Ajax-loader

P. Müller Péter könyvei a rukkolán


P. Müller Péter - A ​magyar dráma az ezredfordulón
Az ​1989-90-es rendszerváltozás Magyarországon a színházi struktúrát nem változtatta meg, a könyvkiadás szerkezete azonban jelentősen átalakult. A kortárs dráma fórumai, a színház és a könyvkiadás eltérő feltételrendszerek közé kerültek. A szűk drámapublikációs lehetőségek ellenére a magyar színház mégsem nélkülözte a kortárs magyar drámát. Az ezredforduló körüli évtizedekben évadonként mintegy húsz-huszonöt irodalmi szempontból számottevő új magyar dráma került színre. A könyv ebből a drámatermésből merít, a bevezető fejezetben áttekintést adva a korszak fontosabb színpadi szerzőiről és főbb műveikről, az utána következő tizennégy drámaíróportrén keresztül pedig anélkül, hogy extenzív seregszemlére törekedne bemutatja az elmúlt két és fél évtized kortárs magyar drámairodalmának legjelentősebb, legszínvonalasabb rétegét, ismertetve és elemezve mintegy száz színdarabot. A szerző egy korábbi munkájában az előző korszak, az 1960-as, '70-es, '80-as évek magyar drámairodalmát vizsgálta. A jelen kötet az említett mű, a Drámaforma és nyilvánosság. A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig (1997) című könyv folytatásának is tekinthető.

P. Müller Péter - A ​szín/tér meghódítása
A ​kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi megvalósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

P. Müller Péter - A ​maszktól a halálszínházig
A ​neves irodalomtörténész és színházesztéta legújabb könyvében termékeny módon ötvözi a korszerű színháztudományi szemléletmódokat a történeti vonatkozások iránti érzékenységgel. Közérthető módon szól az európai és a magyar színházi kultúra olyan izgalmas kérdéseiről, amelyek a kortárs színház elméletére és gyakorlatára, dráma és színház megújuló kapcsolatára is hatással vannak.

P. Müller Péter - Hamlettől ​a Hamletgépig
P. ​Müller Péter, a neves irodalomtörténész és színházesztéta legújabb könyvében termékeny módon ötvözi a korszerű színháztudományi szemléletmódokat a történeti vonatkozások iránti érzékenységgel. Közérthető módon szól az európai és a magyar színházi kultúra olyan izgalmas kérdéseiről, amelyek a kortárs színház elméletére és gyakorlatára, dráma és színház megújuló kapcsolatára is hatással vannak. A kötet három fejezete közül az elsőnek Hamlet és annak áthagyományozódása áll a középpontjában, valamint a reneszánsz darabot felforgató átiratokat jegyző Tom Stoppard és Heiner Müller színpadi életművének vizsgálata. A második fejezet olyan színházi határjelenségekkel foglalkozik, mint amilyen az emlékezetnek a színháztörténetben és a színházi működésben betöltött szerepe, a színpadi meztelenség hatásmechanizmusa, vagy a teatralitásnak a színpadon kívüli terekben megmutatkozó sajátosságai. A harmadik fejezet írásai a 20. századi magyar színháztörténet kevéssé vizsgált kérdéseit tárgyalják, többek között Márai Sándor drámaírói munkásságát, színházművészetnek és színházpolitikának a Kádár-korszakban meglévő kapcsolatát, valamint az 1956-os forradalomnak a rendszerváltás előtti drámai és színpadi újraértelmezéseit.

P. Müller Péter - A ​groteszk dramaturgiája
Az ​1956-ban született szerző a pécsi tudományegyetem adjunktusa, főként drámaelméleti, színháztudományi kérdésekkel foglalkozik. E kötetében Örkény István művészetét vizsgálja, az 1967 és 79 közé eső legjelentősebb drámaírói korszakot. A Tóték, Vérrokonok, Kulcskeresők, Pisti a vérzivatarban és a Forgatókönyv elemzéseivel, világirodalmi összevetésekkel jut el poétikai, dramaturgiai, irodalomtörténeti tanulságok levonásához. Szellemes, világos stílusával eléri, hogy könyve a szakmabeliek mellett a művelt olvasók szélesebb körének is vonzó olvasmánya lehet.

P. Müller Péter - Test ​és teatralitás
A ​nyugati bölcselet ambivalensen viszonyul az emberi testhez, és hasonló ambivalencia jellemzi a színház, a teatralitás iránti viszonyt is. Ez a kettős ambivalencia egy tőről fakad, és többek között folytonos újratermelődése és újrahagyományozódása mutat rá test és teatralitás mélyen gyökerező kapcsolatára. Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelentősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlétének, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet. A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást, és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

P. Müller Péter - Drámaforma ​és nyilvánosság
A ​szerző a magyar drámának azt a néhány évtizedét vizsgálja, amelyben ez a (szélesebb értelemben vett társadalmi nyilvánosságnak leginkább kitett) műnem sok tekintetben új körülmények között ismerhette föl és határozhatta meg önmagát. A könyv érzékeny elemzését adja e feltétel rendszerbeli változásnak: új körülményeket jelentett a külső, szociális-politikai kontextus bizonyosfajta módosulása, de újakat teremtett a műnem alakulástörténete is. A szerző - aki nem becsüli le és nem utasítja el a korábbi hazai drámaértelmezés szaktudományi eredményeit - mindenekelőtt azzal tár új horizontot a műnem történetének legújabb periódusaira, hogy a külső és belső feltételek ,.összjátékát" nem a régi determinációs logika mentén értelmezi. Vagyis nem a Hegel/Lukács-tradíció mentén veszi szemügyre a drámai műalkotás esztétikai teljesítményének mibenlétét. hanem annak az "interperszonális megtörténésként" értett irodalmi kommunikációnak a nézetéből, amelynek Peter Szondi dolgozta ki a hermeneutikai alapjait.˝

Kollekciók