Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Úgy ​esett ez az eset, hogy egymás után két olyan könyvet olvastam el, amelyben a főszereplő Asperger szindrómával él. Nem szándékosan választottam egymás után őket, csak így alakult. Az előző a 19-es holttest volt, ami nagyon tetszett, és érdekes módon párhuzamot is lehet vonni eme két olvasmányom között.

Mindkét főszereplő Asperger szindrómával él, mindketten 18 év körüliek, mindkettőjüket nagyon érdekli az élet és halál közötti választóvonal, és mindketten zseniálisak a maguk módján. Mindkét könyvet imádtam.

A nagy-nagy különbség azonban, ami megkülönbözteti őket, az az anyai szeretet. Mert míg a 19-es holttestben főszereplőnk anyai szeretet nélkül nő fel, addig Jodi könyvében nem vagyunk híján az érzelmeknek. Bár igaz, az Asperger-szindrómával élő emberek nem éreznek érzelmeket, tehát elvileg az anyai szeretet sem hiányzik nekik, mert nem érzik, nem viszonozzák, de a törődés, az, hogy nem hagyják magára, hogy kiállnak érte, segítik az életben, az igenis fontos dolog.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/10/jodi-picoult-hazirend.html


AniTiger
5.0/5

Néha ​valami úgy kerek, hogy nem kerek – ezt érzem a könyvvel kapcsolatban. De tetszett, leesett az állam, amikor fény derült az egész esetre. Igazán bírtam a halott lányt {{(Jesst)}} , egy szimpatikus, jó embernek találom/-tam, tényleg kár érte… A kedvencem mégis Theó volt, mert ő volt a legérdekesebb karakter abból a szempontból, hogy egyszerre volt jó és rossz ember, illetve jó és rossz testvér. Egy igazi, lázadó kamasz – a Házirendnek hála korlátozott eszközökkel. <3

Zseniális volt az egész regény!
A tárgyalás és az azt megelőző egyezkedések. A kezdő ügyvéd (Oliver =^.^=) küszködése ezzel a bűnügy-mániás, Asperges-szindrómás, Bűnvadászok-függő, különleges igényekkel rendelkező fiúval. A Hunt család mindennapjainak a története… A legkeményebb talán az volt, hogy Jacob is kapott saját szemszöget, ezáltal olvashattuk az ő gondolatait is, a véleményét önmagáról, a többiekről és úgy általában a világról. Néha összefolytak előttem a betűk a srác miatt…

Imádtam… {{Jacob édesanyjának, Emmának a kitartását, a törődését; …Theó lázadását, merengéseit; …Jacob bűneseteit és filmes idézeteit; …a különféle eseteket; …Emmama tanácsait.}}

Bővebben:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/09/jp-hazirend.html


bokrichard
5.0/5

Dobogósan ​kiváló kötet JP-től, tömören, és röviden szólva. Hosszan kifejtve megtöltene egy szakdolgozatot maga a téma, a kibontott történet, és a hozzákapcsolt információk feldolgozása. Szívemhez közel álló egészségügyi problémák merülnek fel, amik nagyon ügyesen, és elgondolkodtatóan jelennek meg. Egyet azonban szeretnék tisztázni, mert a könyvben is fel-felmerül egyfajta összemosása az Asperger-szindrómának és az autizmusnak. Mindkettő a pervazív fejlődési zavarok közé tartozik, de nem ugyanaz! Egy “osztály”, de külön “faj”. Legnagyobb különbség az IQ, hisz utóbbinál alacsony, előbbinél magasabb a normálisnál. És ez a mondatom vezet a fő problémához: a jó-rossz dilemma mennyire összefésülhető az egészséges-beteg ismérvvel, és hogyan kell ehhez a jognak viszonyulni? Mikor mondható egy gyilkosról, hogy pszichés beteg, vagy éppen mikor lehet egy pszichés beteg, aki a sztereotípiái közé zárva él, gyilkos? A bánásmód brutálisan őszintén ábrázolva igencsak elborzasztó képeket fest az olvasó elé; hiába, érdemes néha a tükörbe nézni, és feltenni a kérdést: vajon, aki mocsokkal dobál egy beteg embert az maga is beteg? Szerintem igen, csak a papír hiánya menti fel Őket a beismeréstől. Komoly morális problémák mellett a másik legfontosabb, hogy a testvér, valamint a szülők hogy tudnak megváltozott mentális státuszú családtagukkal együtt élni. Ez a könyv ezt is tökéletesen kibontja, és lefesti elénk, milyen érzés lehet mindez. Talán az olvasók között akad olyan is, aki magára ismer egy-egy életképből.

Érdemes elolvasni, JP sablontól nem mentes, minden benne van, amitől ő ő, de nagyszerű, és eltöprengtető.


Ittimi78
4.5/5

Körülbelül ​a könyv feléig azt hittem, kedvenc lesz.
Nem lett az, de tagadhatatlan, az író érti a mesterségét!

Ami tetszett:
A karakterek valami fantasztikusak. Tankönyvi példa lehetne arra, hogy lehet “megmutatni” egy szereplőt a viselkedése és a beszédfordulatai segítségével, ahelyett, hogy csak le lenne írva.

A történet középpontjában egy autista fiú áll (Asperger szindrómás), és a családja. Gyakorló szülőként néhány helyen el is sírtam magam a könyvön – leginkább az anya nézőpontoknál -, mert annyira hiteles. Az írónak sikerült megvilágítania, hogy milyen hatással van egy ilyen személy a szülőkre, a házasságukra, az esetleges testvérekre, osztálytársakra, tanárokra. Egy szóval mindenkire, aki az autista személy környezetében él.
Vagy követed, az ő igényeit és alkalmazkodsz hozzá, vagy naponta – százszor is -konfliktus van. Ami az autizmus súlyosságától függően lehet csak sírás, visítás, de dühkitörés, vagy katatón magába fordulás is.

Itt jutottam el oda, ami egy kicsit sántít a történetben: Jacob Asperger szindrómás autista. Ez az autizmusnak egy enyhe változata. Ezek a személyek okosak, és majdnem úgy viselkednek mint a “normális” társaik. A bajom az volt Jacob viselkedésével, hogy ha Aspergeres, akkor elvileg nem kellett volna többször olyan magába fordult állapotba süllyednie, amiből alig bírták kihozni. Jobban kellett volna tudni kezelnie. Hiszen pont ez az “erősségük”, hogy ők tisztában vannak azzal, hogy mi a “betegségük” és ez mivel jár. Tudják, felfogják, elemzik. Jacob sokszor mégis úgy viselkedett, mint egy súlyos autista.

A történet háromnegyedénél már néha sokalltam a visszaemlékezéseket, ami nem a cselekmény haladását szolgálta, hanem csak egy újabb “mutassuk meg, milyenek egy ilyen család napjai” események voltak.
A könyv ennél a szakaszánál teljesen feleslegesen tolta a végkifejletet és idegesített, mert hajtott a kíváncsiság, tudni szerettem volna, hogy mi történt végül is azon a szomorú napon.

Mindettől függetlenül nem tudok fél csillagnál többet levonni, mert zseniálisan megírt és felépített könyv. Lehetetlenség volt nem szeretni és nem aggódni a szereplőkért. Nagyon emberi, és szívhez szóló történet volt. :)


angelmanna
5.0/5

Nem ​tudtam kívülállóként olvasni ezt a könyvet, mert ugyan a lányom nem autista, de SNI gyerkőc, így maximálisan átéreztem Emma helyzetét, és mindennapos küzdelmeit.

Hálás vagyok Picoultnak, hogy olyan kérdéskörökhöz nyúl, és mer köréjük történetet írni, amik nehezen emészthetőek, vagy éppen tabutémák. Most is egy olyan betegséget hoz fel témaként a könyvében, ami bár egyre jobban bekúszik mindennapjainkba, és a köztudatba, még sincs igazán fogalma a társadalomnak arról, hogy valójában milyen helyzetben vannak azok a családok, akik nem neurotipikus gyereket nevelnek.

Ebben a könyvben Jacob egy Asperger szindrómás fiú, aki különösen nagy érdeklődést mutat bűntények felderítésére. Amikor a vele foglalkozó gyógypedagógus lányt holtan találják, elkezdődik a család vesszőfutása.
Elgondolkodtató volt olvasni a reakciókat amiket Jacob állapota kiváltott. Ahogyan az igazságszolgáltatás(?) lecsap a fiúra, és igyekszik a nyakába varrni Jess halálát. Erősen megkérdőjelezhető volt az a rendőri eljárás – amit inkább nem is definiálnék annak – ami a tárgyaláshoz vezetett. Gyakorlatilag Jacobot kikiáltották bűnbaknak, az autizmusa miatt.

Egyébként zárójelben megjegyezném, hogy relatíve gyorsan rá lehet jönni mi is történt igazából Jess-el, aki pedig csak a cselekményt végigolvasva szembesül az igazsággal, az gondolkozzon el mennyire az előítéletinek a rabja, mert valójában erre van kihegyezve a fiúval történtek.

Sokszor felháborodtam olvasás közben, mert nehezem emésztettem meg a mérhetetlen korlátoltságot, és butaságot. A történetben rengetegszer el vannak ismételve a szindrómára oly jellemző tünetegyüttesek, néhol már szinte szájbarágósan is, mert Picoult igyekszik az olvasóval megértetni, és belevernie a fejébe azt az állapotot, amiben Jacob él. Csak remélni merem, hogy ez sikerült is neki.

Végezetül azt gondolom, hogy ezzel a könyvvel a szerzőnek, egy kiváló társadalmi kritikát sikerült megírnia. Emocionálisan ismét egy összetett, nehezen emészthető cselekményt tár olvasói elé, amit nem könnyű befogadni. Mindezek mellett remekül bemutatta a betegséget, vázolta fel a család kálváriáját, és súlyos, lemondásokkal teli mindennapjait.

Bízom benne, hogy aki elolvasta ezt a könyvet, ennek hatására, nagyobb megértéssel, és empátiával fordul sérült embertársai felé, felül tud majd kerekedni előítéletein, és nyitottabb szívvel tudja majd elfogadni őket.


Jaj, ​de nehéz dolgom van, hogy szavakat kell formálnom.
Rengeteget megtudtam – még többet, mint eddig tudtam – az Aspergeres gyerekekről, és még jobban érdekel az életük.
Tetszett a krimibe ágyazott családtörténet, érdekes a család világa. Bár látok nem egy ilyet a környezetemben, és érdekes, hogy az egyikben valóban az anya viszi a vállán a terheket. Ahogy egyébként ez a “normális” családoknál is van egyébként, a legtöbb esetben. Néha rajta is azt látszik, hogy ő is úgy szeretne kitörni.
Számomra izgalmas volt a krimi-sztori is, nagyjából biztos voltam a végkifejletben, mégis meglepődtem.
De a család, az tökéletesen együttműködött. Le a kalappal. Még ha csonka, vegyes, összevissza életet éltek is, érzelmileg – persze a napi gondoktól eltekintve – nagyon rendben voltak.
Bááár, az anyának másik pasit szántam, és kitértem volna jobban Emmamára is, na de nem én írtam. Sajnos.
Az az egy problémám mégis van, hogy mit keres a borítón ez a szeplős kisfiú???


Miestas
5.0/5

Megint ​tanultam ! Az élet valakinek fekete és fehér, nekem vannak színárnyaltok, amiért hálás lehetek a sorsnak, a feljebbvalónak, vagy a puszta szerencsének. Már csak azért imádkozom, hogy az unokáim szépek és egészségesek legyenek a jövőben. Nekem az a háttérmunka ad Picoult könyveinek értéket, ami munkát belefeccöl egy-egy regényének előtanulmányozására. Hiába bestseller, hiába Amerika első számú kedvence, nekem tetszik.

http://miestas.freeblog.hu/archives/2011/04/19/Rend_a_lelke/


Röfipingvin
3.5/5

Baromi ​vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban.
Egyrészt igyekeztem úgy olvasni, ahogy egy átlag olvasó teszi, és nem úgy, ahogy egy gyógypedagógus (anya még nem vagyok, így ez a szemszög kimarad). Másrészt pedig igyekeztem a könyv történetét, a cselekményt figyelni és nem a karakterekben elmélyülni – persze azt is kell, csak ne menjen egyik a másik rovására.
Hát azt nem mondanám, hogy minden igyekezetem hiábavaló volt, de tény, hogy néha nagyon fegyelmeznem kellett magam.
A történetválasztást szerintem nem kell magyarázni, hisz ez egy tipikus Picoult vonás: olyasmihez nyúl, amihez nem sokan, és megpróbál írni belőle, köré egy emészthető és élvezhető regényt. Elmondhatjuk szerintem, hogy itt sikerült.
Természetesen egy egy adott témához azért kutatásokat kell végezni. És azt mondhatom, hogy még erre sem lehet panasz.
Autizmus. Nem könnyű téma, sem írni róla, sem beszélni, pláne nem egy autista (helyezkedjen el bárhol is a spektrumon) gyermeket felnevelni.
Nincs két egyforma autista. Az átlag halandó – senkit nem akarok evvel megbántani, félre értés ne essék, de talán mindig inkább ez, mint a tipikus fejlődésmenetű, vagy a neurotipikus jelzők :D – körülbelül annyit tud az autizmusról, hogy nem vesznek fel szemkontaktust, szeretnek pörgetni, kényszereik vannak, pl sorba rendeznek dolgokat etc. Vagy a másik, hogy látták az Esőember c. filmet, és autista az, aki betéve tud dolgokat, egyetlen szempillantással megszámlál apró tárgyakat, és kiválóan tudja számolni a lapokat a kaszinóban. Van is igazságuk és nincs is. Van, mert ezek a tulajdonságok, viselkedésminták meglehetnek egy autistánál, és nincs, mert hiányozhatnak is.
Picoultnak alkotnia kellett egy autista fiút, és megalkotta a magasan funkcionáló, Aspergeres (aspi) Jacobot. Egész ügyesen összerakta a karaktert, stimmelnek a meglévő viselkedésmintázatok, minden megfelel az autisztikus triásznak etc. Az egyetlen, ami engem “elszomorított”, hogy nyomon lehetett követni a forrásokat, közülük is leginkább Temple Grandin életrajzából vett mozzanatokat.
A másik, amivel vigyázni kell, hogy vajon mitől lesz valaki autista, mi áll, vagy állhat a hátterében. Picoult eme könyve angol nyelven 2010-ben látott napvilágot. Az autizmus kutatása folyamatos, és nincs egyértelmű bizonyíték a keletkezésére. Sokan hisznek abban, hogy az oltások tehetőek felelőssé abban, hogy gyermekük autista lett. Ebben lehet igazság, meg nem. Hisz hosszú éveken át, sok-sok gyerek kapta azokat a higany alapú oltásokat, még sem lett mindből autista. Számos kutatás folyik a genetikai háttér feltérképezésére, az öröklődés kérdésére, a traumák hatására… Szóval nem feltétlenül szerencsés pusztán az oltásokra apellálni – persze amerikai szülő, aki ebben hisz lehet egész reális is.


mrsp
4.5/5

Meglepő ​módon ezt a könyvet is nagyon szerettem, hiszen Picoult művei nálam mindig 10 csillagos kedvencek. A téma itt az Asperger-szindróma, és hogy hogyan hat ki egy szeretett személy betegsége a család többi tagjára, akik vagy az életüket áldozzák fel érte, vagy az árnyékában élnek. Megindító volt olvasni az anya és két fia “szenvedéseit”, a mindennapi életüket és kihívásaikat. A fő cselekmény, vagyis a gyilkosság nekem annyira most nem jött be, Jacob nagyon nehezen megkedvelhető szereplő volt, de tetszett, ahogy az anyja anyatigrisként védi a fiát, és a lezárás is eléggé földhöz vágott.


mohapapa
4.0/5

A Szívtől ​szívig volt az első Picoult-könyv, amit olvastam. Meggyőzött. Nem volt elementáris, de többször olvashatónak találtam. Ami Picoult-könyvet olvastam azóta (nem az összes, magyarul megjelentet), az olyan kis hullámzó volt számomra, de az első hatást egyik sem érte el.
Ami tény: Picoult tud írni. Nem míves szépirodalom, amit ír, hanem igen minőségi bestseller-irodalom. Erénye, ereje a cselekményvezetése, a le nem ülő történet, a meglepően jó megfogalmazások tömkelege (csak ennél a könyvnél több, mint száz idézetet írtünk ki, Molyosok!), a többszempontú történetmesélés, s a könyvek végén a szokásos csattanó.

A Házirend jó könyv. Hasznos is a maga módján: a szokásos másság-tisztelet mellett még el is gondolkodtatott, bizony! Főleg arról, mi is a normális viselkedés, mi a normális gondolatmenet, s honnan káros, kóros, ami nem az. S ezek nem kis kérdések. (Parodisztikus-jelenet a könyvben, amikor az autista Jacob édesanyjának a háza előtt megjelenik egy autista hálózat főembere, és arról akarja meggyőzni „áldozatát”, hogy voltaképpen még az is szubjektív és megkülönböztető, hogy mi a normális, s nem lehet, hogy a többség véleménye a téves [egyél szart, hetvenmilliárd légy nem tévedhet!]? Érdekes kérdés, Platón, Phlilip K. Dick, Mátrix, stb. óta sokszor feltett kérdés…)
Hasznos azért is a könyv, mert ismeretet nyújt a neurotranszmittereken át a kriminalisztika finomságain át a táplálkozástudományig (pont most, amikor kiderült, magas a vérnyomásom, és a cukrom sincsen rendben, alátámasztotta a laktóz- és gluténmentesség fontosságát), és persze főleg az autizmusról.

Picoult asszony még azt is eléri, hogy könyvében voltaképpen nincsenek ellenszenves szereplők. Annak ellenére nincsenek, hogy jellemekkel dolgozik, nem sablonokkal, em fekete-fehér alakokkal. De minden szereplő motivációja érthető, követhető, konzekvens (na, jó, az elején a némileg analog-stílusú felügyelő és az ügyvéd figurájánál nem eldöntött, ki is lesz a befutó anycinál, de ahogy eldőlni látszik, úgy különül egy egyástól a két figura; hiába „sokéves”, jó nő anyci, s lám, keresd a nőt! Ismét.

Naszóval: habzsoltam a szokásos Picoult-vastagságú könyvet. („Már megint lexikont olvasol?” – kérdezte fejcsóválva, nem kicsit cinikusan szerelemetesfeleségtársam, ahogy a galériára másztunk felfelé, s ő cipelte felfelé az esti olvasmányom alapját.) Aztán, amikor becsuktam az utolsóoldalnál, mégis elégedetlen voltam. Nocsak!
A lyányom előbb olvasta a könyvet, s úgy a századik oldalnál jártam, amikor megkérdezte, hol tartok, s a válaszomra, hogy van-e tippem. Volt. Rossz. Egy nappal később, továbbolvasva másik tippem lett. Jó. Ez nem lenne baj. De baj. Mármint, hogy kitalálható a történet vége. Azért baj, mert Picoult határozottan rámegy a csattanókra, azokra élezi ki a történeteit. Raszkolnyikov esetében nem akarunk meglepődni a gyilkos kilétén: nem arról szól a könyv. S ez a kettősség zavart a Házirend-et elolvasva. Valahogy nem dőlt el, hogy krimit olvasunk, vagy krimitörténetbe ágyazott másvalamit. Ha másvalamit, akkor nem lett volna baj, hogy nem lepődünk meg a végén, mert nem ez a lényege a sztorinak. Ha krimit, akkor meg lepődjünk meg, vagy legalább a elismerően csettintsünk, hogyan gubancolódik kifelé a megoldás. Na, ez a katarzis itt elmaradt.
Szép dolog ez a csattanósdi (szerelmetesfeleségtársam barkács-könyvnek hívja az ilyeneket: tele vannak csavarokkal), de ha a módszer elvárt kötelességgé válik, némi izzadtság-szag azért előlopakodik a hajlatokból. Előlopakodik,mert izzadni kell, hogy ne derüljön ki, ami amúgy is nyilvánvaló. (S ne már hogy nem az első kérdése lenne egy rendíthetetlenül igazat mondó gyermeke felé a szülőnek, hogy ő tette-e?) Ezt az izzadtságszagot éreztem a Tizenkilenc perc-ben is (talán le is írtam ott és akkor). Kézitcsókolom, nagyon élvezetesen tetszik írni, nem kellene ezt a meglepődést ennyire erőltetni! A Házirend a témája folytán önmagában is megállna, élvezetes, elgondolkodtató könyv lenne, sőt, s valahogy lealacsonyítja ez a besült hatásvadászat!

De nem hagyom magamat: azért is szeretem ezt a könyvet! De négycsillag, mert bár nagyon kellettvolna, de nem lepődtem meg.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
5.0/5

Statisztika

86.3
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók