|
TARTALOM Előszó 9 Szabadság és bűnösség Kanttól Heideggerig 13 Kant és a morális bűnértelmezés határa 18 Kritikai fordulat a rosszról szóló elmélkedésben 18 A gyökeres rossz mint eredendő megfordítás 27 Antinómia a gyökeres rossz elméletében 32 Hegel és a tragikus bűnfelfogás 39 Bűn és sors 42 Eredendő megfordítás vagy eredendő szétválasztás? 49 Schelling és a “rossz metafizikája” 53 A rossz és a szabadság 55 “A rossz metafizikája” 65 “A rossz metafizikájának” antinómiája 85 Heidegger és a bűn létfogalma 89 A fundamentális ontológia és az etikai világlátás 90 Felelősség és bűnösség 95 A bűn mint a “végső szabadság” sorseseménye 101 Ellentmondás a rosszban 105 Malum Metaphysicum 107 A rosszal való számvetés eltérő síkjai 108 A rossz a bűnjelenségen túl: három kísérlet 124 “Második kopernikuszi fordulat” 154 A rossz a bűntapasztalatban 169 A bűntapasztalat antinómiája 181 A felelősség álláspontja 182 A rossz enigmája 233 Jegyzetek 236 Jegyzetek az első részhez 235 Jegyzetek a második részhez 286
Kapcsolódó könyvek
Bacsó Béla - Kép - fenomén - valóság
Válogatásunk folytatja azt a nagy sikerű témát, amely az egykori Athenaeumban Kép - képiség címmel jelent meg, s amely a jelenkori humántudományban egyik legsokoldalúbban tárgyalt kérdés. A kötetben található írások a címként megadott hármas, jóllehet teljességgel el nem különíthető problémának egy sajátos metszetét adják. Ezt a problémaegyüttest másként megjelenítésnek vagy reprezentációnak is nevezhetnénk, ez ugyanis az a titkos összekötőkapocs, amely a fenomenológiai, a művészettörténeti, az esztétikai, az irodalomelméleti írásokat kötetbe rendezhetővé teszi.
Jean-Paul Sartre - A lét és a semmi
Bővített, javított kiadás
A lét és a semmi című mű 1943-ban jelent meg, lezárva Sartre első filozófiai korszakát, s egyszersmind meg nyitva egy újat az ekkorra már kibontakozó francia fenomenológia és saját filozófiai életútja számára is. Sartre az egyik legfontosabb szereplője volt ennek a kibontakozó francia mozgalomnak, mint ahogy azoknak a konfrontációknak is, amelyeken a fenomenológia a második világháború utáni időszakban keresztülment. A strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, a pszichoanalízis, sőt a marxizmus hívei is rendszeres polémiát folytattak az ekkor Franciaországban az egyik, ha nem a legerőteljesebbnek számító filozófiai irányzattal. A lét és a semmi explicit vagy rejtett módon ott él a hatvanas-hetvenes évek majd minden nagy filozófiai, esztétikai és társadalomelméleti művében, sőt - jelentőségénél fogva - gyakran még a róla való hallgatásnak is meghatározó jelentősége van, és egyértelmű vonatkozással bír a sartre-i életműre. E nagy jelentőségű filozófiai alapmű hosszú idő után bővített, javított kiadásban jelenik meg újra.
Michel Foucault - A szavak és a dolgok
Foucault-nak számos műve megjelent magyarul, ám ezek kivétel nélkül a kései, nemcsak érett, de az elmélettől egyre inkább a konkrétumok (igazságszolgáltatás, kórház, börtön, szexualitás stb.) felé forduló - alapelveit, vezérlő szempontjait immár olvasónál feltételező - szerzőt mutatják. Ez a mű feltehetőleg a szerző legfontosabb, nevét igen hosszú időre fenntartó alkotása. Ebben az alapelveket mutatja be, méghozzá abban a stádiumban, amikor Foucault maga is "rájött" arra, hogy mi az "uralom", mi a tudás "igazi" szerkezete, mi indokolja, sőt generálja a "gyanakvást", mi az emberi szituáció alapvető struktúrája; mi a tudás "archeológiája" stb. Bevezető és alapozó tehát ez a fiatalkori munka az egész Foucault-i életműhöz, és rajta keresztül a strukturalizmus, neostrukturalizmus és posztmodern egész összetett kérdésköréhez. Maga a mű - külső formáját tekintve - tulajdonképpen filozófia-, illetve eszmetörténeti vizsgálódás, annak kutatása és bemutatása, hogy miképp és mit kutatott és kutat a társadalomtudomány, a filozófia és az emberrel foglalkozó számos tudományos diszciplína. Lényegét, mélystruktúráját tekintve pedig olyan ismeretelméletről van szó, amely egyben antropológia és történetbölcselet is, olyasféle fordulat az ember és megismerése tárgykörében, mint Freudé a pszichológiában, vagy Nietzschéé az etikában. A mű több bravúros egyedi filozófiai és művészeti, történeti és közgazdasági elemzést tartalmaz, lényegét azonban nem ezek a sokszor idézett és bámult csúcsteljesítmények adják, hanem ember "eltűnéséről", mármint a tudományok felé irányuló reflektorfényéből való eltűnéséről, az eldologiasodás (éppen nem hegeli-marxi) koncepciójáról szóló alapeszmék, amelyek Foucault helyét a gyanú filozófiájának legnagyobbjai közt jelölik ki, és akinek hatása nemcsak a posztmodern vezető filozófusainak (Derrida, Rorty stb.) eszméin mérhető fel, de a filozófia, társadalomtudományi közgondolkodás ún. "normál" szerkezetén is. Alapmű, minden igazi - filozófiai, társadalomtudományi - műveltségre törő olvasó kötelező olvasmánya.
Tengelyi László - Élettörténet és sorsesemény
Elbeszéléseink vissza-visszatérnek a már elmondottakra, és ismét elölről kezdik: így próbálják körülvenni és befogni az elszökő történéseket. Amit tudatosan elhallgatunk, és amit öntudattalanul elhárítunk magunktól, az a már elmondottak és még elmondandók árnyékában húzódik meg.
Helyettesíthetetlenségünk végső forrását a legkevésbé sem azokban az újra meg újra elmondott történetekben kell keresnünk, amelyeknek magunk vagyunk a hősei, hanem azokban az egyszeri és megismételhetetlen sorseseményekben, amelyek önmagunkból való kilépés igényét a megszüntethetetlen másság és idegenség erejével szegezik nekünk.
Mannheim Károly - Ideológia és utópia
"Gottfried Keller jóslata szerint 'a szabadság végső győzelme száraz lesz'...
Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik...
Az ember, miután eljutott a tudatosság legmagasabb fokára - ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotása -, elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe."
A tudásszociológia atyjának főműve - csonkított és titkos kiadása után - először jelenik meg magyarul.
Paul Feyerabend - Három dialógus a tudásról
Feyerabend nemcsak a tudást illető elképzeléseit kívánja ismertetni e könyvében. Igen fontos számára az is, hogy megmutassa: a filozófiai gondolatok kibontásának a dialógus, az irodalmi forma sokkal adekvátabb eszköze, mint az esszé, értsd: tudományos dolgozat és a könyv. Érveket mutat fel a dialógus, meg tudja mutatni az érvek hatását a kívülállókra vagy a más iskolákhoz tartozó szakemberekre, világossá teszi, hogy semmiféle más, eltérő elgondolás nem zárható ki. Feyerabend számára ez már tartalmi kérdés is, olyan tartalom közlése a dialógussal, amit csak ez a forma képes közölni. Nevezetesen, hogy egyáltalán nem biztos talaj az, amit életünk legszilárdabb részének hiszünk. A biztos és megalapozott tudás: kiméra.
Friedrich Nietzsche - A hatalom akarása
Ez a kötet Nietzsche 1883-1888 közötti feljegyzéseit tartalmazza A hatalom akarása címen, amelyeket utolsó alkotói periódusára tervezett, de befejezetlen főműve anyagául gyűjtött össze. Itt kapnak helyet a nietzschei gondolkodás alapvető eredményei az európai nihilizmus térhódításáról, a kor általános szellemi állapotáról; a szerző itt tárja elénk morál- és valláskritikáját, valamint új értékalkotásának tervezetét. Nietzsche hatalmas és rendezetlen hagyatékából barátja, Peter Gast és húga, Elisabeth Förster-Nietzsche válogatta e mindmáig egyedül hiteles gyűjteményt, amelynek rendszere a költő-filozófus 1887. március 17-én papírra vetett A hatalom akarása című tervét követi.
Arno Anzenbacher - Bevezetés a filozófiába
A kötet a szó tág, kultúrhistóriai értelmében vett nyugati fizozófiai gondolkodás fejlődésébe nyújt betekintést - a kezdetektől napjainkig -, mégsem egyszerű "filozófiatörténet". Inkább a filozófiai gondolkodás problématörténete, amely átfogó rendszerességgel igyekszik megismertetni bennünket a bölcselet legfontosabb témaköreinek kialakulásával és hatástörténetével. Hozzásegíti a filozófiában ez idáig járatlan olvasót ahhoz a korántsem könnyű felismeréshez, hogy a filozófia legelvontabb, a gondolkodás számára legnehezebben megközelíthető okfejtései is "mindennapi világban-való-létünk" sajátosságaiban gyökereznek.
José Ortega y Gasset - A tömegek lázadása
"A történelem olyan vers, amelynek minden szaka más ütemre lejt. De ha így van, nekünk, akik e század strófáiban vagyunk beiktatott szavak, e strófa üteme éppoly fontos, mint maga a vers. Ez az ütem a parancs, amelyet a verstől kapunk. Amit Ortega úgy mond: mindenkinek első kötelessége saját kora imperatívuszát megérteni."
Németh László: Ortega és Pirandello
Georg Wilhelm Friedrich Hegel - A szellem fenomenológiája
Hegel művei a filozófiatörténet legnehezebb olvasmányai közé tartoznak. Absztraktsága és elvontsága néha olyan szinten mozog, hogy filozófiájáról beszélni nem lehet másként, mint szó szerint idézni a szerzőt, mert az az érzésünk támad, hogy egy szó megváltoztatása vagy kihagyása is végzetes lehet. _A szellem fenomenológiája_ című munkáról maga Hegel írja azt, hogy igazán csak akkor érthetjük meg az első mondatokat, ha már az egész művet értjük - ez a sajátos paradoxon, körbenforgás gyakran lehet élményünk Hegel olvasásakor.
Mircea Eliade - Az örök visszatérés mítosza
Az 1949-ben írott mű az archaikus társadalomban élő és a modern ember világmindenséghez fűződő viszonyát tárgyalja. Az archaikus ember egyetlen olyan mozdulatot nem tesz, amelyet korábban ne tett volna már egy felsőbb szellemi lény, egy démon, egy istenség. Élete így mások cselekedeteinek szakadatlan ismétléséből áll. Ezáltal a mindenséghez kötődik, melynek "történelmét" végtelen szertartásokban éli át újra meg újra, s melyhez az idő szokványos folyásáról megfeledkezve, örökké visszatér.
Michel Foucault - Felügyelet és büntetés
A Felügyelet és büntetés című munkájában Foucault szembeállítja egymással a büntetés két modelljét:
– a középkori- kora újkori modellt, amelyben a bűnös, a Rossz elpusztítása a cél. A nyilvános kivégzések egyfajta színházat jelentenek, az uralkodói hatalom és tekintély reprezentálását.
– A modern korban a test elpusztítása helyett a bűnös javítása, nevelése kerül előtérbe: „…a büntetés művészete a fegyelmező hatalmi rendszerekben nem a vezeklést, még csak nem is a szigorú értelemben vett elfojtást célozza”, hanem az egyének hasznossá tételét.
Michel Foucault - A fantasztikus könyvtár
A kötet rövidebb írásokat tartalmaz, ezeken keresztül kívánja bemutatni nemcsak a teljes Foucault-i életművet, de azokat a fordulatokat is, amelyeket viszonylag rövid pályáján megtett. Természetesen a válogatók a mai, posztmodern Foucault-ból indultak ki, a korábbi művekből is azokat hozzák, amelyek a ma "érvényes" Foucault-képet meghatározzák. Így nagyobbrészt kimaradtak az összeállításból az irodalmár és a művelődéstörténész esszéi, annál nagyobb nyomatékkal szerepelnek azok az írások (Végtelenbe tartó nyelv; A történetírás módjairól; A diskurzus rendje; Szexuális választás, nemi aktus; Az etika genealógiájáról stb.), amelyek a "gyanú filozófusát" reprezentálják. Foucault ugyanis elsősorban leleplezésre törekszik, annak kimutatására, hogy az átlagos, normális, mindennapi cselekvésstruktúrák, a "szabályos" pszichék és a sematikus történések mélyén valami egészen más rejtőzik. E mélystruktúra kutatásában és "leleplezésében" áll Foucault legnagyobb tette, és ez közvetíti világméretű hatását is. Foucault a mélystruktúrában elsősorban az "uralmi vágyra" lel, ennek hatásait, indiciumait, szegmenseit mutatja ki a nyelvben, a történetfelfogásban, a szexben és az etikában is, de ennek figyelembevételével konstruálja meg antropológiáját és ontológiáját is.
A kötet írásai nélkülözhetetlenek korunk filozófiájának alaposabb megismeréséhez, de Foucault nehéz szerző, olvasása komoly előismereteket feltételez.
Immanuel Kant - Prekritikai írások
A magyar filozófiai kultúra régi adósságát törleszti a kötet, amely Immanuel Kant úgynevezett prekritikai írásainak túlnyomó részét adja közre, többségüket magyar nyelven először. E tanulmányok nem pusztán a kritikai korszak előkészítése szempontjából fontosak, hanem világosan megmutatják Kant önálló filozófiai gondolkodásának állomásait. Kant A tiszta ész kritikája megjelenésekor, 1781-ben 57 éves. Az ezt megelőzően keletkezett írások gyűjteményét foglalja magában a régen várt kötet.
Leo Strauss - Joseph Cropsey - A politikai filozófia története I-II.
A nagyszabású összeállítás - melynek kis részét Strauss írta, nagyobb részét tanítványai és munkatársai - közel két és fél ezer esztendő politikatudományát, Thuküdidésztől Heideggerig közel negyven gondolkodó eszméit öleli fel.
Roland Barthes - Beszédtöredékek a szerelemről
A nyelv olyan mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat, vagy mintha az ujjak szavaim meghosszabbításai volnának. Nyelvezetem reszket a vágytó.
Egy mandarin szerelmes volt egy kurtizánba. "A magáé leszek, mondta a lány, ha száz éjszakán át vár rám a kertemben egy zsámolyon ülve, az ablakom alatt." A kilencvenkilencedik éjszakán azonban a mandarin felállt, hóna alá csapta a zsámolyt, és elment."
Edmund Husserl - Előadások az időről
Husserl híres idő-előadásai egyaránt nagy hatással voltak Heideggerre és Levinasra, Merleau-Ponty-ra, Ricoeurre és Derridára. Kötetünk a Heidegger kiadásban megjelent szövegeket tartalmazza.
Umberto Eco - A rútság története
Szépség történetének folytatása ez a könyv. Szépség és rútság nyilvánvalóan egymást feltételező fogalmak. A rútságot többnyire a szépség ellentéteként fogjuk fel, s ezért úgy érezzük, hogy az utóbbi meghatározása révén már az előbbiről is tudjuk, micsoda. Ám a rút különféle megnyilvánulásai a századok során sokkal gazdagabbak és váratlanabbak, semmint általában gondolnánk.
E könyv irodalmi szemelvényei és rendkívüli illusztrációi meglepő úton kalauzolnak végig közel háromezer év lidércnyomásai, félelmei és szerelmei között.
Immanuel Kant - A gyakorlati ész kritikája
Lehetséges-e univerzális érvényű erkölcsi törvény - kérdezi Kant a morálfilozófia egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású művében. Az igenlő választ a kategorikus imperatívusszal adja meg, amellyel a tiszta gyakorlati ész semmilyen materiális és privát szempontra nem tekintve határozza meg az akaratot, s amelynek értelmében az individiuális cselekedetek akkor legitimek morálisan, ha maximáljuk általános törvényadás elveként érvényesülhet. De az imperatívusz egyben az emberi szabadság pozítiv tudata is, az általa célul megszabott legfőbb jó pedig szükségessé teszi Isten létének és a lélek halhatatlanságának morális célzatú feltételezését.
Erwin Panofsky - Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás
A történész óhatatlanul is arra kényszerül, hogy anyagát "korszakokra" tagolja, melyeket az Oxford szótár szabatosan "a történelemnek egymástól elkülöníthető szeleteiként" határoz meg. Megkülönböztetni csakis úgy lehet e szakaszokat, ha van némi egyéniségük, ha pedig a történetíró nemcsak föltételezi, de igazolni is kívánja ezt az egységet, akkor föltétlenül belső hasonlóságokat kell fölfedeznie olyan nyilvánvaló módon különnemű jelenségekben, mint a művészetek, az irodalom, a bölcseleti irányzatok, társadalmi avagy politikai irányzatok, vallásos mozgalmak és így tovább. Bármennyire is üdvözlendő, sőt elkerülhetetlen is önmagában e törekvés, a "párhuzamoknak" olyan hajszolásához vezetett, mely túlzottan is nyilvánvaló kockázattal jár. Senki sem birkózhat meg egy meglehetősen korlátozott területnél többel: mindenkinek hiányos és gyakran másodkézből való ismeretekkel kell beérnie, ha ultra crepidam (saját területén túl) merészkedik. Kevesen tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy figyelmen kívül hagyják, avagy kissé kiigazítsák, a nem párhuzamosan futó vonalakat, s még a ténylegesen létező párhuzamosság sem elégít ki bennünket, ha nem sejtjük az okát. Nem csoda tehát, ha mind a művészet, mind a bölcselet történetíróit szükségszerűen gyanakvás fogja el, amidőn valaki újból szerény kísérletet tesz arra, hogy összefüggésbe hozza egymással a gótikus építészetet és a skolasztikus gondolkodást. Ha azonban félretesszük egy pillanatra a belső hasonlóságokat, kézzelfogható és aligha véletlenszerű egybeesést vehetünk észre a gótikus építészet és a skolasztikus gondolkodás között az idő és a tér tisztán tényszerű tartományában. Olyannyira elhanyagolhatatlan ez az egybeesés, hogy a középkori bölcselet történetírói minden külső meggondolás nélkül is arra kényszerültek, hogy anyagukat pontosan úgy korszakolják, mint a művészettörténészek a sajátjukat.
