Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


NewL
4.0/5

Nehéz ​helyzetbe kerültem ezzel a válogatással. Azt el lehet róla mondani, hogy jó a válogatás, több fajta stílus, más és más kifejezésmód, több világ. Ettől függetlenül nekem a rövidebb terjedelmű novellák tetszettek jobban, azok valami miatt jobban ütöttek, frappánsabbak voltak. Nem akarom boncolgatni a válogatás novelláit, mert ugye nem vagyunk egyformák, és emiatt ami nekem tetszik egy novellában, az nem biztos, hogy másnak is tetszeni fog, és senki kedvét nem akarom elvenni a kötet olvasásától (bár ha rám hallgatsz kis adagokban fogyasztod el ezt a könyvet, mert annyira más hangulata van az egyes történeteknek, hogy nálam sokszor a nézőpont váltás volt nehéz, ezért némelyik novella nem tetszett annyira, amennyire szerethettem volna őket).
Az abszolút kedvenc novellám (a dobogós első helyet szerezte meg): Robert McCammon: Az álommasina gyermekei


Gaura_Ágnes
3.0/5

Az ​első tíz novella után — miután @kacago_Morfinista rákérdezett, hogy milyen a kötet, ezt írtam:
“Háát…végül is az is lehet méltó tisztelgés Bradbury emléke előtt, hogy összeszedjük napjaink íróit, és megmutatjuk, hogy milyen messze vannak a Mestertől, hiába bizonygatják a novelláik utáni kis utószavaikban, mennyire Bradbury határozza meg az életművüket… :D
Konkrétabban:
Az első két novella nagyon rendben van (Gaiman, Atwood). Utána jött egy olyan novella (Bonansingától), amibe most konkrétan bele kellett olvasnom, mert a címe egy nappal az olvasás után se mondott már semmit, és hát nem csak azért, mert a címe semmitmondó. Welleré számomra nagyon lapos volt, nekem annyiban volt érdekes, hogy eszembe jutott róla Cormac McCarthy novellája, a „Wake for Susan” ami hasonló alaptematika alapján egy rohadt jól megírt novella – hát, Welleré meg nem az. A Kísérők alapötlete nekem nagyon tetszett, de a végére a szerző (Morell) elfelejti a show don’t tell alapelvet, és a képembe törli hogy akkor mi is van. Számomra ez egy elrontott novella, pedig abszolút ígéretesen indul. Eszmecsere (Monteleone) uncsi volt, Joe Hill-ben volt erő, az bejött, Chaontól a Kis Amerika is, és ezzel kicsit továbblendített, van remény. A telefonhívás sem volt rossz, a végével elégedetlen voltam kicsit, de ez inkább ízlés kérdése.”

Sajnos az összbenyomásos ezek után sem változott. Szívesen adok sok csillagot olyan antológiákra is, amelyek részben vagy akár alapjáraton nem találkoznak az én ízlésemmel, ám mégis jól látható, hogy minőségi szövegek alkotják. Ez esetben viszont kifejezetten az volt az érzésem, hogy bár nem volt hiábavaló végigolvasni a kötetet, mert találtam bennük kifejezetten igényesen novellákat - a második feléből kiemelném A két ház (Kelly Link) és a Hayleigh apja (Julia Keller) című novellákat -, belekerült egy csomó olyan fércmű is, amit érzésem szerint nem lett volna szabad ilyen formában kiadni. Több olyan írás is akadt a gyűjteményben, amelynek tetszett az alapötlete, és mint novella gyenge vagy akár teljesen működésképtelen volt számomra. Érezhető a szerzők lelkesedése, de az is, hogy páran majd megfeszültek, hogy valami “bradburyset” összehozzanak, ugyanakkor már nem volt idejük arra, hogy igazán igényes novellát kerekítsenek belőle. {{Szinte hallottam az este tíz körüli telefoncsöngést, aztán az egyik szerkesztő hangját, hogy "Hello öregem, van egy f*sza ötletünk, Bradbury előtt tisztelgő kötetet csinálunk, nincs jó bőrben az öreg, úgyhogy jövő hétre kellene, benne vagy? Csupa nagy névnek szólunk, Gaiman, Atwood, tudod. Köszi-köszi, állat vagy, persze, hogy jó lesz, ha azt leporolod, zsírkirály!}}

Sokatmondó, hogy számos alkalommal jobban megfogott a novellák utáni hosszabb-rövidebb, személyes szöveg arról, hogy a szerzőnek mit jelent Bradbury személye/munkássága, mi inspirálta arra, hogy épp ezt a novellát írja meg a tiszteletére. Ezek a részek teszik különlegessé ezt az antológiát, és időnként tényleg jól rámutatnak Bradbury szellemi hagyatékának fontosságára. Egyvalamit mindenképpen a kötet javára kell írni: a nagyon hullámzó minőség ellenére is meghozta a kedvem ahhoz, hogy a közeljövőben eredeti Bradbury-novellákat olvassak.


Teetee
4.5/5

Soha ​nem értettem a Forrest Gumpban a bonbonos metaforát, mert hát az ember MINDENFAJTA bonbont szeret, nemde? De azt gondolom, az antológiák olyanok, mint a bonbonok azok számára, akik nem szeretnek mindenfajta bonbont – vannak bennük gyöngyszemek és wtf-arckifejezéssel olvasott furcsaságok is. Ebben is van ilyen is, olyan is, és vannak “egynek elmegy” típusú novellák is.
Viszont a gyöngyszemek tényleg bradburysek.
Szeretem Bradburyt, mert úgy tud mesélni gyerekkorról, elvágyódásról, hirtelen felnövésről, magányról, szeretetről, barátságról, öregedésről és elmúlásról, hogy az egyszerre szép és szomorú, mint a messzeségszínű háztetők. És persze, vannak elképesztő ötletei rakétákról, marslakókról, valaha volt és eljövendő civilizációkról, de mindezek az előbbiek nélkül mit sem érnének.
És ebben az antológiában is vannak novellák, amelyek gyönyörűen fogják meg a gyerekkort, az elvágyódást, a hirtelen felnövést, a magányt, a szeretetet, a barátságot, az öregedést és az elmúlást. Talán némelyikben vannak marslakók is. Talán némelyik a jövőben játszódik. Talán némelyikben kísértetek is vannak. De majdnem mindegyikben ott vannak a messzeségszínű háztetők.

“Azt érezte, hogy valami kezdődőben és valami más befejeződőben van; hogy már nincs sok ehhez fogható napjuk hátra. Mielőtt észbe kapnának, az idő föl fog gyorsulni, fölbukkan a jövő egy utcasarkon vagy egy parkban, és akkor ők felnőtt nővé válnak, akik már elfeledték, milyen végtelen sokáig el tud tartani a nyár.”


Érdekes ​volt, hogy miként hatott Bradbury munkássága a kötetben szerepet vállalt írókra, miként ihlette meg őket. Irodalomtörténetileg (pl. miket is írt Bradbury és azoknak milyen jelentőséget tulajdonítanak; illetve hogy milyen a kötetbe válogatott írók stílusa – egy csomó számomra ismeretlen szerzőtől olvashattam) hasznos olvasmány volt, de távolról sem annyira élvezetes, mint amiket maga Bradbury alkotott. Gaiman érdekes koncepciót hozott (milyen lenne elfeledni azt, aki a legnagyobb hatással van az emberre), itt még reménykedtem is. De aztán több írás alig váltott ki valami élményt – a szavak mondatba rendezett összességéből hiányzott a költőiség, a varázs, a meghökkentő ötlet. Többnél éreztem azt, hogy csak mímelős kísérlet, helykitöltő vagy épp túl rövidre fogott. Van, amelyik tetszett (Charles Yu _Föld_je, Lee Martin kanapés macskája), de nem kiemelkedő. Viszont Robert McCammon Álommasinája, Joe Hill novellája vagy a Bradbury Illusztrált emberénél is élvezetesebbre sikerült A tetovált nő miatt érdemes elolvasni – és akár előfordulhat, hogy valaki a többi írásban talál személyes kedvencre, hiszen nem vagyunk egyformák.


lilla_csanyi
4.0/5

Sok ​jó novella, és néhány nem annyira jó.
Ahogy a szerzők beszélnek Bradburyről, az nagyon megható – látszik, hogy tényleg mindenkire nagy hatást gyakorolt a munkássága.
A legnagyobb hatással rám A tetovált nő és a Fény volt. A tetovált nő egyből megfogott. A Fény egy érdekes novella, mert először nem szerettem, aztán mégis napokig gondolkodtam rajta, még rá is kerestem Marilyn Monroe-ra, hogy megtudjam, mi igaz és mi nem.
Neil Gaimanre viszont nagyon mérges vagyok, mert látszik hogy kb fél óra alatt dobta össze az egészet, és ez még le is írja az “így készült” részben.


Valószínűleg ​elégtelen Bradbury-s ismereteimnek – valamint a címnek és a borítónak is – köszönhetem, de én másmilyen műveket vártam. Nem akarok most számolgatni, de a könyv első részében publikálók közt a gyász valószínűleg nagyon munkálhatott, ezért ott a sci-fi és misztikus írások helyett inkább a szomorúság, a dráma és a búcsúzás hangulata jött át nekem. Ez nem azt jelenti persze, hogy az ebben a formában írt művek nem tetszettek volna, egyszerűen csak mint írtam is, nem erre számítottam. Később az egyensúly helyrebillent és én is megkaptam az űrhajóimat, az idegen bolygókat, különféle szörnyetegeket – persze az emberben élő szörnyeteget ki nem lehet hagyni a szörnyfajták közül – egyaránt. Ahogy szerettem is volna, hogy megkapjam. A 26 novella közül 5 egyáltalán nem tetszett, de ez úgyis egyéni ízlés függő, szóval nem nevesítem őket itt, de a kedvenceimet azért mégiscsak. John McNally telefonhívása, Robert McCammon álommasinája, Jacquelyn Mitchard kiskése, Julia Keller pincéje és Dave Eggers feneketlen tava sokáig velem maradnak még – ahogy Neil Gaiman imáját sem fogom elfelejteni valószínűleg sosem.
Miattuk szeretem a novellás köteteket. Ismeretlen – számomra ismeretlen – írókra hívják fel a figyelmemet percek (pár oldal elolvasása) alatt. Bradbury büszke lehet követőire!

Bővebben:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2012/12/arnyak-es-remek.html


Párduc50
3.5/5

Fiatalkorom ​egyik kedvenc írója Ray Bradbury, sajnos már nem él. Tiszteletére azon rajongói, akik maguk is írók, vagy írófélék lettek, egy-egy novellát írtak, melyet e kötetben jelentettek meg. A kötetet a műfaji sokszínűség jellemzi, és az eltérő írói stílus próbál belőle egy jó salátát készíteni. Ki-ki ítélje meg, hogy sikerült. Minőségre is eltérőek a művek az elég gyengétől a zseniálisig előfordul minden, mindenki szubjektív megítélése szerint.. Nekem két kedvencem a Lány a ravatalozóban, és a Tetovált nő a kötetből.


L_Reggie
4.0/5

Érdekes ​kötet volt. Ahogy a többi antalógiánál, ennél is hullámzott a minősége a történeteknek, de több volt abból ami igencsak tetszett, és kevesebb volt az olyan ami nem igazán jött be. Amik nagyon elnyerték a tetszésem, és úgy érzem tényleg kissé megidézték Bradbury világát:
- Neil Gaiman: Aki elfelejtette Ray Bradburyt
- Margaret Atwood: Fejek az Örökkévalóságnak
- Joe Hill: A Champlain-tó ezüstös vizeinél
- Dan Chaon: Kis Amerika
- Robert McCammon: Az álommasina gyermekei
- Julia Keller: Hayleigh apja
Viszont én is nagyon szeretem Ray Bradbury munkásságát, és igazán szívmelengető volt olvasni a szerzőktől, mit is jelent számukra az írő, és azt, hogyan hatott az életükre a művei. Szép tisztelet adás volt ez a kötet, szóval aki igazán szereti Bradbury-t annak mindeképp ajánlott olvasmány a könyv.


A_S1M0N
3.5/5

Na, ​csak sikerült végre befejezni…
Igen hullámzóak a novellák, bár hozzá kell tennem, lehet, ha több Bradburyt olvastam volna, nem csak a [[https://moly.hu/konyvek/ray-bradbury-fahrenheit-451-es-mas-tortenetek]]-et, akkor jobban megfogtak volna, mert szinte mindenki leírta, hogy melyik mű inspirálta a sajátját.
Persze érdekesek, elgondolkodtatóak így is akadtak közöttük bőven, de néhányat eléggé untam, semmitmondóak voltak.
Többségében azért meg tudtak fogni a történetek, párat nagyobb terjedelemben is olvastam volna.


Szeretem ​az ilyen válogatásokat. A hangulatos borító (Sallai Péter) mögött változatos írásokat találhatunk az emberi drámától a horrorig terjedően, a legjobbakban mindezt jól megkeverve, és megfűszerezve klassz utalásokkal Bradbury műveire. Egy olvasást mindegyik novella megér, ha nem tetszett, el lehet felejteni, ha pedig tetszett, egy még ismeretlen íróhoz is kedvet hozhat. Szerintem ez egy jól sikerült kötet, a történetek többségét érdekesnek találtam, csak egy volt, amelyik egyáltalán nem jött be. És van néhány, amelyek különösen megragadtak, a kedvenceimmé váltak, és íróikhoz (akár olvastam már tőlük, akár még nem) vissza fogok térni. Ők név szerint: Joe Hill, Kelly Link, Alice Hoffman, Bonnie Jo Campbell, Sam Weller, Robert McCammon.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

9.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók