Anna Ahmatova könyvei a rukkolán

Anna Ahmatova - Idők ​futása
Anna ​Andrejevna Ahmatova az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője. Első verseskötete az Este 1912-ben jelenik meg ezt hamarosan újabb verseskötetek követik. A Mandelstam vezette akmeista csoporthoz, csatlakozik. Ennek az irányzatnak és Ahmatova lírájának is a század elején divatos szimbolizmussal ellentétben a reális a mindennapi élethez kötődő motívumukból való építkezés az alapja. Ahmatova költészetének már ekkor megkülönböztető sajátsága a mély kontrasztok a melankolikus, tragikus hangulatok és a világos ujjongó hangulatok váltakozása. Az 1917-es forradalomban nem vesz aktívan részt, de a 20-as években irt verseiben elítéli az emigrációt. A 30-as évektől lényegesen megváltozik költészete. Az 1935–40 között írt önéletrajzi ciklusát a Rekviem-et csak jóval halála után 1987-ben adják ki. Költészetével egyre jobban szembe kerül a szovjet rendszerrel így 1946-tól 1956-ig teljes megjelenési tilalom alá esett. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölik, de a díjat ebben az évben John Steinbeck kapja. 1965-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatják. Ahmatova költészetét klasszikus egyszerűség, tiszta stílus és pontosság jellemzi. Verseinek melódiája és mély lírája fogja meg elsősorban olvasóit.

Anna Ahmatova - Prózai ​írások
Ahmatova ​a húszas évek végén kezdett Puskinnal foglalkozni, tulajdonképpen élete végéig foglalkozott vele, hazájában az egyik legmegbecsültebb Puskin-kutató. Puskin-tanulmányai mégis csak 1977-ben jelentek meg kötetben. Illendőnek tartottuk, hogy születésnapjára legalább két Puskin-tanulmányát beválogassuk kötetünkbe. Kívülük Lermontovról, Blokról, Cvetajeváról, Modiglianiról (személyes ismerőséről), Mandelstamról, Arszenyij Tarkvszkijról közlünk kisebb írásokat, valamint önéletrajzi írásokat, visszaemlékezéseket.

Anna Ahmatova - Anna ​Ahmatova versei
Száztíz ​éve született, harminchárom évvel ezelőtt halt meg Anna Ahmatova, akinek költészete az orosz klasszikus hagyományok, a világkultúra és a XX. századi modernség egyedi ötvözete. Hosszú és hányatott élete során Ahmatovának éppúgy volt része korai és kései sikerekben, mint szenvedésekben és hosszú elnémításokban. A tízes években az Ezüstkor más nagyjaival - Mandelstammal, Gumiljovval, Paszternakkal - együtt indult költőnőt az "orosz Szapphónak" nevezték, s mint Kornyej Csukovszkij írta: "Két vagy három nemzedék ifjúsága volt szerelmes Ahmatova verseinek kísérő akkordjai mellett." A kor és a tragikus egyéni sors, volt férjét - költőtársát - Nyikolaj Gumiljovot 1921-ben a bolsevikok kivégezték, fiát, Lev Gumiljovot pedig a harmincas években letartóztatták. Ahmatova költészetét is tragikussá hangszerelte - a hallgatás évei után (1925 és 1940 között nem is publikálhatott) írta a sztálinizmus áldozatainak örök emléket állító versciklusát, a _Rekviem_-et, amely hazájában csak 1988-ban jelent meg. A nagy honvédő háború után - a hírhedt zsdanovi "kritikát" követően, amely szerint Ahmatova "egy felgerjedt kisasszonyka, aki fel-le száguldozik a budoár és a kápolna között" - a rendszer újból elhallgattatta Ahmatovát. Az ötvenes évek végétől kezdve mégis ő, az Ezüstkor egyetlen túlélője volt az, akitől az új pétervári költőnemzedék (Brodszkij, Kusnyer, Rejn, Bobisev) a legtöbbet tanulta. Ahmatova költészete példa arra, ami csak nagyon keveseknek sikerül a XX. században: költészete egyszerre nőiesen érzéki és férfiasan kemény, egyszerre mélyen misztikus és tapinthatóan konkrét. Leghíresebb műve, a _Rekviem_ 1967-ben magyarul is megjelent, de az 1978-as Lyra Mundi-kötetben már nem szerepelhetett. Mostani válogatásunkban igyekeztük átfogó képet adni Ahmatova életművéről, s így a _Bibliai versek_, a _Kleopátra_, a _Koszorú a halottaknak_, a _Cinque_ és még jó néhány nagyszerű költemény most először szólal meg magyar nyelven.