Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Piintyő
5.0/5

Nagyszerű ​volt! Az én olvasatomban ez egy remek paródia! Egy fricska! Nem sok köze van az író valódi életéhez. Csak annyiban, amennyiben a művei öneletrajzi ihletésüek. Gondolok itt elsősorban a Tündöklésre – mely nekem egészen friss élmény hiszen most olvastam – ebben elég sokat átvett saját életéből. Szerintem ez a fricska elsősorban azoknak szól, akik meg nem értéssel fogadták könyveit, elsősorban a kritikusoknak, de címezve van ez az olvasóközönséghez is. Mintha azt mondaná ezzel a könyvvel: jól van, ha őrültnek, liliomtiprónak akartok látni, az vagyok, mindez én vagyok: kiszámíthatatlan őrült, pedofil, vén kéjenc, egy nevetséges paprikajancsi. Mintha végigélné ezzel a könyvvel az összes teremtett hőse életét: egy személyben ő a fiatal Martin aki keresi helyét abban a száműzött világban, de nem találja, ezért visszavágyik a szülőföldre, s Martinnak megengedi, hogy megtegye azt a lépést, amit a valóságban ő nem tehetett meg. Ugyanakkor ő az őrült sakkzseni, csak itt nem a sakkfeladványba őrül bele, hanem egy cselekedet, nevezetesen az irányváltoztatás elképzelésébe. És természetesen ő Humbert Humbert, Lolita megrontója s az összes többi regényalakja, amelyet nem ismerek fel, mert minden magyarul megjelent könyvét én sem olvastam. Egyébként is van vagy 10-15 éve, mikor olvastam őket, így komolyabb értékelésre nem vállalkozhatom, pedig a történetekre – már amennyi története egyiknek-másiknak van, hisz egyik sem pörgős sztori, inkább az elme síkján játszódik – emlékszem. Igen, nem szokványosak a regényalakjai, mind az átlagostól eltérők, kivülállók, az egy Martint kivéve negatív jellemek, ellenszenvesek. És mégis szeretem az írásait – de persze nem az alakjai miatt. Úgy tud írni, hogy elvonja a figyelmem, nem gondolok rá, hogy ez a Krug, vagy Hermann milyen ellenszenves egy alak, persze ott van a tudatomban, mégsem az marad meg, hanem az esztétikai szépség, a megfogalmazás minősége, költőisége. Ez különösen érzékelhető a Gyér világban, amely amúgy is rendhagyó, egy tulajdonképpeni verselemzés (na jó, ez kissé pongyola megfogalmazás, de itt ennyi elég is, hisz nem róla van szó.)
#Jól elkalandoztam :)#

Szóval én nagyon tudom értékelni ezt az irónikus, önirónikus, humorral is átszőtt önéletrajzot.
És ha kortársai mondjuk az 50-es vagy 60-as években nem is értékelték kellően, azért mára szerintem elfoglalta a méltó helyét, ezt ő meg is sejtette, ahogy egy versében is írta.

Mit vétettem

Mit vétettem, hogy gonosznak gyalázzon
és csábítónak – miféle hibát,
csak hogy kolduslánykámról álmodozzon
a vádoló világ.

Az emberek, jaj, tudom, tőlem félnek,
a mágiáért máglya gyúl hamar,
s művészetem smargdüvegnyi méreg,
ki beléiszik – belehal.

De földerít, hogy e szakaszt lezárva
- hiába minden korrektori kor -
egykor majd egy orosz ágacska árnya
márványkezemre ráhajol.

Veress Miklós fordítása

Még annyit, hogy akármennyire támadta, gyűlölte is a bolsevik hatalmat, az orosz hazába szerintem mindig visszavágyott, ezt burkoltan érezni lehet könyveiben.


zoja
4.0/5

Valamiért ​nagy-nagy kedvenc volt Nabokov már első látásra is, erre most visszanézve azt kell látnom, hogy még egy könyvére sem adtam öt csillagot. Ennek az összes okát még nem tártam fel, az egyik, ahogy azt már többször leírtam, hogy általában nem szeretem a szereplőit. Igazából kevés kivétellel egyenesen ellenszenvesek, és itt sem volt ez máshogy.

Gyakorlott szemeknek valószínűleg az összes regénye egyformán zseniális világirodalmi labirintus, és a maguk nemében nálam eddig mind hibátlanok, csak nem mindig volt meg épp a kellő hangulatom, vagy nem tartottam be a kidolgozott módszert. (Személyes tapasztalataim szerint Nabokovnál a nyerő módszer az, hogy szakadatlanul koncentrálni kell rá, tilos vele kapkodni, és ha megoldható, akkor nyáron kell olvasni.)

Ez amúgy tényleg egy szuperokos, komplikált, szerteágazó regény, szuperbántó főszereplővel, humorral, meg az afféle gyönyörűséggel, amit azok az imádnivalóan giccses, dombornyomott, orosz képeslapok is képviselnek, amiken a szivárvány összes színében játszó népies virágmintától kezdve csillámporig minden van, de az egész egyben rémesen hangulatos. Amikor meg a nyelvekkel zsonglőrködik Nabokov, azt külön szeretem.
Itt voltaképp egy nagy halom fricskából kötött egy regényt, a könyveitől kezdve a szereplőin, kritikusain, és a családján át saját magáig mindenkit kioszt, imigyen összefoglalva teljes munkásságát. Különösen a kritikusok szúrták a szemét, akik persze hasonlóan érezhettek iránta.
(Azt például tudtátok, hogy kinek az egyetemi oktatóvá való kinevezését kommentálta Jakobson ravasz metaforája, miszerint az elefánt az egy nagyon jóféle állat, de attól még nem kéne a zoológia professzorának kikiáltani? Hehe.)

Képzavaros konklúzióm, hogy még majd átgondolom, hogy miért is, de az tuti, hogy nálam Nabokov még mindig az egyik legjobb dolog a szépirodalomban, de mivel szándékozom még sokkal többet olvasni tőle, ezért az öt csillagot továbbra is szűkmarkúan tartogatom :)


Öröm ​egy ilyen jó könyről írni.

Nabokovot főleg gyönyörű(nek mondott) stílusáért szokták dícsérni, de valahogy a humorát nem szokták emlegetni, vagy csak nagyon hardcore irodalmi körökben. (Mely körökbe bizonyos iróniával tartozni kívánok.)

A Lolita is tele van iróniával, ha figyelmesen olvassuk (és lehet-e Nabokovot másképp olvasni?), és ez a könyv még egy lapáttal rátesz arra is. Adott egy író, Vagyim Vagyimovics N., akinek a neve meglehetősen rímel Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokovéra. Persze ez csak a kezdet. Az élettörténetük is meglehetősen hasonlít. Mindketten Pétervárott születtek, 1899-ben, nemesi családba. Mindketten emigrálni kényszerültek az 1917-es bolsevik forradalom után. Miután mindketten a cambridge-i egyetemen kötöttek ki. Nabokov egy ideig Berlinben is élt, Vagyim Vagyimovics viszont nem (illetve nem tesz róla említést). Párizsban is éltek mindketten – ahonnan a náci megszállás után szintén távozniuk kellett, most az USA-ba, ahol mindketten tanítottak egy egyetemen. (Nabokov a Cornellen, ahol Vonnegut is tanult, viszont 8 évvel korábban, Vagyim Quirn-ben, ami valószínűleg egy kitalált kisváros.)

És így tovább. A könyv szinte kényszeríti az olvasót, hogy Nabokov önéletrajzaként olvassa a könyvet (amit viszont már korábban megírt) – miközben a narrátor csípős kiszólásai azokat a kritikusokat és irodalomtudósokat támadják, akik mindenáron a szerző alakmását próbálják egy-egy regényben megtalálni. Így aztán az egész hasonlóság, amit a végletekig feszít a szerző, “csak” az irónia táptalaját adják. Ennek a mesteri és ördögi iróniának azok a részek a csúcspontjai, ahol a szereplők véletlenül összekeverik Vagyim könyveit Nabokov könyveivel, például a címeket, Tamara helyett Másenykát mondanak, Camera Lucida helyett Camera Obscurát, vagy éppen a cselekményt, a Tengerpart bús mezején pedofil-történetét a Lolitáéval, ami nyomokban ugyan hasonlít, mégis teljesen más. A narrátor ilyenkor persze rettentő dühös lesz – az olvasó pedig jól szórakozik. Emellett még rengeteg (ön)ironikus utalás van elrejtve a szövegben, például a szereplők nevei: Dolly (ami Lolita egyik beceneve), Ada (Nabokov regényhőse), vagy egy béna álnév: Dumbert Dumbert.

Az egész könyv lehet, hogy csak egy óriási tréfa, valami, amivel borsot törhet Nabokov a nagyokos kritikusok orra alá. De micsoda tréfa! Mesteri az egész, és szórakoztató, akkor is, ha történetesen sose hallottunk még Nabokovról, vagy nem olvastuk egyetlen könyvét sem. Szóval: csínján a túlzott belemagyarázásokkal – a regény még mindig szórakoztató művészet.


entropic
3.5/5

Hát, ​Nabokov rettentő agyas, az kétségtelen, meg tényleg szépen ír.

Az előző mondatom nyilván nem véletlenül hangzik kissé fanyalgóan, mintha ott lenne a végén a “de”, mert tényleg ott van. Most megpróbálom (hirtelen) kitalálni, hogy miért van ott, hiszen elvileg ezt a könyvet szeretnem kéne, ismerve az ízlésemet. De nem szeretem. Úgy vagyok vele, mint ami régen a Szakítós-blog (lehet, hogy a blog még most is létezik, nem tudom) mottója volt: “értékellek mint embert”. Ezt meg értékelem mint regényt, mert tényleg nem semmi (kb. ezt a reakciót váltják ki belőlem Thomas Mann művei is, mondjuk ez egyáltalán nem kapcsolódik ide, de mindegy), de szeretni nem szeretem.

Szóval, ez egy ál-önéletrajz(-szerűség), amelynek főhőse egy orosz-amerikai író, aki sok tekintetben egészen olyan, mint Nabokov, sok más tekintetben meg olyan, mint N. egyes fiktív hősei, meg valószínűleg sok dologban egészen N. ellentéte.

Példák:

- a könyvbeli orosz-amerikai író is oroszul és angolul is írt könyveket, a könyv elején fel vannak sorolva a narrátor művei, s a címek érdekesen-cselesen rímelnek az igazi N. műveinek címeire.

- a narrátornak van egy lánya (Isa)bel, akivel egy darabig egészen olyan életet folytat, mint Humbert Humbert Lolitával.

- stb.

Tehát – a könyvben igen bonyolultan, néhol szórakoztatóan, néhol ijesztően keveredik egymással N. (az igazi) élete, a fiktív narrátor élete, meg N. regényhőseinek élete. Mondom, nehéz eldönteni, melyik melyik – biztosan előnyben van (és sokkal több finomságot felfedezhet a könyvben) az, aki nálam sokkal jobban ismeri N. műveit és életét. Én az életét minimális mértékben ismerem, a könyvei közül meg eddig – ezzel együtt – három és felet olvastam, szóval nem én vagyok a legalkalmasabb e regény legmélyebb mélységeinek feltárására, az tuti.

Amúgy jó a könyvben – és ezt eddig nem gondoltam -, hogy Nabokovnak egész fejlett öniróniája van. Legalábbis nagyon remélem, hogy az valamiféle önironikus dolog, amikor pl. ebben a könyvben a narrátor (alteregó?) többek között azon háborog, hogy az oroszul írt műveinek angol fordítói folyton olyanokkal jönnek, hogy “ez a részlet itt mintha kissé túl cirkalmas és túláradó lenne, talán egyszerűsíteni kellene rajta, vagy ki kellene húzni – a józanabb angol olvasók kedvéért” – és közben ebben a könyvben tényleg olyan eszement módon cirkalmas és túláradó a nyelvezet (sőt: pár részletet simán csak úgy ízléstelennek és szépelgőnek tartok), hogy ha nem gondolnám, hogy direkt ilyen, akkor azt mondanám, N. valami agyatlanul művészkedős fazon, és ha én volnék a szerkesztője/fordítója, én is azt mondanám, hogy ebből a buja dzsumbujból irtani kéne, mert túl sok.

Persze N. nyilván nem valami agyatlanul művészkedős fazon. Gondolom, direkt túloz ennyire. Meg persze a könyvbeli szöveg, amit a narrátor-író-alteregó ír, ugyebár nem N. szövege, hanem a narrátoré. Nem N. ír cirkalmas-túláradó-stb. módon itt, hanem a narrátor, aki olyan, mint N., és majdnem úgy ír, mint N., de azért nem egészen. Stb.
Szóval, asszem, jól hülyére vagyok itt véve. Csak ezt a Nabokov-féle hülyére-vevést valamiért nem élvezem annyira, mint amikor mondjuk Italo Calvino csinálja ezt. Talán ez valami stílus-összeférhetetlenség, N. és énköztem.

Mindegy, szerintem értem én ezt, értékelem is, de nem szeretem, és kissé el/lefáraszt.


Ha ​nem olvastam volna a Laura modelljét, akkor most azt hihetném a Nézd a Harlekint! alapján, hogy Nabokov vénségére minden kreativitását és tehetségét elvesztette. Iszonyatosan gyenge regény.


para_celsus
4.5/5

Ez ​az a könyv, amihez nem árt ismerni a szerző komplett életrajzát, illetve az életművét. Ebben a regényben Nabokov mintha fityiszt mutatna saját magának, és megír egy kvázi-pszeudo-majdnem-lehetettvolnaígyis-(ön(?))életrajzot. Mindezt a maga esztétikai szempontból kifogástalan stílusában.


A ​regényben átsüvítünk egy életen. Átrohanunk, visszanézés nélkül. Mert azt nem lehet, az defektes, sérül a perspektíva. Nabokov a szerkesztés mestere, ez ebből az ál-önéletrajzból is kiderül. Sokat tud a nőkről, meg is osztja velünk, mégis néhol kissé papírmasé figurákká silányodnak, direktségből, közönyből, ki tudja. Viszont a léha oroszok mindig biztos jellemrajz-szálon futnak Vagyimnál, tökök, bénák, ostobák, talpnyalók, a rendszer kiszolgálói. Mégis bájuk van, stílusuk. Egyéniségük. A pojácák diadala. Finom, érzékeny regény ez az uccsó Nabokov-próza. Nehezen felejtős. A prizma ezer zökkenő fényére bontja az értelmet, és utána nagyon nehéz újra egyben, a maga egyszerű mivoltában, szépségében látni, élvezni az életet.


Vélin_Kata
3.0/5

Nagyon ​sok mindenben emlékeztet a Lolitára, és annak a regénynek az újdonsága ebben már ismétlésként hat számomra. Ezek mellett nekem tetszik Nabokov stílusa, az is, hogy a nagy elődökhöz visszanyúl. Viszont ez a regény nekem sajnos nem a kedvencem.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

-
átlagos pontszám
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ
0
lezárult rukk / happ

Címkék

Kollekciók