Ajax-loader

André Malraux könyvei a rukkolán


André Malraux - Királyok ​útja
A ​fiatal Malraux második regénye, a Királyok útja ellentétben első és későbbi regényeivel csak rendkívül lazán kapcsolódik politikai eseményekhez: alapproblémája nem a társadalmi cselekvés, a forradalom vagy ellenforradalom lehetőségeinek, perspektívájának felvázolása, hanem a határhelyzetbe került magányos individuum helyzetének, létmódjának tisztázása. A mű kérdésfeltevései az egzisztencialista regényt előlegezik, de annak tézisszerűsége nélkül. A regény két főhőse, Claude Vannec és a titokzatos Perken Kambodzsában találkoznak. Claude régész, ősi sziámi emlékek után kutat, a hajdani Királyok útja nyomán akar becses műemlékeket, templomokat, szobrászati remekeket feltárni. Az idősödő kalandor, Perken, már első találkozásukkor mély benyomást tesz rá: rábeszéli, hogy kutassanak együtt a dzsungelben, vállalják az állandóan fenyegető életveszélyt, az egymással is viszálykodó törzsek támadásait. A felfedező út során lassan fény derül Perken múltjára, arra, hogy korlátlan befolyása, hatalma volt a moik törzse felett, és valamiképp vissza akarja szerezni ezt a befolyást. A műkincsek is inkább azért érdeklik, hogy zavaros vagyoni viszonyait rendezze. A két barát küzdelmes útja végül Perken halálával zárul, de a könyv egésze is a halállal szembenéző, a túlvilágban nem hívő, az egyéniséget kiteljesíteni, "megbizonyosítani" vágyó magányos emberről szól. - Kitűnően megírt, klasszikus értékű mű.

Veadandp0319
elérhető
2

André Malraux - Lázár
"Nem ​gyászolnak többé, a gyerekeket sem engedik ki a temetőben, de az a nap, amikor senkit sem ölnek meg a televízióban, olyan, mintha a betevő falattól fosztanának meg bennünket. Az elmúlás elválaszthatatlan a küzdelemtől. Sohasem felejtettem el, mennyire meglepődött Saint-Exupéry, amikor egyszer ezt mondtam neki: - Csak akkor vagyunk igazán bátrak, ha sebezhetetlennek érezzük magunkat. - A légicsatákban sohasem gondoltam rá, hogy én is meghalhatok, hogy a légelhárító ágyúk eltalálhatják a regülőgépemet." Megint csak zavarba hoz, hogy nem szenvedek. Gondolkodásunkban a halál oly erősen kapcsolódik a fájdalomhoz, hogy az ember értetlenül áll egy olyan betegség előtt, amelybe belehalhat anélkül, hogy fájdalmai lennének: valósággal megdöbbent bennünket korunkban a halálnak és a szenvedésnek e furcsa szétválása. A halált ugyanis, amely biológiai alattomossággal ólálkodik a kórházban, nem ismerik a harctéren. Itt, a kórházban, úgy váltják egymást a betegek, mint odakint a nemzedékek. A nemzedékek azonban sohasem gyógyulnak meg."

André Malraux - Az ​ember sorsa
Malraux ​világhírű és egyben kétségtelenül legjobb regénye 1933-ban íródott, tehát alig néhány évvel a kínai forradalom sanghaji epizódja után, melynek történései elevenednek meg a könyv lapjain. Az a két hónap (1927 márciusa és áprilisa), amikor a hatalomra jutó forradalmi erőket elárulja Csang Kaj-sek, szakítva addigi kommunista szövetségeseivel, és könyörtelenül leszámolva a felkelés internacionalista és kínai vezéreivel. Malraux könyve természetesen nem dokumentumregény, bár az eseményeket szinte naplószerűen követi. Mert a kitűnő francia írót elsősorban a forradalmárok különféle típusainak "akciómotivációja" foglalkoztatja, az a pszichológiai mélyréteg, mely tetteiket, esetleges megtorpanásukat magyarázza. Az ellentábor figuráit is nagy plaszticitással jeleníti meg, miközben szemléletesen boncolgatja a regény központi kérdését: a forradalmi cselekvés és az egyéni sors olykor feloldhatatlan morális dichotómiáját.

André Malraux - Hódítók
Az ​1948-ban írt utószó: „Nem lehet örökölni oly módon – írja Malraux –, hogy leromboljuk a múltat. Sőt: a múlt értékei ugyanannyit nyernek, ha tiszteletben tartják, mint amennyit az örökös nyer az örökség által. És Európával nem először történik meg, hogy nem szabadságban, hanem végzetben gondolkodik. Európában a mohácsi vész idején nem mentek túl jól a dolgok. Akkor sem ment túl jól az embereknek, mikor Michelangelo az Éjszaka talapzatára véste: »ne ébredj fel, ha a zsarnokságot kell megpillantanod« . A múlt örökségének kérdése még komolyabban vetődik fel a Szovjetunióban, ahol nemcsak a múltat rombolják le, de az egymást gyilkoló örökösök már kiveszőfélben vannak. A sztálini birodalom egymás után gyártja a feltételes reflexeket: aki igazságot mond, a Pravdára gondol...”

André Malraux - Ellenemlékiratok
1940-ben ​együtt szöktem meg a vercors-i partizánok későbbi tábori papjával. A szökés után röviddel összetalálkoztunk Drome falujában, melynek plébánosa volt, és ahol minden lehetséges dátummal ellátott keresztleveleket osztogatott válogatás nélkül a zsidóknak, azzal a feltétellel, hogy megkeresztelte őket : "Azért valami haszna csak lesz...." Párizsban sohasem járt: tanulmányait a lyoni szemináriumban végezte. Minden cél nélkül társalogtunk az illatos falusi éjszakában, mint azok, akik újra találkoznak.

André Malraux - Az ​obszidián fej
Picassót, ​a gondolkodó művészt faggatja ki szinte észrevétlenül André Malraux, a művészettel foglalkozó gondolkodó. A "gyakorló" művész válaszai, frappáns, lényegre törő megfogalmazásai segítik az ő szemlélete kialakulását, amely szerint az alkotás az emberi élet legmagasabb rendű célja, az alkotó tevékenység révén lehet úrrá az ember életen és halálon.

André Malraux - A ​remény
André ​Malraux élete századunkban a tetté lett gondolat és a cselekvő művészet egyik leg szemléletesebb példája. Fordulatos pályája napjainkban magas közéleti méltóságig ívelt, újabb vonásokkal – és ellentmondásokkal – árnyalva a tett és gondolat malraux-i viszonyát. A remény-ben Malraux a lángoló Spanyolország fényénél fogalmazza meg a tisztességes értelmiség dilemmáit, az erkölcs és a hatalom, igazság és párt, humánum és felelősség, rend és szabadság kérdéseit, melyek korunk legsürgetőbb gondjaira visszhangoznak. Malraux egy reményteljes pillanatban búcsúzik el a spanyol tragédia hőseitől. Erre a reményre rá cáfolt a közel-jövő. De a történelem még nem mondta ki az utolsó szót ebben a hosszúra nyúlt percben, és egyébként is – kérdené Malraux, a cselekvés megszállottja, az örök reménykedő – van e „utolsó szava” a történelemnek?

André Malraux - La ​condition humaine
«Si ​toute condition humaine n'est pas renfermée dans ces pages, du moins est-il certain qu'elle ne cesse pas d'y être en question, et si tragiquement, si profondément que le livre se trouve encore accordé par ses accents aux peines les plus lourdes et aux plus grandes souffrances. C'est un sûr gage de son exceptionnelle valeur. [...] La plus grande beauté du livre – et je ne dis rien de l'intensité de certaines descriptions ou de certaines scènes qui appellent l'image de reproduction cinématographique – est dans quelques conversations terriblement lucides au cours desquelles les personnages, haussés au-dessus d'eux-mêmes par l'événement, livrent tout leur secret. C'est là qu'il faut chercher l'esprit de l'œuvre, la définition qu'on peut tirer de notre condition. Nous sommes seuls, d'une solitude que rien ne peut guérir, contre laquelle nous ne cessons pas de lutter.» Jean Guéhenno.

Kollekciók