Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


mcgregor
4.5/5

Azzal ​kezdeném, hogy a McCarthy védjegyévé vált jellegzetes egybefolyó próza bevallom, nekem kevésbé jött be, bár idővel megszoktam. Én a gondosan megszerkesztett mondatok híve vagyok és azt sem gondolom, hogy ez a diabolikus téma csak ilyen zaklatott vonalvezetésű szövegben tud igazán élni. Miközben nyilvánvaló, hogy ez McCarthy-nál nem képességhiány, hanem valamiféle (számomra mesterkélt) eredetiségre törekvés. Ha már választanom kell, szerintem stilárisan sokkal eredetibb és költőibb Marqueztől A pátriárka alkonyának liánszerűen kígyózó, oldalakon át tartó, központozás nélküli szövegfolyama.
A regény világa nagyon nyomasztó, az emberellenes környezetben életellenes emberek ölik egymást különösebb cél nélkül. A humánum, az erkölcs, a jó mint posztulátum teljesen hiányzik, egy Isten által elhagyott világ ez, ahol senki sem számíthat könyörületre, még a legvédtelenebbek és legelesettebbek sem, ami olvasóként szívbemarkoló érzést okoz, az igazságérzetünk pedig bőszen háborog. De ettől (is) működik a regény. McCarthy szenvtelen kegyetlenséggel tolja az arcunkba az akadályokba nem ütköző emberi gonoszság rétegeit. A skalpvadászok közé keveredő gyerek sorsa mexikóiak, indiánok és szerencsevadászok tarka és egymást tépő hordájában bonyolódik, ahol a pénzéhség diktálta kíméletlenség, a kannibalizmus, a kínzás csak előszobái a központi motívumnak: az ölés demisztifikált, nyersen és barbáran elénk tárt rítusának. Az önzés, a diabolikus vágy, a pusztítás apoteózisa ez. Mindennek pedig központi és pokoli alakja a titokzatos Holden bíró, a skalpvadász csapat alvezére, aki hatalmas, szőrtelen alakjával, kiszámíthatatlan viselkedésével és furcsa filozofálásra hajlamos ördögi intelligenciájával amolyan mefisztói alak.
A véres délkörök kopár és forró tájain prérifarkasok kaparják ki a földből a halottakat és szétszórják a csontjaikat, leölt emberek hullája mellett térnek nyugovóra az emberek, fák ágain halott csecsemők lógnak, minden áthat a por és a mocsok, az emberek bőre pedig megpörkölődik a napon, miközben az érzéketlenség és a piszok kettős páncélba rejti elfeledett lelküket, és védtelen mexiókiakat skalpolnak, hogy fejbőrüket indián skalpként eladhassák, az indiánok pedig semmivel sem szerethetőbbek: kegyetlen, barbár, vérszomjas vadállatok. Nincsenek hősök, csak antihősök. A részvétlenség, a közöny mindent átható jellege és a hideg, aberrált alakok körtánca kozmikus magánnyá növeszti az emberi teljes hiányát. A pokol szereplői téphetik olyan eszelős, céltalan és kétségbeesett borzadállyal egymást, mint McCarthy alakjai a tűző nap alatt. Mindenki cápa és mindenki préda. A könyv perverz erőszakossága a Bone Tomahawk és az Apocalypto kíméletlen világát juttatja eszembe.
Mindezek ellenére annak, akinek van lelki ereje hozzá, hogy elolvassa, sokat ad a Véres délkörök. Több olyan kérdést felvet, amire lehet, hogy nem kellemesek a válaszok, de elgondolkodtató és provokatív. Nem tabudöntögető, öncélú polgárpukkasztással teszi ezt, hanem önvizsgálatra sarkall és az ember és a gonosz természetét mutatja be egy sarkított és kevésbé reklámozott módon. Az apokalipszis ugyanis nemcsak természeti csapásként érkezhet.


RosszQtya
5.0/5

Nem ​volt egy könnyű olvasmány. Semmilyen formában nem volt az, de hihetetlen túlzásai ellenére is megvolt benne az a mélység, ami az olvasót beszippantja, és a könyv elolvasása után is csak nehezen engedi el. Roppant elgondolkodtató könyv az Emberről.


egy_ember
5.0/5

_„Isten ​nem olyannak teremtette a világot hogy mindenkinek jó legyen benne nem igaz?” _ Hát bizony, nem egy nagy játszótéren bolyonganak McCarthy regényének szereplői. Az 1840-es években járunk Texas és Mexikó határvidékén, a Vadnyugaton, de ez nem a westernekből ismert környezet. Nincsenek magányos hősök, sem nemes indiánok. Itt végtelen és lakatlan préri van, rommá lett települések, szürkeség, homok és por, eső után pedig mindent ellepő sártenger. Itt születik a névtelen gyerek, akinek útját végigkísérjük. Ez a számkivetettek, nyomorultak, koszos és büdös éhezők világa. Istentől elhagyatott, vagy éppen egy bosszúálló Isten által teremtetett világ.

A gyerek minden ok nélkül belekeveredik egy gyilkosságba és ettől kezdve sorsa elrendeltetett. Menekülők, vándorok csoportjához csatlakozik, akiket lemészárol egy csapat indián. Ő túléli, és jobb híján beáll egy skalpvadász bandába, akik félig hivatalosan, a mexikói kormány támogatásával indiánokra vadásznak. Egy ideig üldözik is az indiánokat, de aztán már mindegy lesz, kit skalpolnak meg, csak fekete legyen a haja. De egyik csapat sem jobb a másiknál, az indiánok, a mexikóiak, a texasiak ugyanolyan erőszakos, állatias vademberek, akik kiszolgáltatottságukat, elhagyatottságukat öncélú kegyetlenkedéssel és ivászattal próbálják feledni. Egyszerű, műveletlen, kevés szavú emberek, akiknek olcsó az élet, a másoké is, a maguké is.

A kivétel a bíró, a csapat „szellemi vezére”, akit McCarthy mitikus figuraként ábrázol. A hatalmas termetű, szőrtelen bölcselkedő és gyakorló pszichopata (egy kövér Buddha, Kurtz ezredes és egy hadisten keveréke) A kiszabott sors, az eleve elrendelés igehirdetője, az örök háború prófétája. _„Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról – mondta a bíró. Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről. Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen. Csakis így és sose másképp.” _ Minden borzalom az ember lelkéből fakad.

A gyerek és a bíró között végig érezni valami erős vonzalmat és taszítást, mintha egymás ellenpólusai lennének. A bandát felszámolják, a gyerek úgy-ahogy jó útra térve vándorol tovább, de végzete újra összehozza a bíróval…

A szereplőkről alig derül ki valami, nem sokat tudunk meg az előéletükről, jellemük nem változik, a cselekmény nagy része néhány hónap alatt zajlik aztán két bekezdésen belül eltelik 30-40 év. Az erőszak naturális ábrázolása ellenére a szöveg már-már szakrális. A biblikus hang, a régies szavak használata hihetetlenül erős atmoszférát teremt. (A vesszők teljes száműzése a szövegből hamar megszokható. Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, már tapasztalhatta, hogy McCarthy egyénien bánik az írásjelekkel.)

McCarthy világában sok kegyetlenség van és egy kevés hit, humor viszont semennyi. Ezek az emberek olyan kemények, hogy még a seggüket is kaktusszal törlik ki.


Cormac ​McCartyt mind ez idáig filmes adaptációkon keresztül ismertem. Idén eldöntöttem, hogy végigmenetelek az életművön, még ha nem is sorrendben (a Határvidék-trilógiát azért így tervezem). Az első könyv amit sikerült beszereznem, a Véres Délkörök volt. Előtájékozódtam, elolvastam pár véleményt, majd belevágtam.
Bevallom, félúton pihenőt kellett tartanom. Nemhogy irodalmi műre, de filmre sem nagyon emlékszem, ahol ennyire töményen tombolt volna az erőszak. Nem is az erőszak az, ami feldúlta a lelkivilágomat. Sokkal inkább annak értelmetlensége, indokolatlansága. Persze volt itt indok, a skalppénz, amennyiben ezt elfogadjuk, de ennél több tényleg nem.
Van itt pisztolypróba tyúkon, kecskén, végül öregasszonyon, elevenen megégetett kutyák, vízbe hajított, majd agyonlőtt, direkt erre a célra vásárolt kutyakölykök, vagy fára aggatott, napon aszalt csecsemők.
A főhős olyan, mintha nem is igazán főhős lenne, inkább csak egy indok, egy ürügy, hogy kövessük a mű fókuszában vágtató/vonuló, vérengző skalpvadász hordát. A “gyermek” van hogy fejezetekre eltűnik, feloldódik a bandában,külön említve sincs. A gépezet megbízható fogaskerekeként vesz részt az istentelenségekben, veszi magára a bűnöket úgy, hogy közben igazán (ez is csak sejtetve van) nem is élvezi az azokban történő részvételt.. McCarthy beemeli a természetfelettit is a történetbe, a “bíró” személyében. A szerző ezen hőse egyszerre emelkedik felül a moralizáláson, és a lelketlenségen. Nekem úgy tűnt, hogy ez a karakter, az erőszak elharapózásával párhuzamosan egyre nagyobb hatalommal, és elrettentőerővel bír a csapaton belül. Olyannyira, hogy a szerző a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobbnak írja le. Mintha testileg válna egyre hatalmasabbá, és jelentőségteljesebbé.

A rázúduló gonoszság és az aljasság teljesen bedarálja az olvasót. A regény végére pontosan ugyanazt a fásultságot és közönyt hozzuk, mint a mű Istenre-emberre tekintettel nem lévő, fülekből nyakláncot fűző, a bűzlő skalpokat a ruhájukra aggatva kiszárító hősei.

Persze ha csupán ennyivel leírhatnám mindezt, ráolvasnám a verdiktet, és a Véres délköröket elkönyvelném öncélú mocsoknak..

A helyzet azonban borzasztóbb ennél… Magunk kutakodunk a műben felmentő, igazoló válaszok után, és amikor úgy érezzük, hogy a kevés kapaszkodó ellenére megleltük azokat, rá kell döbbennünk, hogy végig a rossz oldalon álltunk.


henryhill
5.0/5

Rendkívüli ​kaland, az állandó élet-halál harc vérmocskos tengerében! Sejtelmesen gyönyörű nyelvezetű, poétikusan kíméletlen posztmodern western. McCarthy a háború, a pusztítás szuverén istenéről mesél barokkos, cizelállaltan túlcsorduló szövegfolyamában s igazi ereje pont ebben az ellentmondást nem tűrő, mérnökien megszerkesztett, a pillanat mikro-részeit lajstromzó kontextusban s a dialektikusságban rejlik. Tanítani kellene ezt a stílust, ám valami azt súgja, erre születni kell.
Orbitális remekmű!!!!!


BlissX
3.5/5

De ​nehéz könyv ez, nagyon nehéz. Az sem segített, hogy nagyon szakaszosan olvastam, sőt szerintem ez nyírta ki az igazi élményt, így már most eldöntöttem, hogy ha legközelebb elkezdem, mert el fogom még egyszer olvasni, akkor semmit nem olvasok vele párhuzamosan.

Elmondom, mi a helyzet. Én nagyon szeretem a szerző könyveiből készült filmeket, de mint könyvéhez, ehhez volt először szerencsém és egyébként sem ezt ajánlják nekiugrásnak a szakavatottak. Nekem furcsa írásmódja különösen bejött, mármint a központozás hiánya. Volt, hogy egy levegővétellel zuhant rám egy fél oldalnyi cselekmény egy mondatba sűrítve és megállás nélkül özönlöttek az indiánok olyan színes hacukákban, amiket holtakról nyúztak le, mintha egy Marquez világba csöppentem volna, amit vérgőz lep be.

A regény hangulata, sodrása az elején elkapott mint a gépszíj, de egy idő után annyira tömény lett ez az univerzum, ez a bendőjéből negatív bőrére fordított belekben és skalpokban térdig gázoló western, hogy belefásultam…ki megy most hová, jaja, megint leölnek egy falut, jójó, megint letolják a whiskyt, mennek bele a préribe, de kik meg minek? Delavárok, komancsok, mexikóiak, sápadt arcúak, szóval belevesztem.

Kevésbé költőien, mint ahogy eddig is beszéltem róla, de most tömörebben úgy tudnám leírni, hogy egy jó minőségű tömény italhoz sem ülünk le úgy, hogy na akkor most kiisszuk az egész üveggel. Valahogy így érzek a Véres délkörök iránt. A 3,5 ellenére mindenképp újraolvasós. Fel kell nőnöm ehhez a könyvhöz.


Édes ​istenem, de jó, hogy vége, bár tudnám, mi volt a közepén. Annyira sajnálom, de akkor is akkora csalódás . Eddig az év legrosszabb könyvélménye (különösen is a várakozáshoz képest), és nem is hiszem, hogy bármi túlszárnyalná szépirodalom kategóriában idén már. Fú hát egyszerűen ez van, úgy éreztem magam közben, mint aki utál olvasni, ez a legrosszabb benne. Asszem ez a “megosztó” könyv decens leírása, mert abszolút látom, hogy mennyi mindenkinek okozott pozitív maradandó könyvélményt, molyos és valóvilág ismerőseim között is – és mennyinek nem. Hát saját példány, írjon, aki kéri.


mongúz
4.5/5

Valóban ​elég véresek voltak ezek a délkörök. Nagyon nyomasztó könyv és nincs kibe kapaszkodni, mert egyetlen pozitív szereplő sincs a történetben. Ez a Cormac nagyon komolyan kiábrándulhatott az emberiségből.


Zálog
4.5/5

Olyan ​ez a regény, mint a helyszín, ahol játszódik: szikár, kegyetlen, véres, végtelen; mindennek ellenére úgy szép, mint mondjuk az világűr: távolról nézve.
A központozás szinte teljes hiánya úgy hat, mintha a narrátor sietve beszélne, minden egyes szót átélve. Vagy épp ellenkezőleg: mintha az egymás után sorakozó szavak egyikének sem lenne jelentősége. A természet épp oly közönyösen viszonyul egy falu egész lakosságnak halálához, mint egy kóró kiszáradásához.
Ilyen viszonyok közt az olyan fogalmak, mint morál, erkölcs, hit a legtöbbek számára egyszerűen nem létezőkké, felesleges nehezékké satnyulnak. A halál mindennapi jelenléte fásulttá, keménnyé teszi őket, s egy idő után mindegy: fehér, mexikói, vagy indián. Sőt, egyáltalán, élőlény.
Az egyetlen ellenpont a bíró karaktere: az óriáscsecsemő, az anti-buddha, akinek egyetlen, a valamire való elve van: a háború – a legnemesebb játék. Minden csak alárendelő viszonyban létezik: valami szolgál valamit. Csak azért rajzol le egy tárgyat, fog meg pillangókat, hogy a szellemiségét elvegye, eredetijét elpusztítsa: mert az ő személyes jóváhagyása nélkül létezik.
A legborzongatóbb mégis az, hogy ennek a történetnek minden egyes sorában ott bujkál a szépség.


kolika
4.5/5

Hű ​és ha! És hűha! Nem semmi ez a könyv. Annyi durvaság, erőszak, vérben gőzölgő és vérben fröcsögő test jelenik meg, hogy bármennyire is felkeltette kíváncsiságomat a szerző, hagyom pihenni egy ideig az olvasási élményt.
Itt nem különül el annyira a jó és rossz világa, inkább attól függ, hogy merre fordul a kocka, hogy akkor éppen melyik oldalon állsz. Egyszer üldözők, majd üldözöttek. Egyszer győztesek, s máskor éppen puszta bőrüket mentő szerencsétlenek.
Kezdetben nagyon zavart a vesszők hiánya, de aztán megszoktam.
A nyelvezete a könyvnek külön kiemelendő: érdekes és szép képsorokkal eleveníti a természetet. Néha úgy éreztem, mintha a szerző ezzel szeretné enyhíteni azt a sok-sok barbárságot, amit leír. A fokozás és a tartalmak egy mondatba sűrítésének is mestere McCarthy. Néha úgy éreztem, hogy ennél jobban nem lehet visszaadni a borzalmakat, s akkor a következő mondatban ott volt a húr tovább feszítése.
Mély benyomást keltett bennem a szerző, fogom még olvasni (miután pihentetem az olvasottakat).


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

72.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók