenátor. (...) - Egy vapiti, az zöld, kerek, tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember. Legalábbis nekem ilyen a vapiti. Wolf lebiggyesztette a száját, és abbahagyta a puzogánykaszabolást. - Na jó - mondta. - Lekantárazlak, és megyünk, keresünk egy vapitit. Meglátod, hogy változtat-e valamit, ha az ember megkapja, amire vágyik." Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot ("Dzuffa dzuffa girigáré dzuff dzuff csirigó"), hogy tagjai göböly formájúra kovácsolt érmeket csapkodnak egy csirigóhoz. Dupont szenátor megkapja, amire vágyik, és ettől boldog szenilitásba zuhan; a gazdája, Wolf viszont a maga feltalálta, szerkesztette gépen alámerül - vagy felrepül? - az emlékeibe, hogy szembenézzen velük, és elpusztítsa őket. A Piros fű, mint Vian egész élete, féktelen játék a nyelvvel, a szorongással, a halállal.

Boris Vian - Blues ​egy fekete macskáért
A ​Boris Vian-életműsorozat e negyedik kötetébe olyan Vian-novellákat gyűjtöttek össze: melyek most jelennek meg először, eddig csak "több sebből vérző" fordításban jelentek meg, s ezért újra le kellett fordítani őket; korábban csak - ma már nehezen fellelhető - folyóiratokban vagy antológiákban jelentek meg.

Boris Vian - Cantilènes ​en gelée
Poète, ​Boris Vian le fut dans bien des domaines, roman, chanson, théâtre... Mais s'il aima par-dessus tout confronter son génie propre à toutes les formes d'expression - comme le révèlent les Cent Sonnets composés durant ses études -, il livra parfois le plus intime de lui-même dans des poèmes parfaitement libres, écrits au hasard des jours pour son propre plaisir. En témoignent ces deux recueils publiés de son vivant - Cantilènes en gelée et Barnum's Digest - auxquels s'ajoutent une vingtaine de textes dits « posthumes ». L'humour noir, la provocation, la tendresse, la fantaisie verbale, la mélancolie aussi: l'auteur de L'Écume des jours se retrouve ici tel qu'en lui-même, drôle et secrètement tragique, formidablement attachant, éternellement jeune.

Boris Vian - Pekingi ​ősz
Boris ​Vian az abszurd mestere. E regényének (talán főművének) címe is abszurd, hiszen nem Pekingben, s nem is ősszel játszódik. Egy biztos: játszódik, s a játékosság, képzeletgazdagság jellemzi leginkább Vian abszurd remeklését, a modern francia próza párját ritkító, elképesztő klasszikusát, mely egyszerre elgondolkoztató, mélyen emberi alkotás, pompás stílusbravúr és a modernkedés csúcsteljesítménye, blöffje és paródiája... épp csak nem szabad minden szavát komolyan venni.

Boris Vian - Tajtékos ​napok
A ​Boris Vian - életműsorozat kilencedik köteteként megjelenő Tajtékos napok kétségkívül a szerző legismertebb, legnépszerűbb műve. Ez volt az első magyar nyelvre lefordított Vian-regény (1969), és ugyanúgy, ahogy a világ minden táján, nálunk is villámgyorsan kultuszkönyvvé vált, s immár több mint negyven éve "kötelező olvasmánya" az újabb és újabb ifjú generációknak. A Tajtékos napok nem csupán a XX. század "legmeghatóbb szerelmes regénye" (Raymond Queneau), hanem világunk tükre is, így aztán a könyv lapjain az élet szépségei - a szerelem és a zene - mellett szomorú és rút dolgokkal is találkozunk. Az ifjúkor biztonságos és gondtalan világát kényszerűen maga mögött hagyó Chloé és Colin, illetve Alise és Chick a gépnyulak, a hóvakondok, a gyilkos lótuszvirágok és a földből kinövő puskacsövek ijesztő univerzumába csöppen. A fiatal pároknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a felnőtt lét csupa kényszer (felelősség és munka), a szerelem és a boldogság pedig rémesen törékeny. Még szerencse, hogy mindezt Boris Vian meséli el nekünk, aki a történet legszomorúbb pillanataiban is képes megnevettetni minket. " Hogy vagy? - kérdezte Chick. - És te? - kérdezett vissza Colin. - Vedd le a ballonod, és gyere, nézd meg, mit csinál Nicolas. - Az új szakácsod? - Ő - felelte Colin. - A nagynénémmel cseréltem a régi szakácsomért, plusz egy kiló belga kávéért. - Jól főz? - érdeklődött Chick. - Úgy tűnik, érti a dolgát. Gouffé tanítványa. - A kalapácsos gyilkosé? - rémüldözött Chick, s kis fekete bajsza tragikusan lekonyult. - Ugyan, te tökfej, Jules Goufféé, az ismert ínyencmesteré! - Ó, tudod, kérlek! Én... - szabódott Chick - ami engem illet, én Jean-Sol Partre művein kívül nemigen olvasok semmit. Követte Colint a kőpadlós folyosón, megcirógatta az egereket, és menet közben néhány csepp napfényt tett az öngyújtójába. - Nicolas - szólt Colin belépve -, bemutatom Chick barátomat. - Jó napot kívánok, uram - mondta Nicolas. - Jó napot, Nicolas - felelte Chick. - Nincs egy unokahúga, akit Alise-nak hívnak? - De van, uram - felelte Nicolas. - Különben roppant csinos leányzó, ha meg tetszik engedni ezt a megjegyzést. - Lerí magukról, hogy egy családból valók - jelentette ki Chick. - Bár, ami a mellkasukat illeti, látok némi különbséget. - Az én mellkasom elég széles - mondta Nicolas -, az övé viszont az enyémhez képest merőleges irányban fejlett, ha az úr megengedi nekem ezt a pontosítást."

Boris Vian - Öljünk ​meg minden rohadékot!
Az ​Öljünk meg minden rohadékot erotikus-fantasztikus-krimi. Hőse, a fiatal rock Bailey, akit csak a body building érdekel, barátjával Gary Kiliannal, a Call riporterével - akaratán kívül - sötét bűnténybe bonyolódik. Felfedezik Markus Schutz doktor laboratóriumát, ahol eugenetikus kísérleteket folytatnak, mint a náci táborokban, s egy új emberfajtát, a szépembereket akarják létrehozni. Doktor Schutz ugyanis elhatározza, hogy megöl minden rondát (szóhasználatában rohadékot), hogy megnemesítse az emberiséget. A történetbe két F.B.I. ügynök, egy hatalmas kutya és számos lány is belekeveredik. Az F.B.I. ügynököket csak a titokzatos doktor, hősünket csak az alvás, a lányokat csak hősünk apollói teste érdekli. Izgalom, feszültség, meglepő fordulatok, szarkasztikus viani humor, fanyar életbölcselet jellemzi ezt a nem mindennapi könyvet, amelynek szemléletét talán a Boris Vian-i mottóval jellemezhetnénk a legjobban: "Élni tudni annyi: mint röhögni a halálon, s meghalni a röhögéstől"

Boris Vian - Budovatelé ​říše
Boris ​Vian (1920-1959) toho za svůj nedlouhý život stihl hodně. Brilantně absolvoval techniku jako inženýr hutnictví a pak se v letech 1943-46 nudil ve Francouzském normalizačním ústavu. To jen posílilo jeho bytostný anarchismus a odpor k byrokracii. A tak svět přátel, hudby, recese, provokací a mystifikací svého mládí nalézá a spoluvytváří i v Paříži. Stává se jednou z výrazných postav intelektuální čtvrti Saint-Germain-des-Prés, působí jako jazzový trumpetista, referuje o jazzu v časopisech, stýká se s filozofy a literáty od Sartra po Ionesca, ale na existencionalistickou víru nepřestoupil. Nejraději má Alfreda Jarryho a roku 1952 se stává členem Patafyzického kolegia. Maluje, zpívá a hlavně píše, píše básně, šansony, prózu i divadlo. Píše i pro film a dokonce operu. Zůstává ironický, cynický, lehce dekadentní, provokace a mystifikace stále patří mezi jeho zbraně, jimiž brání zdravý rozum a upřímný cit. Budovatelé říše (1957) jsou toho dokladem.

Boris Vian - OuLiPo - Nem ​úszhatjuk meg
Ritkán ​történik meg, hogy egy író töredékben maradt műveinek egyikét a szerző halála után 60 évvel kiadják, ráadásul úgy, hogy nem torzót, hanem egy - a szerző életművét, stílusát jól ismerő kortárs írók által - befejezett regényt vehetnek kézbe az olvasók. Nos, a mostani egy ilyen alkalom, mert a regényt, amelynek első fejezeteit Boris Vian 1950-ben vetette papírra, a Raymond Queneau alapította OuLiPo nevű művészcsoport néhány tagja továbbírta, mégpedig a hagyatékban megtalált eredeti szinopszis alapján. A _Nem úszhatjuk meg_ a híres-hírhedt Vian-alteregó, Vernon Sullivan újabb (ötödik) könyve lett volna, hiszen a helyszín megint Amerika, és a cselekmény ezúttal is gyilkosságról gyilkosságra halad előre, de Vian és a történetét folytató társszerzők számos olyan elemet is beleszőttek ebbe a krimiparódiába, amelyek oly jellegzetessé és egyedivé teszik Boris Vian saját néven kiadott írásait. Az alkotók nagy gondot fordítottak arra, hogy a könyv izgalmas és szórakoztató legyen, s ennek érdekében esetenként nem riadtak vissza bizonyos festői túlzásoktól és különféle nyelvi játékoktól sem. Mindezek eredményeként igazi irodalmi csemege született, melynek elolvasását nem úszhatjuk meg.

Boris Vian - Szívtépő
A ​filozófusok már évezredek óta töprengenek az emberi lét alapkérdésein. Kik vagyunk? Mi dolgunk a világban? Vajon volt-e Ádámnak köldöke? E regény - a Cartaphilus Kiadó Vian-életműsorozatának egyik első kötete (a two in one Vian-Sullivanhez méltó ötletnek gondoltuk ugyanis, hogy rögtön két 'első kötettel' indítsuk útjára a sorozatot) - másféle kérdéseket vet fel, melyek talán nem ennyire filozófikusak, de ezekre legalább választ kapunk. Miért jobb a kék színű meztelen csiga, mint a sárga? Hogyan kerül egy ágyba a karácsony, egy ószövetségi próféta és egy Citroen? Rendjén való-e, hogy egy pszichiáternek rossz a lelkiismerete? Miért nem kedvelik a cselédlányok a misszionáriuspózt? Hol húzódik a szeretet az önzéstől, a szülői gondoskodást a foglárkodástól elválasztó határ? És van-e határa az emberi kegyetlenségnek? Boris Vian e szívszorítóan komor, ám a rá jellemző fekete humorral és nyelvi játékokkal színezett regénye azoknak sem fog csalódást okozni, akik arra kíváncsiak, hogy hova vezet a teljes körű pszichoanalízis, és hogy mivel tölti szabad idejét egy patkolókovács. Azt, hogy 'a templom nem locsológép', már eddig is sejtettük, és a magunk részéről azon sem csodálkozunk különösebben, hogy Isten magasról lesajnálja a baltacímet. De azt, hogy hagyta lemészárolni a fákat, keresztre feszíteni a lovat (előzőleg pedig meghalni Chloét), sosem fogjuk megbocsátani neki.

Boris Vian - L'Écume ​des jours
Chick, ​Alise, Chloé et Colin passent leur temps à dire des choses rigolotes, à écouter Duke Ellington et à patiner. Dans ce monde où les pianos sont des mélangeurs à cocktails, la réalité semble ne pas avoir de prise. On se marie à l'église comme on va à la fête foraine et on ignore le travail, qui se réduit à une usine monstrueuse faisant tache sur le paysage. Pied de nez aux conventions romanesques et à la morale commune, L'Ecume des jours est un délice verbal et un festin poétique. Jeux de mots, néologismes, décalages incongrus... Vian surenchérit sans cesse, faisant naître comme un vertige chez le lecteur hébété, qui sourit quand il peut. Mais le véritable malaise vient d'ailleurs : ces adolescents éternels à la sensibilité exacerbée constituent des victimes de choix. L'obsession consumériste de Chick, née d'une idolâtrie frénétique pour un certain Jean-Sol Partre, semble vouloir dire que le bonheur ne saurait durer. En effet, l'asphyxie gagne du terrain, et l'on assiste avec effroi au rétrécissement inexorable des appartements. On en veut presque à Vian d'être aussi lucide et de ne pas s'être contenté d'une expérience ludique sur fond de roman d'amour. --Sana Tang-Léopold Wauters

Boris Vian - És ​mindez a nők miatt!
Maszkabál ​a 17 éves Gaya tiszteletére. A vendégek: Washington aranyifjúsága. F(őhős) bő szoknyája redőiből elővillanó epilált lábszáraival, kihívóan ágaskodó gumidudáival megigézi az estély hímjeit. Ő azonban a XV. Lajosnak álcázott Florence-t szemeli ki, akiben szapphói érzelmek gerjedeznek. Gaya büszkén feszít Undok Langyó jobbján, majd mindketten eltűnnek. F. régi, ám ifjú barátnőjére igen megroggyant állapotban talál. Hamvas bőrét tűszúrások nyomai csúfítják. Morfium! F., az alkalmi travesztita, ágaskodó szomorúságától hajtva, Florence karjába menekül.. A Köpök a sírotokra!, az Öljünk meg minden rohadékot! és a Minden hulla fekete után a Boris Vian-sorozat utolsó kötete sem szokatlanabb az előzőeknél. Egyetlen szóval jellemezve: fergeteges!

Boris Vian - Köpök ​a sírotokra
A ​második világháború után feltűnt művésznemzedék jelentős írója a 39 éves korában elhunyt Boris Vian. Mérnök, matematikus, zenész, író. Sokat alkotott, de legnagyobb sikerét a "Köpök a sírotokra" című botrányokat kiváltó regényével aratta. A regényt - tréfás fogadásból - két hét alatt írta meg, s amerikai álnév alatt - Sullivanként - adta közre. A könyv elsősorban nem tematikájának köszönheti sikerét, hanem a maga idejében (1946) Franciaországban is szokatlan nyers szókimondásának és ragyogó nyelvi stílusának. Az egész művet átlengő heves szexualitás mellett az író különleges művészi eszköze, a stílus filmszerűséget, az amerikai "thriller"-irók szűkszavúságának utánzása. Izzó gyűlölet sugárzik a műből az amerikai Dél akkor még nagyon élő (s máig is alig csökkenő) faji megkülönböztetése ellen. Lee Anderson rövid, de szenvedélyes életútja zajlik le előttünk: bosszúja öccse haláláért eszelős tettekre sarkallja. Boris Vian és életműve nem ismeretlen a magyar közönség számára. Regényei színdarabjai méltó sikert arattak nálunk is. Az író és kora jobb megértéséhez járul hozzá az, hogy most már ez a regény is a magyar olvasók kezébe kerül, a regény, amelyet senki sem ismert, de amelynek létezéséről mindenki tudott.