Ajax-loader

Anna Mazzanti könyvei a rukkolán


David Bianco - Lucia Mannini - Anna Mazzanti - Az ​impresszionizmustól a szecesszióig
A ​XIX. század derekán feltalálják a fényképezést. A festők végre magát a valóságot figyelhetik meg, de nem azért, hogy másolják, hanem hogy értelmezzék. Falatozás a szabadban, lóverseny, táncosnők - az impresszionisták (Manet, Monet, Degas, Renoir stb.) festményei a kor társadalmának eleven, friss és szokatlan képét közvetítik számunkra. Eközben Cézanne a látványt alkotó geometriai struktúrákat kutatja, Párizsban megépül az Eiffel-torony, New Yorkban magasba szöknek az első felhőkarcolók, a csillogó városi élet pedig az art nouveau kifinomult stílusában találja meg kifejezési eszközét. Csakhogy a belle époque ragyogó fényei mögött újraélednek a belső kínok, az egzisztenciálisan rossz közérzet: ennek szószólói Vincent van Gogh és Paul Gauguin, a nabis mozgalom festői és Henri Rousseau, a "vámos". Aligha véletlen, hogy a század utolsó pillanatait Munch Sikolya hatja át és szaggatja darabjaira.

David Bianco - Lucia Mannini - Anna Mazzanti - A ​klasszicizmustól a realizmusig
A ​"császári" szigor és józanság eszménye, a klasszicista művészetfelfogás két alappillére, kiváltképp hasznosnak bizonyult Napóleon csillagának felemelkedéséhez. Az alacsony növésű francia tábornok, aki néhány év leforgása alatt a franciák császára lett, David és Canova nagyságrendű művészekben találta meg saját képmásainak, hőstetteinek, mítoszainak és családjának nem mindennapi megjelenítőit. Napóleon megnyitotta a Louvre-t, és a csapatai által meghódított Európában rangos képtárakat alapított, nemkülönben akadémiákat, amelyekben a klasszicizmus kultuszát ápolták, s ahol terjedt a napóleoni korszak stílusa, amit empire-nak nevezünk. A császári emelkedettség hatotta át az építőművészetet, mindenekelőtt az urbanisztikát: egész városok, mint például Milánó, új arculatát alakították ki az akadémiák építészei. Mindemellett már mutatkozott elégedetlenség is a fagyos hivatalossággal, a csiszolt felületű márványokkal, a korinthoszi oszlopokkal, a festményeken újra megjelenő olimposzi istenekkel szemben. Az egyén, a természetközeliség, az igazabb és elevenebb történelem hallatta hangját. A valóság iránti igény, a középkor ködös vonzereje, az egzotikum - mind olyan témák, amelyeket a klasszicista és akadémikus érzékelés mintha a legcsekélyebb mértékben sem venne figyelembe. Napóleon bukása után ugyanakkor mind sürgetőbben jelentkeztek, s az érzékenyebb, a jövőbe tekinteni képes művészek közül mind többen vallották őket magukénak. Spanyolországban Goya, Németországban Caspar David Friedrich, Angliában Turner, Franciaországban pedig a nagy hármas: Ingres, Géricault és Delacroix - Európában ők mind az új romantikus érzékenység terjesztői voltak. Más művészek annak érezték szükségét, hogy elhagyják az akadémiák előadótermeit, s közvetlenül megmártózzanak a természetben (például Corot); megint mások a középkori történelemben keresték ihletforrásukat (gondoljunk az olasz Francesco Hayezra), végül akadnak, akik úgy vélték, hogy a mindennapi élet, a munka ethosza, a társadalombírálat alkotja azokat a témákat, amelyek a leginkább érdemesek arra, hogy a művészetek megragadják őket.

Kollekciók