További értékelések

Egész ​jó, nagyon színesen és hangulatosan írja le a végét járó misztikus Keletet, meg még története is van (na jó, az nem olyan nagyon különleges: nyugati nő + keleti férfi + mindenféle összeesküvések és tragédiák).
De azért a szerző is pont azt csinálja, amit a könyvben gyakran emleget kissé elítélően a szereplőkkel kapcsolatban: hogy nyugati emberként nem lehet megérteni a Keletet, csak a dolgok felszínét lehet karcolgatni. Néha ő is ezt csinálja: szép szőnyegekről meg fürdőkről meg az arab vendégszeretetről meg ilyenekről mesél a könyvében, de attól még ő nyugati marad, aki ámuldozva tekint egy egzotikus világra, de igazából örökre ki van zárva belőle és csak félig-meddig értetlen néző lehet.
Azért az tényleg szomorú, hogy most már valószínűleg nézőként sem lehet olyannak látni a Keletet, mint ebben a könyvben.

Azt ​értem, hogy Heidenstam a Közel-Kelet rabja lett, és azt is, hogy ezt a csodálatát át akarta adni az olvasónak, verseit nem ismerve, csak azt mondhatom, hogy több-kevesebb sikerrel.
Azt viszont nem értem, hogy mi késztet arra egy svéd írót, hogy egy francia-amerikai kishölgy szemén keresztül mutassa be imádata tárgyát.
Igazából mindegy is. Szórakoztató, könnyen olvasható, néha elgondolkodtató. Talán most, a forrongó közhangulatnak jót tenne, ha sokan megismernék, bár kétségtelen, hogy a nyugati gondolkodás rengeteget változott a könyv születése óta, nyilván így van ez a keletivel is.
Ettől ez még egy szép, szerelmes regény marad, egy Nobel-díjas író tollából.

Aki ​jót akar magának, messze kerülje el ezt a könyvet! Én egy nobeles kihívás miatt vettem kézbe … a harmadáig nem volt egyértelmű mi a bajom vele: úgy gondoltam mégis csak több, mint 120éve íródott, biztos azért ennyire idegen a “nyelvezete”, … de Dosztojevszkij, Stendhal klasszikusok idősebbek mégsem tűnik fel fogyasztásuk közben, a fogyasztás “élménye” … egy pillanatra felmerült bennem, hogy végülis a “Kelet” idegenségét hivatott bemutatni, akkor biztos azért ennyire nehéz együttélni a történettel, a stílussal …, DE nem, szerintem szó sincs erről. Nem állítom, hogy olvashatatlan … DE számomra a sztori tökéletesen közömbös volt, a stílusa izzadtságszagúan erőltetett és nehézkes…. és őszintén szólva ebben bizonyítékát is látom annak, hogy Heidenstam sokkal inkább költő volt, mint író… maradt volna a líránál. Gyanítom, hgogy a nobelt is – bár azt életműre adnak, nem pedig bizonyos művekre – sokkal inkább azokra a műveire kapta, mint az epikusakra. Nem fogom elégetni :)))), de kölcsön fogom adni … és ez a könyv egy tökéletes kicseszés lesz egy arogáns, sznob, “művelt”, önmagát olvasottnak tartó jóbaráttal :)))) … szinte előre élvezem, ennek az ANTI-anti-aging kezelésnek a megfigyelését.

Az ​értékelés kapcsán mindössze három gondolat motoszkál a fejemben:
1. Ilyen töménytelen álmodozásnak mindig évszázados sírás a vége.
2. A szerzőt sosem tudtam pár röpke percnél tovább komolyan venni
3. Ha a kor kritikusai giccsesnek nevezték a Quo Vadis?-t, akkor ezen írkászok minden bizonnyal az Endümion kitépett lapjaival díszítették tortacsodáikat marcipán helyett.