Ajax-loader

Barna Imre könyvei a rukkolán


Covers_448814
elérhető
7

Barna Imre - Bob ​Dylan
Ki ​ez a Bob Dylan? Sokunk számára élmény és talány. Dalait a dilettáns is dünnyögheti-pengetheti, rockzenekar is játszhatja, táncolni is lehet rájuk, tüntetni is, filozófálni is. Szövegeit csak félig értjük, mégis nekünk, helyettünk szólnak. Bob Dylant láttuk szakadt, didergő, folyton cigarettázó Magányos Fiúnak, láttuk elkötelezett folk-énekesnek, bőrdzsekis rockernek, luxusvillás milliomosnak, megtért izraelitának és megtért kereszténynek, filmszínésznek, írónak, festőnek. Egyes dalszövegeit versként elemzik, nem is egészen alaptalanul. Mindig mást csinál, mint amit várnak tőle, mindig tud kellemes és kellemetlen meglepetésekkel szolgálni rajongóinak és ellenségeinek. Barna Imre "regényében" végigköveti a gitározó vidéki srácot a sztárságig s tovább, s közben érzékletes képet rajzol emberi és zenei környezetéről, a rockkultúráról és annak kísérőjelenségeiről. Az életrajzi fejezetek közé Dylan saját írásaiból és interjúiból összeállított fejezetek illeszkednek, sok képpel.

Barna Imre - Az ​átutazó és a bennszülött
Keleti ​táj, nyolcvanas évek eleje. Mind utazni szeretnénk (hol volt, hol nem volt útlevelek), de bennszülöttek vagyunk. A távolságtartás lehetősége ritkán, s van akinek egyáltalán nem adatik. Az utópia fogságában élünk. Aztán elérünk a kilencvenes évekig. Az utópia szorítása kienged, s mi bennszülöttek maradnánk szívünk szerint. Némelyek mégis átutazóvá lennének szívük - haván - szerint. Nem sajnálnák az útlevelet. Ezt a tíz évet fogja át a kitűnő műfordító, Barna Imre legjobb esszéit és publicisztikai írásait (köztük a hajdan szamizdatban megjelent írásokat is) összegyűjtő kötet. Az írások korunk kulturális folyamatainak majd minden izgalmas problémáját érintik. Terítékre kerül az utópia és az antiutópia, a rock-zene és a rock héroszai (Lennon, Pink Floyd), filmek (Flash Dance, Rocky Horror Picture Show), rendezők (Spielberg, Godard) és könyvek (Zsivago doktor, 1984, Allatfarm, az Eco-regények). Keleti-nyugati táj. Kilencvenes évek eleje. Egy esszékötet erről a vidékről. Ne szalasszuk el, hisz átutazók vagyunk és bennszülöttek.

Federigo Argentieri - Barna Imre - Massimo D'Alema - Beszélgetések ​Vásárhelyi Miklóssal
Vásárhelyi ​Miklós (1917) a huszadik század magyar történelmének egyik jelentős alakítója, résztvevője, egyúttal forrásértékű információinak birtokosa, élő tanúja. A most megjelent kötet ezt a két interjút, valamint Barna Imre 2000-ben készített harmadik, Vásárhelyivel lefolyt beszélgetését tartalmazza, kiegészítve az interjúalany egy hosszabb vallomásával, valamint Argentieri ugyancsak terjedelmes bevezetőjével. A beszélgetések részint Vásárhelyi életútjára vonatkozó passzusokat tartalmaznak, ezen keresztül a magyar értelmiség sorsának, eszmei tájékozódásainak huszadik századi történetét tapogatják le, legnagyobb részben azonban az 1945 utáni magyar történelemre vonatkoznak. A kommunista hatalomátvételről, a Rákosi-korszak terrorjáról, Nagy Imre szerepéről, 1956 mibenlétéről szól Vásárhelyi, aki mint a Nagy Imre-per egyik vádlottja - valóban első kézből származó információkkal szolgálhat. A továbbiakban a forradalom bukása utáni állapotokról, a Kádár-korszakról vall Vásárhelyi, olyan alapproblémákat is alaposan bemutatva, mint a zsidókérdés, a demokratikus ellenzék szerepe, az olasz kommunisták és a magyar párt kapcsolatai (eurokommunizmus és 'létező szocializmus'), a rendszerváltozás stb. Kitűnő kötet, azoknak a hazai történelem és politika iránt érdeklődőknek is ajánlható, akik nem osztják Vásárhelyi baloldali meggyőződéseit. Első interjúját Federigo Argentieri - aki az olasz baloldalt a magyar 56 igazi tanulságaival a nyolcvanas évek közepe óta fáradhatatlanul szembesíti -, még meglehetősen mostoha körülmények között készítette Vásárhelyi Miklóssal. A második, 1996-os interjú már egy új történelmi helyzetből tekinthet vissza a hagyomány és a korszakváltás összefüggéseire. Az olasz beszélgetések egy 2000 elején készült új interjúval egészültek magyar kötetté.

Barna Imre - Pont ​fordítva
A ​nagykövetné finom, de szerény értelmű frankofón úriasszony volt, magyarórákat adtam neki diákként a hetvenes években, nehéz dolgom volt vele, és ha egyszer-egyszer földerengett benne végre valami megértésféle, azt mondogatta, hogy aha, értem már, franciául pont fordítva van ez is. És aztán hozzátette még: úgy, mint a németben. És persze nem így, hanem franciául mondta ezt, vagyis én most fordításban idéztem őt, nyilván. Akkor pedig - ha már egy műfordítós sorozathoz írott bevezetőben teszem ezt, és a sorozatnak a Pont fordítva címet adtam - mindjárt magyarázhatnám is, hogy miért éppen így és nem másképpen fordítottam a nagykövetné szavait, meg hogy miért nem baj, ha germanizmus (vagy mi) az, hogy pont; továbbá, gyengébbek kedvéért, a (mű)fordítás, illetve a meg- (ki-, be-) fordítás egybecsengésének, illetve a magyar kifejezés és az indoeurópai nyelvekben használatos, trans-latio típusú, "átültetős" megfelelők viszonyában rejlő metaforát is kifejthetném akár. Akár, de nem most. Most hadd mondjak csak annyit: komoly tárgyakról szólnék - művekről és fordításokról, okos és buta szerzőkről és fordítókról, műhelyélményekről, fordítás és interpretáció, fordítás és közélet viszonyáról - komolyakról tehát, de nem "úgy". Hanem pont fordítva - írta a szerző a Magyar Narancs-ban 2013 óta megjelenő tárcasorozata bevezetőjében. Kötetünk ezekből és más írásokból állt össze. Barna Imre 1951-ben, Budapesten született. 1975-ben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, olasz-német szakos tanári diplomát szerzett. 1976 vége óta - 1987-től főszerkesztőként, 2006-tól 2013-ig igazgatóként - az Európa Könyvkiadó munkatársa. 1995 és 1998 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. 2003-ban az Olasz Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjével tüntették ki. Műfordítói tevékenységéért 2006-ban József Attila díjat kapott.

Barna Imre - Kérdezd ​meg tőle
„Nem ​tudta, mire készülök. Egy ideig terveztem ugyan, hogy előbb-utóbb elmondom (vagy inkább bevallom?) majd neki, mert hát hogy venné már az ki magát, ha véletlenül tudná meg, de csak célozgatni mertem, halogattam a dolgot. Féltem, hogy tiltakozna, én meg persze megmakacsolnám magam, és ezzel újabb árulást követnék el. Holott ha már egyszer muszáj kijátszanom őt – gondoltam egyre határozottabban –, a kettőnk kibeszéletlen viszonyát is rendezve így mintegy az utolsó pillanatban, még mielőtt meghalna, akkor ez az egy árulás is elegendő. Ha ugyan árulás megbékélnem vele. Nekem nem az. Így aztán lassan letettem a színvallásról. És nem is tudta meg végül, sem azt, hogy tehát könyvet írok róla, sem pedig azt, hogy miért olyan fontos ez. Meg a többi, ami kiderült még. De hát nem róla van szó persze (és pláne nem rólam vagy rólunk), hanem egy történetről. Azt kell megírnom valahogy. A Barabás nevű elbeszélő történetét.” Talányos és rendhagyó történet ez. Barabás (az atya fia) útja Szibériától Szentendréig, majd Budapesttől Moszkváig, születés és halál, orosz, magyar és zsidó sors között vesz hihetetlennek látszó kanyarokat aknamezőkön innen és túl, oda és vissza. A történetek azonban – az ilyenek is – ismétlődni szoktak. És akkor tehát, a talányaik ellenére, tanulságuk is van talán.

Kollekciók