Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


vicomte
2.5/5

Az ​önzés ötven fakó árnyalata – bárcsak inkább ez lett volna a könyv címe, és ehhez a címhez inkább valaki más írt volna egy olyan regényt, ami méltó hozzá!

Van egy olyan regénytípus, ami igen könnyen, és nem is kismértékben kihoz a sodromból: az, ami többnek akar látszani, mint ami.
Ez a könyv is ilyen volt.

Kezdjük azzal, hogy abszolút félrevezető a cím (a fülszöveg is, de ez már alap) – a lényeg a történetben nem a magány, hanem az ok, ami miatt a két főszereplő képtelen abból kitörni.

Ez az ok pedig nem más, mint a betegség. Mattia Asperger-szindrómás (http://hu.wikipedia.org/wiki/Asperger-szindr%C3%B3ma) bár az író feltűnően kerüli a kór megnevezését. Alice pedig súlyosan depressziós és anorexiás.

A cím által sugallttal szemben tehát nem egy magányos férfi és nő próbál közel kerülni egymáshoz, hanem két komoly betegséggel küzdő ember véli felfedezni a másikban a saját hiányainak tükörképét, amitől vonzódni kezdenek egymáshoz.
De az egész bemutatása számomra idegesítően hiteltelen volt.

Akkor kezdtem először igazán ingerült lenni, amikor a két gyerek családi környezetét ábrázolja az író. Mind a kettőben agresszívek a szülök, de még ennél is zavaróbb, hogy ostobán vakok és érzéketlenek a gyerekek valós igényei iránt.
De mit akart ezzel az író?
Az Asperger-szindróma genetikai adottság, nem írható a családi környezet rovására. A depresszió és az anorexia már sokkal inkább, viszont az már baromira nincs kibontva, hogy mitől is lesz egy hat-hét éves kislány szorongásos-depressziós.

Egyébként az író láthatóan szeret vak és csak saját magával foglalkozó szereplőket felvonultatni a könyvében – a tipikus példa erre Fabio, Alice későbbi férje, az amorózó orvos, aki mintha valami tévés szappanoperából lépett volna elő, és kb. annyira eredeti figura, mint a leggagyibb reklámok orvosutánzatai. És ez az orvos nem veszi észre, hogy a nő, akibe szerelmes lesz, milyen súlyosan beteg.
Évekbe telik, mire felismeri, hogy a felesége anorexiás, de akkor is azért borítja a bilit, mert tudja, hogy így nem lehet gyerekük.
Ehhh…

(Megjegyzem, az író ennél a karakternél elkövetett egy olyan szarvashibát, amit illik elkerülni, ha az ember nem valami Szívhang szintű romantikus limcsit ír: miért is higgyem el, hogy egy ilyen fickó képes beleesni, egy antiszociális, csontsovány, bicegős nőbe… Ja, mert a T. Író úr ezt mondja? Na ne már!)

S ha már itt tartunk, akkor ez a könyv írástechnikai szempontból egyébként is erősen felemás. Kezdjük azzal, hogy valójában nem más, mint egy hosszabb novella, amelybe beleerőszakoltak néhány, a a cselekmény, vagy a szereplők jellemének árnyalása szempontjából teljesen érdektelen történetszálat – Alice és és a gimi-réme-szépe Viola története legtrébb YA sztorikat lepipálóan giccses és sablonos – , amelyek még akkor is lógnak a levegőben, ha az író ravasz módon a két főszereplő életének egy-egy epizódjaként tálalja ezeket.

Mondatszinten rendben van ugyan a szöveg, de a két sivár jellemű szereplő ábrázolása nem is igényel különösebben fejlett íráskészséget, és a monoton módon ismétlődő tőmondatos leírások semmit nem tesznek hozzá az irodalmi színvonalhoz.

Van a regényben néhány jó momentum és néhány valóban érdekes gondolat, de dráma és történeti ív nélkül ez az egész könyv a semmibe tart, ami azért különösen bosszantó, mert a potenciál megvolt benne, hogy valóban maradandó könyv szülessen.


Futtetenne
5.0/5

Mindannyian ​prímszámok vagyunk. Egyedül állunk a sorban és csak rajtunk múlik, magányosak leszünk-e. A mi döntéseinken.
Mindannyiunknak vannak sebei. Fájdalmai. Testi, lelki egyaránt.
De ez csak illúzió. A fájdalom csak itt bent létezik. Bennünk. A fejünkben.
Mi döntjük el, hogy engedünk-e neki.
Minden prímszámnak meg kell vívnia a maga csatáját. Az élettel. Egyedül. Más prímszámokkal segíthetik, erősíthetik egymást, így mindannyian könnyebben nézhetnek szembe a saját démonaikkal. Ha nincs másik prímszám, még akkor is nyerhet. Mert a prímszámok erősek és kitartóan állnak a sorban a nem-prímszámok között. Mert tudja, hogy vannak még más prímszámok is, és már a tudat is erősíti őt.
Kevesen vannak, csak egymásra számíthatnak. Így nem szabad elutasítani őket. Ha csak egy mosoly erejéig is, de érintkezniük kell a prímszámoknak. Hogy tudják, egyedüllétükben nincsenek is annyira egyedül.
De ha hátat is fordítunk nekik, sem maradunk egyedül. Ott vagyunk magunknak.
És nem kell félni (félelem sincs), mert a prímszámok természetüknél fogva visszafogadják az eltévedt társaikat, mert a prímszámok tudnak szeretni, s ez mindennél fontosabb.
Az igazi baj akkor van, mikor saját magunknak is hátat fordítunk. Ilyenkor a többi prímszám szeretete sem elég sokszor. Egyedül maradunk, majd elhagyjuk saját magunkat is, és így beköltözik a magány. De csak a fejünkbe.
Ha akarnánk, elűzhetnénk őt. Könnyen. Nagyon is. De ezt nem tudjuk felismerni. Vagy nem akarjuk. Pedig van választásunk. Mindig van. Csak fel kellene ismerni.
Hagyni, hogy a többi prímszám megláttassa velünk ezt az egyszerű igazságot. És nem félni dönteni, változtatni. Mert nincs mitől félni. Nincs félelem, se fájdalom. Tudjuk, nagyon is. Csak nem akarjuk végre elfogadni.
És ennek az elfogadásnak a hiánya nem más, mint a prímszámok magánya.


mate55
5.0/5

Nem ​tudom igazán, hogy miként lehetne leírni a magány mélységét. Giordano „meghamisítja” a társadalmi elidegenedést. Tökéletes, de egyben meghökkentő, szellemi, de egyszerre érzelmes, nemcsak a lírákat szerető, de a megemészthetővé tett reáltudományokra fogékony olvasókat is azonnal magához téríti. Csak annyit tudok, hogy „sok szinten” találtam magam, néha szociálisan kínosan éreztem énemet. Olyan volt, mint egy rossz ébredés! A könyv sikere része a minimalizmusnak. A jelenetek, a párbeszéd és a leírások (éles ellentétben vannak a nagy olasz fikció virágzó természetével) rövidek, majdnem feszesek. A könyv két ember 24 évét követi végig, és minden fejezetben új ajtót nyit meg egy ésszerű társadalmi kényelmetlenséggel teli szobában. Alice és Mattia számok emberi formájával vannak elválasztva a világtól és egymástól, a magányosság a személyes traumák és a döntések rétegeiben. Míg Alice el akarja fogadni, de fulladozik, Mattia csak árkokat csinál maga körül, és életét a matematikai képletekkel összhangban éli. A barátságuk erős, de csöndes, érintetlen, de a lényegükben továbbra sem képesek felnőni, mert a gyermekkori tragédia és a mentális betegség kellemetlen keveréke bénítja őket. Egyedül vannak, elveszettek, szorosan, de soha nem túl közel egymás életéhez. Az igazság pillanatában Mattia kénytelen dönteni. Ahelyett, hogy arra a következtetésre jutna, hogy “a dolgok célja”, létezhetnek jelentések vagy célok, sors vagy providencia, egyszerűen arra a következtetésre jut, hogy az emberek véletlenszerűen kapcsolódnak “életet rajzolnak”. Könnyű lett volna a melodráma alá esni és boldog megoldást találni, de Giordano olyan hideg maradt, mint a karakterei, csak félreértéseket és kihagyott lehetőségeket kínál {{a keserű végéig}}. Úgy érzem: a szorongás és a törekvés akut leírása. Nagyon tetszett, ahogy a történet átvitt az életük minden egyes szakaszában. A gyermekkor ártatlan ostobasága, a tizenéves kínlódása és a felnőttkor önértékelése. Giordano írásának lenyűgöző volta, a fagyos figurákban a megdöbbentett személyiségek körvonalazottságában rejlik. Hideg és mély benyomást kelt a felszínen. Alatta találjuk a tüzet, de ez még mindig rejtett, és még mindig elszigetelt sikoly. A történet valójában magyarázat arra, hogy két ember azért „jön össze”, hogy magányosságot találjanak egymásban, mert megnyugtatóbbnak találják, mint a társaságot. Kísérteties regény, finomhangolású gép, melyet az igények perverz mechanikája táplál. Visszatekintve a könyvre tudomásul veszem, hogy a szereplők életében a domináns érzelem a félelem, mert az éjszaka, ahogy mindannyian tudjuk, a szorongás birodalma, még a felnőttek számára is. Bizonyos értelemben a kötet „kultuszállása” hasonló (valamikor fiatal siheder koromban olvasott) [[Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Verter gyötrelmei]] című írásához. Vagy azt is mondhatnám, (ami ugyanolyan csodálatos) érzelmek terén „szemben áll” [[Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége]] című könyvével. Hogy végül is mire jut egymással Alice és Mattia, hogy mire megy a két, azelőtt soha le nem írt prímszám, itt nem árulhatom el. De azt igen: A prímszámok magánya „eltörte” a szívemet.


kvzs
4.5/5

Magával ​ragadó könyv döntésekről és sebekről.
A lány testén seb van, és ez a lelkét is megsebzi. A fiú lelke sebes, és ezt a testén is megmutatja. A lány dönt, de valahogy mindig rosszul. A fiú a nemdöntést választja, és viteti magát az árral. A legrosszabb döntésük az, hogy kizárják magukat a világból és a saját életükből a sebeik miatt. Ha idejében rájöttek volna, hogy sebek nem csak gyengíteni, hanem erősíteni is tudnak, ha megmutatta volna vki nekik, hogy így is lehetnek szépek és szerethetőek, akkor nem kellene magányosan keringeniük egész életükben. Ha a lány lassabban dönt, ha a fiú mer dönteni, megmenthették volna egymást.


tgorsy
5.0/5

Kiváló ​lektűr.
Valamit tudnak a mai olasz írók. Mint a 60-70-es években a z olasz filmrendezők. Ezen gondolkozom már egy ideje.
Van a Giovanni Arpino könyve alapján készült A nő illata http://www.imdb.com/title/tt0072037/ című olasz film, és van az
Egy asszony illata http://www.youtube.com/watch?v=2cOnFa02_Ng című amerikai film.
Ugyanaz a történet. Az olasz tragikus, az amerikai happy end.
Ammaniti és Giordano is fog egy történetet megírja amerikai módon (Egy asszony illata), de a történet maga, a vége, nem lesz happy. Ettől a furcsa elegytől lesznek ezek a könyvek zseniálisak. Letehetetlenek, szívfájdítóak, de közben tudod, hogy nem kell nyavalyogni. Ez az élet. Ezt éljük mindannyian. Rózsaszín szirup nélkül.


Gelso
4.5/5

Az ​olasz kortárs irodalom a gyengém.
Elfogult is vagyok a kortársakkal szemben is, meg az olaszokkal szemben is.

Ez a regény nem akart tetszeni, ill. én nem akartam, én nem akartam engedni, hogy tetsszen…
És a végén – el kell ismernem, hogy megtetszett, meggyőzött arról, hogy jó író, és csak remélni tudom, hogy nem egykötetes író lesz Paolo Giordano.

Jó pár éve kedvenc olasz neveim az Alice, a Fabio és a Mattia.
Emiatt is külön odafigyeltem, előtérben tartottam, és evidenciában A prímszámok magánya-t – és alig vártam, hogy végre vmikor olvashassam. A könyv feléig mondhatni kínlódtam, nem tetszett, és kimondottan idegesítettek a sznob, kastélyban lakó, gazdag olasz tinik. Tudom, hogy ilyenek. De vannak nemcsak ilyenek – kár, hogy csak ilyen egyoldalú képet tárt elénk az író.
(Második gondolatom pedig az, hogy nem tudom, nem lett volna-e jobb csak az ifjúkori időszakot kidolgozni…)

Túl sok olyan félreérthető momentum van az életben, ami félrevezet bennünket, és mi ezek hatására – talán téves következtetéseinkkel felvértezve – határozzuk meg következő lépésünket. Cselekszünk valahogy – de ha már megtettük, az akkor már végzetes, megfordíthatatlan tett.
Azt a gondolatot ébresztette az író bennem, hogy Ne emelj magad köré fal(ak)at, és mást se kényszeríts arra, hogy falat emeljen, sőt, meg is erősítse határfalait…
Nehéz a szívem, mert egy ilyen regény megerősít abban, hogy minden úgy jó ahogy van, nincs szükség erőre, értelemre, bátorságra vagy egyéb hatásra – a legjobb belenyugvással, egykedvűen fogadni a dolgokat, és hagyni haladni az élet folyását… – de ez inkább egy beteljesületlen élet…
Szép volt a vége, szép, megismételhetetlen és végzetes – de elszomorított… és megannyi nyitott kérdés maradt bennem, meg “mi-lett-volna-ha”

Nagyon tetszettek a matematikai-fizika “elmélkedések” mint pl. az esőcseppek a szélvédőn, vagy az utca felezővonalainak problematikája vagy az oxigénmolekulák szétáradása.
Nem kifejezetten ragadott el a fordítás a regény első felében, és itt túl negédesnek, vagy giccsesnek éreztem… (pl. nem tudok most mit kezdeni a “gondolj rám viola” kifejezéssel" – 86. o., vagy a bubukálni számomra túlságosan vicces volt; viszont nagyon tetszettek az ilyen mondatok, mint: “Érezte, hogy a kettejüket elválasztó keskeny léghézag megtelik a lányból áradó melegséggel, és puhán, akár a vatta rátelepszik a bőrére.” – 159. o. vagy “A Mattiához az utóbbi hetekben oly kitartóan visszatérő gondolata úgy vibrált erőtlenül a levegőben, akár egy meglazult hegedűhúr, egy hamis hang, mely elvész a zenekar játékában.” – 196. o. “Mert közte és Mattia közt mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köt össze, mint ők: akik egymásban ismernek rá a saját magányukra.” 284. o.)
De lehet, hogy ez a technika az egymás iránt érzett, burkolt szerelmi vallomások fejlődésének, érettségének kifejezőeszköze?
Sajnáltam, hogy senki nem figyel fel/és senki nem segíti Alicet betegségében és annak leküzdésében.
A szülők közül leginkább Mattia apját kedveltem, Pietro-t, sajnáltam, hogy nem talált vissza fiához – és talán az anyját Adelet gyűlöltem.
Kettős érzéseim vannak Alice férjével kapcsolatban, kedveltem, de…
És szerethető fickó volt a fényképész is.
A legszebb és legvidámabb résznek A másik szoba c. részt tartottam. A 29. fejezethez pedig azt írtam – ez a legszebb rész és talán a legszomorúbb.
…és azon gondolkozom, hogy ki érzett először szerelmet a másik iránt…?
és nagyon elkeserítő dolog az, hogy két, valamikor egymáshoz közelálló ember – egy idő után idegenné válik egymásnak…
___________________
A könyvet az alábbi kihívásokra olvastam el:

1/ A prímszámok magánya – @angelina1991
2/ Kedvenc könyvek olvasása – @Bogas kihívása – 2.
____________________
Regénye: La solitudine dei numeri primi, Mondadori, 2008.
Elbeszélései:
La pinna caudale, Nuovi Argomenti, n. 41, gennaio-marzo 2008.
Farokuszony
Vitto in the box, Il corriere della letteratura, 12 giugno 2008.
L’uomo che dà un’anima ai sassofoni, La Stampa, 29 ottobre 2008.
A férfi, aki lelket öntött a szaxofonokba
Mundele, in Mondi al limite, Feltrinelli, novembre 2008.
Vari racconti pubblicati sul settimanale Gioia (vedi).
Különféle, a Gioia-ban leközölt elbeszélések


krlany
4.0/5

Ettől ​a könyvtől pofozkodhatnékom támadt. Csak azt nem tudom kivel kezdjem. A hülye kölykökkel, vagy a még hülyébb szüleikkel. Egy normális ember sincs a környéken, ami azért nehezen hihető a történet szempontjából. Mintha sterilizálta volna a történetet az író.
De a sok nemnormális között, a legidiótább a kis primadonna. Az anorexia egy dolog, de az önző dögség, az már nem lehet mentség minden cselekedetére. Egyetlen egyszer viselkedett normálisan, amikor elengedte/élni hagyta a srácot. Az viszont megbocsáthatatlan, amit éveken át a férjével művelt.
Tulajdonképpen csak azért pontoztam “fel” ennyire, mert bár a történet hagy maga után kívánnivalót, a stílusa viszont tetszett. Egy-egy gondolatot olyan jól sikerült megfogalmaznia, hogy csak álltam és néztem ki a fejemből. Ezekért már megérte elolvasni.
Morfondír: lehet az a világ legrosszabb dolga, ha nem tanuljuk meg a sebeket begyógyítani?


wolfsteps
5.0/5

Vannak ​olyan könyvek és történetek, amik nem akarják a világot megváltani, nincsenek benne hatalmas drámai fogások, tényeket és élettörténeteket mesélnek el, olyanokat, amik a hétköznapi világban bármikor bárkivel megtörténhetnének, és ettől olyan gyönyörű és fájdalmas lesz az egész egyszerűségével együtt, hogy kicsit rászorít a lélekre minden fejezetnél.

A könyv maga egyáltalán nem azt nyújtja, amit a fülszöveg sugall, szerintem, de ezen hamar túllendültem, mert a lebilincselő rövidebb fejezeteknek és párhuzamos szálaknak köszönhetően, amik végül összefutnak, nem sokat törődik azzal az olvasó, hogy nem az amit a kávéja mellé rendelt.

Mindenkinek vannak titkai, mindannyian hordozunk magunkkal soha ki nem mondott és valószínüleg örökre bent ragadó dolgokat. Főhőseink is így próbálják élni mindennapi életüket, kisebb nagyobb sikerrel. Nekem személyszerint azért volt egyre fájdalmasabb olvasni és lapozni az oldalakat, mert Alice-ben és Mattia-ban is magamra találtam kicsit, és olyan lehetséges jövőbeli opciókat tárt elém, amik vagy nagyon nem tetszettek, vagy mindenképp szeretném, vagy rádöbbentem arra, mennyire elrontottam valahol valamit régen mélyen, mindenesetre azon kaptam magam, hogy nagyon zavartan, könnyel a szememben próbálok olvasni, de nem merem falni az oldalakat, mert félek attól ami a következő lap alján vár rám.
Én kevés dologban hiszek az életben, de mindig azt állítottam, hogy a sorsban és abban, hogy aminek meg kell történnie megtörténik, abban igen. Namármost ez a könyv és ez a történet vagy nagyon durván megkérdőjelezi még az ebbe vetett hitemet is, vagy akkor ennek tényleg így kellett lennie és nem úgy ahogy én szerettem volna a szálakat hogy fussanak, mindenesetre itt pontosan nyomon követhettük azt, hogy mennyire egy pillanaton múlik minden, minden döntésünk pontosan egy másodperc töredékében dől el bennünk és alakítja, akár drámaivá, az életünket, ami mindent megváltoztathat. Mindig azt tartottam, hogy a rossz dolgokon és nehéz időkön azért kell átesni és azért kell újra felállni minden kudarcból, mert utána vár ránk a hajnal ami elhozza a jót. De feltevődik a kérdés, hogy hányszor kell felállni, hogy végre egyetlen egy napsugarat elkapjunk a hajnalban…?
Lehet, hogy pont rosszkor olvastam a könyvet, mert csak még mélyebbre húzott. Lehet, hogy pont most kellett elolvasnom, ha már úgyis itt vagyok :D Nem szeretem a cliché-s nyálas mindig kiszámítható szálakat és befejezéseket se, de most ezzel a történettel kapcsolatban jöttem rá, hogy mennyire nem A és B változat létezik, hanem mindezen belül még ezer féle variáció, ami tényleg egyetlen egy pillanat alatt dől el és változtat meg mindent.
A vége, ami egyáltalán nem az amire számítottam (de hát pont ezt várnám ugyanakkor ettől a könyvtől..:D), nyitva hagyja a gondolatokat, hogy mindenki úgy fejezze be a történetet ahogy szeretné, sejteti, hogy nagyjából merre indulhatnak el, de azelőtt száz oldallal pont egy ilyen előbbi húzásra teljesen rájátszott, szóval szó ami szó, teljes képzavar, teljes letargia, mindenki maga lelki világára formálja majd, hogy mi történhet és mi nem fog soha megtörténni a két szereplővel.

Nem tudom, hogy jót tett vagy rosszat velem ez a könyv, mindenesetre maga a tény, hogy ennyire megérintett úgy gondolom önmagában sokat elárul. Szép munka. Várok hasonló könyvajánlásokat :D


Kkatja
3.0/5

Egyetértek ​@vicomte értékelésével, tetszett a borítója, néhol a hangulata, de sokkal inkább idegesített a teszetoszaság, a kiút nélküliség, a változás szinte teljes kizárása és főleg a vége {{miért nem mondja el Alice Matteonak, hogy látta az eltűnt húgát? Mert abból egy sokkal pörgősebb sztorit kerekíthetett volna és még plusz figyelmet is adott volna kettejük kapcsolatához Giordano?}}
Bosszantóan idegesítő és 1 max 2 dimenziós szülők és emberi kapcsolatok… Nem értem a körülötte élő hájpot, de aláírom, hogy ilyen is kell. Csak nem nekem. :)


ggizi
3.5/5

Ebből ​a könyvből valóbal sütött a magányosság. Annyira el volt szigetelve ez az egész történet, vagyis inkább a két főszereplő össze-összeérő életútja, hogy szinte semmi nem volt képes áttörni ezt a burkot. Én se. Teljesen kívül rekedtem, senki és semmi nem tudott közel kerülni hozzám – ha egyáltalán ez lett volna a szerző célja.
Adott két magányos ember, mindkettő múltjában mély nyomot hagyó törésekkel, akik aztán szinte mindenkit kizárnak az életükből. Kivéve a másikat, akihez valamilyen (számomra érthetetlen) okból kifolyólag erősen kötődnek. Ez az egész kötődés egy hatalmas kérdőjel számomra, mert a szerző semmit nem érzékeltetett belőle halvány kíváncsiságon kívül. Mintha csak elhatározták volna magukat, hogy a másik lesz a fontos személy az életükben. Ennyi. Nem volt meghittség, örömteli pillanat szinte alig. Inkább szenvtelenség, tompaság, üres kapcsolatok, elfojtott és kimondatlan szavak tömkelege. Egyetlen biztos pont volt az életükben, a hivatásuk: a matematika és a fényképészet. A többi (vagyis maga az élet) merő sodródás és felszínesség. Legalábbis bennem ez az egész így csapódott le.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
5.0/5

Statisztika

116.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók