Ajax-loader

Marx József könyvei a rukkolán


Marx József - Jancsó ​Miklós két és több élete
Jancsó ​Miklós két és több élete - bár ez az első pillanatban triviálisan hangzik - Jancsó Miklós nélkül nem tudott volna elkészülni. Két évtizeden át nem úgy ültem Jancsó Miklós asztalánál, hogy kezem ügyében jegyzetfüzet vagy magnetofon lett volna. A Jancsó Miklósra vonatkozó adatok, történetek döntő többsége mégis közvetlenül tőle származik. Amikor róla beszélek, akkor is többnyire ő vagy legszűkebb környezete szólal meg, hiszen az életrajz szépírói kitalálását - két dokumentum közötti űr kitöltését - nem tartottam feladatomnak. Mivel képtelen voltam rá (és fölöslegesnek is tartottam), hogy szétválasszam egy-egy bekezdésen, netán mondaton belül Jancsó Miklós betű szerinti és tartalom szerinti "adatközlését", a fogalmazás felelőssége teljes egészében az enyém. A könyv jelentős része nem könyvtárban készült, hanem beszélgetésekben formálódott, bár a beszélgetéseknek a célja - egy-két kivételtől eltekintve - nem a megjelenés volt. Természetesen a hitelesség arra kötelezett, hogy alaposan elmerüljek a Jancsó-irodalomban is. Hasznomra volt. Ugyanakkor másodlagos forrásként olyan kortársi naplókat is felhasználtam, melyeknek adatait természetesen nem ellenőriztem. De úgy idéztem őket, hogy a szöveg megőrizze eredeti értelmét. Remélem, hogy a naplók szubjektivitása is szolgálja az életrajzi esszé célját: részletekben gazdag portrét adni egy olyan személyről, aki meghatározta filmművészetünk arculatát. Beszámolni arról a korról, amely - noha vannak, akik úgy gondolják, hogy már lezárt múlt - még kézzel fogható közelségben van.

Marx József - Jancsó ​Miklós élete és kora
Mintha ​a könyv címe és terjedelme között ellentmondás lenne. Egy vékony kötetbe sűríteni a magyar történelem és filmművészet majd egy évszázados krónikáját, lehetetlen vállalkozás. Másrészt fontos lenne, hogy a 2014. január 31-én meghalt rendező munkásságáról az is képet kapjon, aki csak az elmúlt huszonöt évben fedezte fel filmjeit. Felgyorsult korunkban ez vaskos kötettel szintén reménytelen lenne. Maradt az esszé szűk ösvénye, amely Jancsó Miklóst mint nagy embert mutatja be. Ez sem veszélytelen vállalkozás. Kritikus korunkban, amelyben a politikusok, celebek nagyok (rövid időre), magát a fogalmat is meg kell magyarázni. Voltaképp nem nehéz. Segítségünkre van Thomas Mann (aki, ugye, fehérek közt egy európai). A Lotte Weimarban című regényében azt merészelte tenni, hogy belebújt egy kétségtelenül korszakos nagy ember Goethe bőrébe, kigyűjtötte fontos gondolatait, és megállapította végül: a nagy ember szellemi kisugárzás, amely képes megvilágítani a dolgokat, és az alkotás csak nemes melléktermék, a nagyságot bizonyítja, de nem attól válik az ember naggyá. A nagy embert az élete teszi naggyá. Amin aztán Goethe dohog is egyet: Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják az életet nem méltányolja senki. Azt mondom nektek: Csinálja valaki utánam úgy, hogy nem töri ki a nyakát! Mindez vonatkozik Jancsó Miklósra is. A hosszú életkor és a rengeteg mű, amelyet a rendező mindig lekicsinyelt, bár ez is a zsenialitás természetes velejárója, lehetővé tette számára, hogy akkor újuljon meg, amikor ő akarta, és nem amikor elvárták tőle, korszaktól függően, az elvtársak vagy az urak. A könyvnek talán sikerült megoldania és ebben segít a Jancsó Miklóst alkotás közben bemutató képekből bő csokornyi , hogy az élet, a kor és a művek egységben jelennek meg. És benne van az a csöppnyi irónia is, amelyet újfent Thomas Manntól veszek: A nagy ember csapás a társadalomra. Nehezen tud vele mit kezdeni.

Marx József - Sorstalanság ​filmkönyv
A ​filmkönyv egy olyan film megvalósulását követi végig, amely Kertész Imre szellemében: "nemzeti ügynek" tartja a szembenézést a holokauszttal, amikor elvették a "sorsot" honfitársaink millióitól. Hogy az Olvasó a legteljesebb ismeretek birtokába juthasson, a könyv végigkíséri a film születését a kész kópiáig. Fontosnak tartja, hogy a rendező személye szinte személyes ismerősévé váljon: megértse azt a ritka következetességet, amely nélkül a film el sem készülhetett volna. A közvéleményt ugyan meglepte, hogy Koltai Lajos, a minden tekintetben sikeres operatőr rendezni akar, a szakma azonban tudta: nem első filmes bemutatkozásról van szó, hanem nagyobb igények beteljesüléséről. A könyv első fejezete éppen ezért pályaképet rajzol Koltai Lajosról. Természetesen nem azt magyarázza meg, hogy az operatőr "nyilvánvalóan" rendező is, hanem elemzi annak a biztos ízlésnek a kialakulását, amely a Sorstalanság megfilmesítésében a siker egyik legfőbb záloga. "Számon kéri" a rendezőn saját - írásban is rögzített - koncepcióját, amelynek alapvető érdekessége, hogy a történetet rögtön eredeti képiségében ragadta meg. A könyv második fejezete, amely a koncepciótól az első forgatási napig tartó időszakot tekinti át, két nehéz kérdést szeretne egyértelműsíteni. Az egyik: miért éppen Koltai Lajos nyerte el Kertész Imre bizalmát, amelyet az író a Nobel-díj után nemhogy visszavont volna, hanem még megerősített is. A másik: vajon Koltai Lajos "érintettsége" a holokauszt történetében elég mély-e, hogy kellő empátiával tudja ábrázolni a regény kamasz főhősét. Mindkét kérdés összefügg azzal, hogy a magyar holokausztot milyen mélyen tekintjük a magyar történelem kérdésének. A könyv rekonstruálni fogja azt a szellemi és pszichikai folyamatot, amelyben Koltai Lajos fölismerte, hogy nem az "ő ügyükről" van szó, hanem a miénkről, hiszen olyan a világ, hogy nem szűnt meg annak a veszélye, hogy - a regény egyik jelenetét idézve - leszállítsanak bennünket egy buszról, és elvegyék tőlünk a sorsunkat. Nem kétséges tehát, hogy Koltai Lajos a film megcsinálhatóságáért önmagával is folytatott küzdelemben érzelmileg is érintett lett. A fejezet további része az alkotófolyamatot mutatja be, elsősorban a tizenegy hetes forgatási időszakot, nehézségeit (leállás, pénzhiány) és örömteli pillanatait, majd az utómunkálatok "csendesebb" időszakát. A "filmkönyv" műfajából következően ez a rész sem utólag rekonstruálja az eseményeket például anekdoták segítségével, hanem a szerző folyamatos jelenlétével, napi feljegyzéseivel lehetőség nyílik a valódi események, a valódi hangulatok megörökítésére. Nem egyszerű forgatási napló lesz ez a fejezet, hanem ráirányítja az Olvasó figyelmét a film tartalmi és érzelmi csúcspontjaira. A kötetet beszélgetés zárja Kertész Imrével. A történetet még egyszer áttekintjük az ő szemszögéből is, és tanúi lehetünk annak, hogyan alakult ki példaszerű alkotói együttműködés az író és a rendező között. A könyvet - minden tartalmi egységében - képek sokasága illusztrálja. Természetesen a legtöbb kép a film történetének rekonstruálását teszi lehetővé, illetve segítheti, hogy a film nézője élményeit magas szinten tartsa ébren. A szerző, Marx József a film gyakorlatának és elméletének szakembere. Könyvei Jancsó Miklósról vagy Szabó Istvánról ezt kellőképp bizonyítják. Mivel Koltai Lajos pályáját legalább három évtizede közelről nyomon kísérte, közte és a Sorstalanság rendezője között megvolt az a bizalom, amely a "filmkönyvnek", ennek a sok tekintetben újszerű műfajnak a megvalósításához szükséges.

Marx József - A ​kétdimenziós ember
Balázs ​Béla 1924-ben, alig negyedszázadnyira a film születésétől, nagy hatású könyvében a következőket irta: „A film a fogalmak és szavak alá eltemetett embert ismét a napvilágra emeli, és közvetlenül láthatóvá teszi." (A látható ember) Szép, sőt - egy filmesztéta szemében - költői. Számunkra azonban történeti értéke miatt jelentős: jelzi, hogy a film születése kinyitotta a képek Pandora-szelencéjét. Belátható ugyanis, hogy a mai ember való életében soha sincs fogalmak és szavak alá temetve. Ellenkezőleg. Vajon a képekkel körülvett ember - immár a film egy évszázados történetét is maga mögött tudva - hogyan tekint a mozgóképre? Megfejtette-e sajátossága minden titkát, vagy ellenkezőleg, kezd megcsömörleni, és csak az erős hatások tartják izgalomban? A kétdimenziós ember ebben az új helyzetben tekinti át a filmet alkotó formai és tartalmi sajátosságokat. Szem előtt tartva, hogy a film röviden: az alkotó, a mű és a közönség egysége. Marx József kritikus és esztéta 1971 és 1990 között a Budapest Játékfilmstúdiő Vállalat dramaturgja, az Objektív Stúdió vezetője és a Magyar Filmintézet igazgatőja volt. Számos tanulmányt írt filmről, irodalomról, társadalmi jelenségekről.

Marx József - Szabó ​István - Filmek és sorsok
Szabó ​István rendezői névjegye 1960-ban 1 Koncert című vizsgafilmje volt. Azonnal feltűnést keltett. Egy olyan korszakban, amikor Magyarországon a rendezőktől elvitatták az írókkal, képzőművészekkel és zenészekkel egyívású művész rangját. Még az olyan jelentős rendezőktől is, mint Szőts István, Radványi Géza vagy Bán Frigyes, Gertler Viktor, Fábri Zoltán és Máriássy Félix. Ők csak "mesteremberek" voltak, akiket egy hatalom mézesmadzaggal vagy szigorral saját céljai érdekében használt fel. A filmesek azonban már ekkor is ravasz emberek voltak: hiába íratták le a cenzorok ötvenszer-százszor, hogy mi hangozzék el a filmben, a képekre, a színész arcára és az őt körülvevő környezetre nem tudták ráerőszakolni egyébként önmaguk előtt sem mindig világos elvárásaikat. Már amikor Szabó István gimnazista volt, ami pedig az 50-es évek első felére esett, a magyar film több lett, mint lehetőség. Fábri Zoltán Körhintája, benne Törőcsik Mari és Soós Imre tiszta arca, magasan fölébe emelkedett a történetnek, amelynek egyébként a szövetkezetesítést kellett volna propagálnia. Amikor Szabó István pályát választott, elmúlt egy felfedezők kora: tudta már, hogy mi a film, arról azonban fogalma sem volt, hogy miként készül. Ez szerénységre ösztönözte, és Mestere, Máriássy Félix iránti tiszteletre. Holott túlcsorduló öntudata is lehetett volna: akit 1956-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvettek, fejjel magasabbnak érezhette magát korosztálya átlagánál. Nem, a híres Máriássy-osztály nem a látszatok híve volt, hanem a munkáé. Továbbá rájöttek arra, hogy a zárt szakmába együtt könnyebben tudnak bekerülni, mint egyenkint. Felismerésüknek 1960-ban szervezeti kereteket is teremtettek: ez volt a Balázs Béla Stúdió, amely ugyan a kulturális politikai játszma egyik alapja volt, de többre vitte, mint létrehozói gondolták. Felemelkedését olyan művek is elősegíteték, mint Szabó István itt készített két filmje, a Variációk egy témára és a Te. A tehetség utat tört, és Szabó István - nemzedékéből elsőként - játékfilmet rendezhetett. 1966. február 11-én, a rendező huszonhetedik születtsnapja előtt néhány nappal, a közönség elé került egy figyelemre méltó film, az Álmodozások kora, amelyet például Locarnóban is jól fogadtak. Elindult egy pálya... ...Ó, ha ilyen egyszerű lett volna! Ha figyelmen kívül lehetne hagyni, hogy Szabó István az "apátlan nemzedék" tagja, ha nem kellene foglalkozni azzal, amit a kritikusok olykor mint Szabó István "magánmitológiáját" boncolgatták, ha nem tudnánk, hogy Szabó István már első filmjéig több rendszerváltást élt át, ha első filmjeinek újdonsága nem éppen a magyar filmben szokatlan személyesség lenne, nos akkor tényleg problémátlannak lehetne látni a pályakezdést és magát a több mint négy évtizedet átívelő és korántsem lezárt pályát. Akkor elég lett volna, ha feljegyzem mindazt, amit Szabó Istvánról a személyes munkakapcsolat révén tudok, és fölkérem az Olvasót, elemezzük együtt a filmeket, hiszen azok nemcsak a magyar, hanem a világ filmtörténetének is kihagyhatatlan alkotásai. Aztán rájönnénk, hogy elemzésünk száraz és féloldalas lett, mert - adatok hiányában - nem fordítottunk figyelmet az alkotói karakter és a körülmények gondos mérlegelésére. Hiába, neki kell veselkedni a kor és benne a Szabó Istvánra ható "filmszakmai ártalmak" föltárásának. Látnivaló ugyanis, hogy Szabó István egyszerre van bent a bennünket is körülvevő világban, és kint, egy olyan virtuális valóságban, amelyet a filmszalag rögzít, és a mozik sötétjében elevenedik meg. Választ kell keresni még egy olyan egyszerűnek látszó kérdésre is, hogy Szabó István miért csinál filmet. Az alapos kutatás végén magam is meglepődtem, hogy mennyire közhelyes az a kép, amely az "Oscar-díjas" Szabó Istvánról alakult ki, és mennyire eleven és összetett az a személyiség, amely egyik legjelentősebb kortársunkról talán a könyv lapjain is megszületett. 2002. március Marx József Marx József, kritikus és esztéta. 1971 és 1990 között a Budapest Stúdió dramaturgja, az Objektív Stúdió vezetője, a Magyar Filmintézet igazgatója volt. A Vince Kiadó jelentette meg 2000-ben Jancsó Miklós két és több élete című életrajzi esszéjét.

Marx József - Fábri ​Zoltán
Fábri ​Zoltán, a magyar film egyik meghatározó személyisége 1952-ben készítette az első, 1983-ban utolsó filmjét, és egy évtizede, 1994-ben halt meg. Épp elég idő, hogy a hosszú pálya ellenére elfelejtsék, mint a magyar filmtörténet oly sok alkotóját, hiszen a film az újdonságok művészete. Szerencsére a Körhinta, a Hannibál tanár úr, a Húsz óra, A Pál utcai fiúk, a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Magyarok rendezőjére nem ez a sors várt. Filmjei a nemzeti köztudat részét alkotják. Pályája azonban nemcsak saját, sokszor tragikusan szemlélt sorsára jellemző, hanem a magyar film emelkedő és ellapályosodó szakaszaira egyaránt. Marx József monográfiája ezért nemcsak egy filmrendezői pálya első teljes feldolgozását nyújtja, hanem az egyik `főszereplő` révén bevezet a magyar film legjelentősebb időszakának történéseibe.

Marx József - Hernádi ​Gyula és a film
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Kollekciók