Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Valahol ​azt olvastam, hogy az ír verset, aki nem tudja a gondolatait racionálisan, azaz prózában megfogalmazni. Ez a kijelentés természetesen nem igaz, viszont érdekes, mert egy kimondatlan állítás fogalmazódik meg mögötte: a próza alkalmas a gondolatok – és ezen keresztül a világ – racionális leírására. Ez egy ízig-vérig modern, és egyben optimista gondolat, amely azt feltételezi, hogy a világ racionálisan működik, és az ábrázolásához, az események megjelenítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához alkalmas eszköz a nyelv, a történet, a próza, a hagyományos narratíva.

A posztmodern teoretikusai erről másképp gondolkodnak, szerintük az események eltérő nézőpontokból különböző módon látszanak, nincs egységes történet, a világ széjjel szakadt darabokra, amelyekből a szerzők tetszőlegesen válogathatnak. Ezért aztán a posztmodern írók a hagyományos történetmesélés módszerével szakítanak, gyakran nincs náluk összefüggő történet, illetve a regény cselekményénél fontosabbá válnak a történet megírásának körülményei, valamint a szerző-mesélő személye, és nézőpontjának meghatározása.

Paul Austert poszt-posztmodern szerzőnek nevezik, aki visszatalált a történetekhez, ugyanakkor mi sem idegenebb nála a hagyományos, realistának nevezett elbeszéléstől.

A New York trilógia három kisregényt tartalmaz, melyek engem leginkább egy zeneműre vagy versre emlékeztetnek. A három történet azonos motívumokra épül: titokzatos eseményekre, amelyeket a főszereplők nyomozással akarnak tisztázni. A nyomozások során a kiinduló rejtélyek tulajdonképpen lényegtelenné válnak, és a figyelem a mesélő nyomozók személyiségének alakulására helyeződik át. Ez, első olvasásra, nekem kissé unalmas volt. Különösen az első történetnél siettettem volna az eseményeket. Aztán fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nem egy detektívregény, inkább felfogható olyan szövegként, amely lélektani kérdéseket boncolgat, és ugyanakkor filozófiai-irodalomelméleti problémák megjelenítője. A három regényben újra és újra felbukkanó tárgyak, nevek, események olyan motívumhálót alakítottak ki, amelyek az eredeti jelentésüket hol megkérdőjelezték, hol felerősítették. Ezek felismerése és megértése, a hangsúlyok és összefüggések megtalálása szinte kiköveteli, hogy a könyvet újra és újra kézbe vegyük, akár egy verset vagy zeneművet, amelynek szépsége és mondanivalója az ismételt befogadás során tárul csak fel igazán.

A műalkotásoknak – így a regényeknek is – több típusa van, így vannak olyanok, amelyek a magaskultúrához tartoznak, amelyek mondanivalójukat nem direktben közlik, amelyek élvezetéért meg kell küzdeni. Az ilyen alkotásoknál elvárható, hogy a szerző a műve megformáltságára különös gonddal ügyeljen. Ha nem a történet kalandossága, a szereplők konfliktusainak izzása, az érzelmeik változatossága és intenzitása az, ami viszi a előre az olvasót, akkor használt nyelv szépségének, kifejező erejének különös jelentősége lehet. Auster műve ilyen szempontból maradéktalanul kielégítheti az igényünket. (Ez nyilván a fordító, Vághy László munkáját is dicséri.)

Különösen két megoldást ajánlanék az olvasó figyelmébe: az első, amellyel a három kisregény több pontján is találkozunk, a tudat beszűkülésének, és ezzel párhuzamosan a racionálisból az irracionálisba való áttűnésnek a leírása. Az átmenet olyan finoman, és ugyanakkor olyan plasztikusan van ábrázolva, hogy a folyamat egyszerre tűnik teljesen hitelesnek, és ezzel párhuzamosan logikusnak és elkerülhetetlennek is. Ilyen folyamatot kívülről megfigyelni nagyon érdekes. (Belülről az Isten mentsen tőle!)

A második, amely számomra nagyon megragadó volt, egy különös monológ. A rövid bekezdésekre tördelt szöveg egy olyan ember megnyilatkozása, akit gyermekkorában erőszakkal elzártak a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól, és így a nyelvtől is. A felnőtt korban elsajátított beszéd tudatossága a sérült psziché bizonytalanságával párosulva egy furcsán lebegő beszédmódot hoz létre, amely egyszerre értelmezhető racionálisan, egy „idióta” megnyilatkozásaként, emocionálisan, azaz költői szövegként, és metaforikusan – ez utóbbi esetben a mindenkori alkotók nehézségeire, a valóság és a műben ábrázolt világ azonosíthatóságának problematikusságára hívva fel a figyelmet. Ennek illusztrálására néhány bekezdést ide idézek:

- Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit. - Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

- Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

A regény egy pontján olvasható egy mondat – már nem emlékszem rá pontosan, nem is számít, hogyan szól pontosan, mert egy idő után minden könyvet magammá olvasok, és a mondatok azzá változnak, amit csak én akarok – szóval ez a mondat valahogy úgy szól, hogy csak az tud beszélni, akinek történetei vannak, és ezek a történetek attól válnak igazzá vagy valósággá, ha elmesélik őket. Ehhez magamban rögtön hozzá tettem, mindenki felelős a saját történeteiért, azokért a történetekért, amelyeket kiválaszt a lehetséges történetek közül. Auster történeteiről @entropic blogján olvastam először, és neki köszönöm, hogy rátaláltam erre a nagyszerű könyvre.


Ez ​a könyv engem teljesen kikészített és nyugtalanná tett. Valahányszor a kezembe vettem, eluralkodott rajtam valamiféle feszültség, és emiatt mindig azt éreztem, hogy minél gyorsabban kell elolvasnom.

Nem tudom eldönteni még most sem, hogy mennyire szeretem, hogy ezek a nyugtalanító, őrült történetek számomra feszültséget vagy kihívást jelentenek. Azt viszont el kell ismernem, hogy zseniális alkotás. Paul Auster marad a kedvenc íróim között és olvasom sorban tovább a könyveit. A kedvenc író titulust tőlem továbbra is a Brooklyni balgaságokért kapja.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2019/02/paul-auster-new-york-trilogia.html


mate55
5.0/5

Ez ​valami más. Egy varázslat, amely egy kettős és szimbolikus szépségben egy másik valóságba vezet, csalódott világképpel? Egy furcsa, néha rettenetes „mise”? Amikor a dolgokat kifelé fordítják? Az író szent felelőssége vagy csak egy szeszélyes játék? Írunk, hogy részt vegyünk, a világban vagy egyszerűen csak menekülünk belőle? Hol kezdődik és hol ér véget? Amikor a felszínen detektív történet van, de ha csak egy kicsit is megkarcoljuk a felületét, valami teljesen más lesz. A sorozat mindhárom könyve egymást tükrözi, egyben vonzza egymást és párhuzamosan, olyan hatást fejt ki, amely szürreális, majdnem rémálomszerű. Auster személyisége a regényben, zaklatottan kísérteties jelenlétnek tűnik, miközben saját világát meg tudja teremteni, s az olvasót is képes belevonni, képes átélni vele is az adott helyzetet, ebben a megnyomorítottságában is gazdag, érzékeny személyiség(ek) drámájában. Minden története egy egzisztenciális küldetés, amelyben az embernek saját egót kell találnia. Eleganciájának és visszafogottságának is köszönhető, hogy sötét humora legalább annyira kényelmetlen, mint amennyire vicces. Ugyanis azt éreztem, hogy a különálló részek (a látszólag különálló karakterek egyesülnek, sőt, akár felcserélhetővé válnak) jellemzően az abszurditásra utaznak, viszont belesimulnak a hétköznapok egyszerűségébe, „kliséjébe”. Igen, Auster szerelmes New Yorkba, és nyilvánvalóan magába. Játsszunk és szórakozzunk. Érdemes a megfoghatatlant keresni.


Bélabá
5.0/5

Beavattam ​magam Paul Auster világába. Érdekes, misztikus, olvasmányos regény egyben, sok újat nehéz hozzáfűzni. Talán leginkább az identitáskeresés a fő mondandója. Mindhárom történet tetszett, noha az utolsó összefüggést mutat az elsővel mégis a másodikat emelném az első helyre a kuszának tűnő “színembereivel”. Az első sztori volt a legfilozofikusabb és a végső meg ahelyett, hogy lekerekíti inkább még jobban összekuszálja a szálakat. Nem tudom, hogy ilyen magas léc után lehet-e még feljebb ugrani? Olyan zseniknek, mint Auster talán sikerülhet a Szergej Bubkához hasonló mutatvány. Nálam ez ötös (4,7).


SteelCurtain
4.0/5

Fárasztó ​.
Egyrészt nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szerző ismét több bőrt akar egy rókáról lenyúzni. Másrészt a rengeteg ismétlődés, ami már a 4 3 2 1-ben is roppant idegesítővé vált egy idő után. Ezúttal is eljutott a bicskanyitogatás határára. Most nem is a lehetőségek végtelenségéről szóltak ezek az ismétlődések, hanem éppen hiábavalóságukról. Egyfajta predesztináltságot sugallt, mely bármilyen formában érvényre juthat. A külszín látszólagos sokszínűsége csak a sors elviselhetőségét hivatott demonstrálni. Az ember megszállottként nyomoz, olykor önmagát követi körbe-körbe. Megfigyelései azonban lényegtelenek, s még azokat sem kezeli méltóképpen. Néha történik kísérlet az adatok rendszerezésére, de sose próbálkozik meg azok mélyreható elemzésével.
Bravúros írás, de meglehetősen öncélú.


Kovaxka
3.5/5

„Én ​téged nézlek, de nem figyelsz,
Mert engem nézel, és rám ügyelsz.
Mi őket nézzük, de mit sem ér,
Hisz minket is néznek valamiért.”
Nézelődünk / Első Emelet / Geszti Péter

Nem tehetek róla, de ez a refrén nem ment ki a fejemből végig, az olvasás alatt, pedig elkínlódtam vele egy darabig. Miután Az illúziók könyvét imádtam, biztos voltam benne, hogy ez a regény is kedvenc lesz. Ehelyett az első történettel hetekig szenvedtem, csak New York és a kihívások szeretete tartott meg olvasóként a parttalan megfigyeléstörténetben. A második és harmadik változat ugyan már könnyebben csúszott, és a végére össze is állt értelmes egésszé, de nem vagyok benne biztos, hogy megérte az erőfeszítést. Auster persze nem esett ki a pikszisből, és érzem én, hogy ez egy jó regény, de nem szerettem. Valószínűleg nem értettem meg a dolgok lényegét.
„Akad olyan, sajnos nem is kevés,
Ki semmit sem lát, hiába néz,
Mert sohasem érti meg a dolgok lényegét.”


lzoltán
4.0/5

na ​kérem csak eljutottam a végére és teljes izgalom nélkül állítom hogy ez volt az egyik legjobb unalmas könyv* amivel valaha találkoztam és amíg a három történetet ami igazából ugyanaz csak más megközelítésből kerülnek terítékre olvastam ráértem egyéb dolgokon gondolkodni amelyek remekül beleillettek pontosabban a könyv lapjain kibontakozó történet remek háromdimenziós háttérvilágot emelt ezen képzelgéseknek olyan erősen filmnoáros vagy posztnoár esetleg riposztnoár ha már nagyon valami légből kapottat akarnék írni hangulat terjengett a fejem fölött mint valami viharfelhő már csak zeusz mennydörgő villámlása hiányzott a tegnapi levesebéd kanalazása mellől na a lényeg az hogy a szó kötelez óvni kell a szavakat és őrizni a jelentést

  • fel is teszem a várólistára mert ismét el kell olvasnom

Kkatja
5.0/5

Nagyon ​szeretem Auster mesélőkéjét, ahogyan bánik a szavakkal, a cselekménnyel, ahogyan a szereplőinek osztja a kártyákat majd keveri-kavarja őket mágikus üstjében, hogy a végére csak kapkodjuk a kezünkben maradt elszakadt-elvágott szálakat, de hiába húzogatjuk, nem jutunk ki általuk az austeri labirintusból, amibe keveredtünk.
Viszont a lényeg, hogy nem hagynak érintetlenül a történetek, mert olyan gondolatisággal operál, amit muszáj nekünk is továbbgondolni és magunkra húzni kicsit, azonosulni velük, hogy meglássuk, mi is sül ki belőle, mi mit tennénk abban a helyzetben, amiről épp olvasunk.
Illúzió az egész, sok-sok elgondolkodtató anekdotával, mégis működik, mert a problémái létezőek, az elidegenedés, az önazonosságunk keresése vagy épp elveszítése, szerelem és önállóság közt feszülő ellentétek stb. mind érintenek valamilyen szinten mindenkit és kereshetünk rájuk egyéni válaszokat is az Ő lendületén felbátorodva.
A három kis történet, egy detektívregény alapjairól indítva, olyan szintekre juttatja el a szereplőket, melyek előre nem láthatóak, sőt a végére kicsit abszurdba is átfolynak, mert nem találnak kellő megoldást (vagy épp nem jó helyen keresik) az adott problémákra.

Ami nagyon tetszett még, ahogy Auster ki-kikacsint ránk egy-egy magáról szóló narrációval a történetekről, eképp is megvilágítva kicsit a történéseket és viszonyát a szereplőivel. pl. az Üvegvárosban Paul Auster magánnyomozót keresik telefonon és a főhős az Ő bőrébe bújva kezdi meg ténykedését.
vagy ebben a gondolatmenetben, amit A bezárt szoba történései közé®ejtett el:
“A három történet végső soron azonos, ha különböző tudatszinteken jelenítik is meg ugyanazt. Mindössze annyi történt, hogy jött egy pillanat, amikor már nem féltem többé szembenézni önmagammal, azzal, amiről ez a könyv szól. A többi már csak a szavakon múlott, és nekem nem volt más választásom, mint hogy vállalom őket, megyek, amerre vinni akarnak. Maguk a szavak ettől még nem szükségképpen fontosak. Régóta küszködöm, hogy elbúcsúztassak magamból valamit, s nekem valójában csak ez a harc a fontos. Ez alkotja az igazi történést, ez a szavak mögött lejátszódó küzdelem.”

Pont ezt adja nekünk is, szembenézhetünk önmagunkkal és megláthatjuk olyan rejtett részeinket is, amiknek esetleg még nem voltunk tudatában.


vicomte
5.0/5

Jó ​húsz évvel ezelőtt a New York trilógia volt az a kötet, amely nem csupán bevezetett engem a posztmodern próza világába, de azonnal meg is ajándékozott egy máig meghatározó és eleven élménnyel, s a szerzőjét azonnal a kedvenc íróim közé emelte.

Idén nyáron már talán ötödik vagy hatodik alkalommal olvastam újra a könyvet, de most is, ahogy már annyiszor, az író újra lenyűgözött ezzel a három szerteágazó, mégis számtalan szállal szorosan egymásba kapaszkodó történettel, melyekkel nem átallja szórakoztatni az olvasót.
Mert ez a könyv a mélyen elgondolkodtató tartalma mellett, olyan stílusban van megírva, hogy a szó lehető legjobb értelmében véve szórakoztató is maradt.

Auster prózája lecsiszolt, könnyedén és élvezettel olvasható. Nála nem kell tartani asszociatív szövegfolyamoktól, sem a szöveget olvashatatlanságig rontó formai elidegenítő eszközöktől. Ahogy ő ír, az takarékosan szikár, akár egy noir krimi. Nem meglepő, hogy a látszólagos elsődleges cselekményszintként mindhárom történetben a nyomozást választotta. De senki ne számítson a megszokott detektívregénybe illő fordulatokra, mert ez nem egy bölcsész-krimi.

Illetve, dehogynem!
Csakhogy nem a tudálékos, vagy köldöknézős, hanem az igazán mélyre hatoló, feszült figyelmet igénylő fajtából.
Itt minden szereplőnek már a nevében ott rejtőzik a saját minősége. Minden szó és mondat figyelemelterelés és nyom is egyszerre. Számtalan esemény kapcsolódik agyafúrt módon valamelyik másik történethez. De amitől ez a trilógia igazán zseniális lesz az az, ahogy mindeközben végig reflektál az íróra és a könyv keletkezésének körülményeire.

Mert Auster végig játszik. Egy olyan játékot, amelyet csak halálosan komolyan szabad űzni.
Ő, mint minden igazán jó író, a lelkének egy darabját dolgozta bele ebbe a könyvbe, s miközben kíméletlen ön-élveboncolást végezve bemutatja azt a pokoli küzdelmet, amit az írói és a privát én örök és kibékíthetetlen konfliktusa gerjeszt, végig próbálja abba a hitbe ringatni az olvasót, hogy az csupán illúziót, ügyes bűvészmutatványt lát.

Holott ez valódi írói mágia.


Futóhomok
5.0/5

„Egyedül ​a történet számít, és hogy jelent-e valamit vagy sem, az pusztán a történetből nem derül ki.” Auster írói hozzáállása kiállta az idő próbáját – és úgy érzem, (bár nem tisztem ilyesmit kinyilatkoztatni) ez a 30 éve megírt zseniális trilógia teljességében nehéznek fog találtatni a távoli jövőben -, így szabadon indulhatok a magam nyomozási útján. Persze támpontokat kapok. Amolyan posztmoderneket: kevés és direkt információkat. Rengeteg csavart, hiszen a három kisregény eleve különleges interakcióban van egymással: ugyanazok a szereplők, tárgyak, sőt mondatok is előbukkannak itt-ott más jelentéstartalommal, megváltoztatott nézőpontból megvizsgálva. És ahogyan át-átlépnek a szereplők egymásba, szürreálisan feloldódik a személyiségük, úgy látok én is egy történetet, benne fókuszálva a #20. század# 21. század pőre emberére, akit akárki megfigyelhet és aki bárkivel megteheti ugyanezt. A megfigyelés eszközét, a tollat pedig egy siketnéma nyújtja át, ami apokaliptikus üzenettel bír a jelen/jövő emberéről: bár még ír és olvas, de az emberi szó csatornáival, a kommunikációval már nagy a baj. Esetlegesen érti meg a másik embert, nehézkesen használja a szavakat. Auster meglepő csavarokkal mutatja be nemcsak a nyelv lecsupaszodását, de az ember széttöredezését is, ami olvasóként figyelve is megrázó. Sőt, félelmetes. Amikor a saját világból már csak az önnön kísértetekhez való ragaszkodás marad, de mivel „sose mondj olyasmit, amiről szíved mélyén tudod, hogy nem igaz" ezért úgy gondolom, talán még a Paul Auster-i emberek is életre ítéltek, az angyalaik valahol megmaradnak.

P.s. Olvastam egyszer, hogy a mű első részének van képregény verziója. Tudtok erről valamit? Azt szívesen megnézném ugyanis, vajon miképp illeszkednek a más által rajzolt képek az én snittjeimre, amiket látni véltem olvasás közben.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
5.0/5

Statisztika

54.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók