A ​francia irodalom története

Choderlos de Laclos - Veszedelmes ​viszonyok
Ez ​a regény a francia forradalom előtt hét évvel látott napvilágot, és mint kortársai írják "vészt hirdetve jelent meg a XVIII. század végének vérbe borult égboltján". Akiknek szólt, értettek a szóból. A könyvet évszázadokig kísérte az arisztokrácia bosszúja, kiadását sokáig tiltották, árusításáért büntetést osztottak. Laclos az arisztokrácia erkölcstelen életét vette célba, s bár tollát elsősorban a felháborodás vezette, olyan írói eszközöket és módszereket alkalmazott, hogy az írásból remekmű született. A francia irodalom e világhírű alkotása Örkény István kitűnő fordításában jelenik meg.

Umberto Eco - A ​prágai temető
A ​középkori és ezoterikus, a barokk és a pikareszk, és végül a képregényes Eco után itt a legújabb: a XIX. századias kalandregényt író Eco. A prágai temetőnek már a mozgalmas metszetekkel illusztrált lapjai is Dumas-t, sőt Eugene Sue-t idézik. Főszereplője és egyik elbeszélője egy fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket sző és merényleteket szervez, befolyásolva kontinensünk valóságos történelmének és politikájának menetét. Simone Simonini a képzelet szülötte, de nagyon is valószerű gazember; és bár a kor valamennyi, később nagy karriert befutó hamisítványához csak a regényes képzelet szerint van köze, a hamisítványok (el egészen a közvetve milliók értelmetlen halálát okozó Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig), a tényekkel és az összes többi szereplővel együtt, sajnos mind igaziak. Az olasz Risorgimentótól a párizsi Kommünig, a 48-as forradalmaktól a Dreyfus-perig és a századfordulóig záporozó tényeket Eco a könyv végén egy részletes időrendi táblázatban hozza összefüggésbe a regény történéseivel. Ez jól jön, mert A prágai temető csupa időjáték: a memóriazavarral küszködő Simonini, illetve titokzatos alteregója, egy Dalla Piccola nevű abbé négykezes naplója (melyet néha ,,az Elbeszélő" is kommentál) megannyi flash-back segítségével eleveníti fel a múlt eseményeit, fényt derítve, de csak legvégül, persze, a kettejük kapcsolatának hátborzongató titkára is.

René Wellek - Austin Warren - Az ​irodalom elmélete
_Az ​irodalom elmélete_ bizonyos értelemben az első és az utolsó nagy irodalmelméleti összefoglaló munka. Mint alapvető rendszerező kézikönyv hatalmas szakmai ismeretanyagot ölel fel az általános irodalomtudomány, az irodalomtörténet-írás módszertanának története, az irodalomelemzés és az irodalomelmélet köréből,egyben első szisztematikus összefoglalása az irodalomtudomány történetének is. R. Wellek és A. Warren műve az irodalomtudomány modern korszakának egyik legjelentősebb munkája, amelyben a formalizmus és a strukturalizmus legfontosabb tételei (vagy inkább: kérdésfeltevései) mellett megtalálhatók a 20. század első felének számtalan, iskolába nehezen sorolható teoretikus, irodalomtörténeti, műelemző munkájának tanulsága is.

Örkény István - Négyeskönyv
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Johann Wolfgang Goethe - Wilhelm ​Meister tanulóévei
A ​Wilhelm Meister ugyanúgy végigkísérte Goethe egész pályáját, mint a Faust. Készült mindenekelőtt egy ősváltozata, a Wilhelm Meister színházi küldetése, amely töredékes maradt, majd a weimari klasszicizmus delelőjén megszületett az ősváltozatot lényegbevágóan módosító és e más koncepció jegyében beteljesítő Tanulóévek, végül évtizedes öregkori munkálatok gyűjtőmedencéjeként a regény műfaji kereteit feszegető Vándorévek. A Faust-tal e több részes regény úgy is összevethető, hogy hasonlóan ahhoz, a "kisvilágban" kezdődik, egy Goethe-korabeli polgárifjú színészi és költői szárnypróbálgatásaival, majd az inkább szellemi, mint anyagi értelemben vett "nagyvilágon" át a hős útja egy utópisztikus pedagógiai tartományba visz. A Wilhelm Meister mint a német klasszicizmus prózai foglalata és a német fejlődésregény őstípusa az európai irodalom- és művelődéstörténet egyik alappillére. De egyszersmind regény, amelyben Goethe eleven, emlékezetes alakok, váratlan fordulatok, csodás véletlenek és érzelmes jelenetek során át szegődteti eszméi és hősei megbűvölt hívévé olvasóját.

Mihail Bulgakov - Színházi ​regény / Molière úr élete
Bulgakov ​1932-ben, a Híres emberek élete sorozat számára írta meg Molière életrajzát, miután már színdarabot is írt a számára oly kedves francia mesterről Képmutatók cselszövése címen (melynek bemutatását egyre halogatta a Művész Színház). A könyv végül is nem egyszerű ismeretterjesztő életrajz lett, hanem - a stilizációs technikájának és az elbeszélő sajátos nézőpontjának köszönhetően - ízig-vérig modern regény. Az elbeszélő rácsodálkozik a XVI-XVII. század mesebeli Párizsára - ahol a művész, noha gyakran komoly engedményekre kényszerül a hatalommal szemben, élvezi a király pártfogását, sőt személyes gondoskodását és szeretetét -, ugyanakkor sok mindenben saját korának jellemzőit fedezi fel. Nyilván e rejtett - ám nagyon is szembeszökő - párhuzamok miatt a Molière-életrajzot a kiadó nem fogadta el, s csak 1962-ben jelenhetett meg, akkor is jelentős rövidítésekkel és torzításokkal. Ezt a rövidített változatot többször kiadták a Szovjetunióban, és több nyelvre, így magyarra is lefordították. A jelen kiadásban az eredeti szöveget közöljük, kipótoltuk Karig Sára kiváló fordítását az 1989-ben, Kijevben először publikált teljes szöveg alapján. A kimaradt részek főként elbeszélői kommentárok a hatalom és a művész viszonyáról, valamint Molière és Madeleine Béjart szerelmi életének intimitásai. A Színházi regény írásához 1936 novemberében fog hozzá Bulgakov, s részben a Molière-ről szóló darabjának, a Képmutatók cselszövésé-nek viszontagságos sorsát örökíti meg. Az író regénybeli alteregója, Makszudov a Hajózási Híradó "szerény munkatársa", aki egyetlenegyszer próbálkozott csak a szépirodalom területén, akkor is sikertelenül - regénye nem jelent meg nyomtatásban. Majd valami csoda folytán ajánlatot kap a Független Színháztól, hogy regényéből színdarabot írjon. Fekete hó című darabjának bemutatása egyre késik ugyan, de Makszudovot teljesen elvarázsolja a színház fantasztikus világa. "Emésztő szerelem támadt bennem a Független Színház iránt, oda voltam szegezve hozzá, mint a giliszta a horogra, minden áldott este végignéztem az előadást..." - e soroknál szakad meg a regény, amely részben azért maradt befejezetlen, mert 1937-ben Bulgakov már lázasan dolgozott A Mester és Margaritá-n. A Színházi regény, mely végül is csak 1965-ben jelent meg először, fergeteges komédia a harmincas évek Moszkvájának művészvilágáról, s befejezetlensége még fokozza is a hatását, ahogy a színház csodáját a hatalom és a művészet konfliktusának fénytörésében láthatjuk.

Niccolò Ammaniti - Én ​nem félek
Az ​alig negyvenes, rendkívül népszerű olasz író, a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega tavalyi nyertese, akinek könyvei már negyvenöt országban olvashatók, eddigi legnagyobb sikerét ezzel a regénnyel aratta. A történet egy közelebbről meg nem határozott aprócska dél-olaszországi faluban és környékén játszódik 1978 kegyetlenül forró nyarán. Egy napon az egyik gyerek, Michele iszonytató felfedezést tesz egy határszéli elhagyatott, omladozó ház pinceüregében. Annyira megrémül attól, amit - jobban mondva akit - talál, hogy el sem meri mondani a társainak. Az apjával szeretne róla beszámolni, de az sosem ér rá: kamionos, sokat van úton, mindig fáradtan tér haza. Michele titokban vissza-visszatér az üregbe. Rémületén felülkerekedik a segíteni akarás. Egyre bátrabb, egyre találékonyabb, egyre céltudatosabb. De közben otthon is furcsa dolgok történnek. És szörnyű történet dereng fel Michele előtt, melyhez éppenséggel a saját családjának is köze van. Sikerül-e megbirkóznia ennyi titokkal, és sikerül-e közben kimenekítenie a pinceüreg szenvedő foglyát a halálos veszedelemből? A félelem arcait a gyerekek világában Mark Twain-ien otthonos Ammaniti úgy mutatja meg, olyan észrevétlenül és érzékenyen, hogy az a felnőtt embert is mellbe veri. Az izgalmas regényből készült filmet néhány évvel ezelőtt a magyar mozik is sikerrel játszották.

Umberto Eco - Baudolino
"Hát ​ez meg mi?" - bök Nikétasz úr, a bizánci birodalom legfőbb bírája és történetírója az orra elé tolt, nehezen kisilabizálható irományra - Baudolino maga alkotta nyelven írt, kamaszkori naplójára - az Úr 1204. esztendejének eleje táján. És Baudolino mesélni kezd. Bizáncot keresztes martalócok fosztogatják, a város lángokban áll, menekülniük kell, de Baudolino közben is mesél és mesél. A meséje nyomán kibontakozó kópéregénynek - a világhírű író-filozófus legújabb, immár negyedik, diadalútját járó regényének- a hőse ő maga, Baudolino, Rőtszakállú Frigyes paraszti származású fogadott fia. Méghozzá felettébb tevékeny hőse: Baudolino képzelő- és tettereje nem ismer határokat. Legfőbb ötlete egyenesen a Német-római Császárság egészének sorsát igyekszik új útra terelni... Ötlet és valóság viszonya azonban - a korábbi Eco-regényekből ismerős módon - igencsak összekuszálódik. Létező személy-e a távol-keleti "János pap", és írt-e levelet Barbarossának (a pápának, a bizánci uralkodónak)? Mi közük a babiloni háromkirályoknak a Grál-legendához, Nagy Károlyhoz és a Német-római Császársághoz? Baudolino és a cimborái mindenesetre elhatározzák: maguk mennek el a világ végére, János pap országába... Hogy a végén (de még inkább azon túl) megint mindenre fény derüljön, természetesen.

Umberto Eco - A ​rútság története
Szépség ​történetének folytatása ez a könyv. Szépség és rútság nyilvánvalóan egymást feltételező fogalmak. A rútságot többnyire a szépség ellentéteként fogjuk fel, s ezért úgy érezzük, hogy az utóbbi meghatározása révén már az előbbiről is tudjuk, micsoda. Ám a rút különféle megnyilvánulásai a századok során sokkal gazdagabbak és váratlanabbak, semmint általában gondolnánk. E könyv irodalmi szemelvényei és rendkívüli illusztrációi meglepő úton kalauzolnak végig közel háromezer év lidércnyomásai, félelmei és szerelmei között.

Umberto Eco - A ​szépség története
A ​népszerű publicista, író és irodalomtudós, Umberto Eco szerkesztésében látott napvilágot e kötet, mely több száz, nőkről és férfiakról alkotott remekművet sorakoztat fel a szépség kifejezőeszközeként vagy annak igazolására. Az olvasó mégsem elsősorban művészettörténeti albumot tart kezében, hanem olyan szemelvénygyűjteményt, mely az ókor nagyjaitól kezdve korunk gondolkodóiig közöl idézeteket arra vonatkozólag, hogy mely kornak miféle elképzelése volt a szépségről, mikor ki volt a szépségideál. Az impozáns kivitelezésű kötetet előző kiadása kapcsán a 200510012-es számon ismertettük részletesen.

Pierre Corneille - Jean Racine - Klasszikus ​francia drámák
A ​XVII. századi francia dráma a Napkirály udvarának fegyelméből merít tápot az ókori dráma szigorú formai-eszmei fegyelmében gyökerező művészetéhez. Az előtte, mellette és utána elszabadult képzelettel kavargó, romantikus szellemű színház viszontagságai közepette világirodalmi színvonalon képviseli a klasszikus drámai hármasegység és a pallérozott dramaturgiai rend igényét. A hősies szellemű Corneille és az érzelmileg árnyalatosabb Racine képviseli gyűjteményünkban azt a nagy múltú francia neoklasszikus műfajt amelyet a kötelesség és a szerelem, a becsület és az érzések fonfliktusa feszít. Ez a két mester, az egyetemes drámatörténet ikercsillaga egymást múlja fölül a pompás versekbe foglalt színpadi tűzijátékban, és ha Corneille az emberfölöttiben nyomozza a szív egy-egy lankadását, Racine a lélek egy-egy rezdülésében kutatja az emberfölöttit.

Ismeretlen szerző - A ​posztmodern
A ​"posztmodern"-ről való tudás, illetve a "posztmodern" értelmezése körül folyó viták ismerete sokkal fontosabb számunkra, mint bármely más "izmus"-ról szerzett információ. A szürrealizmus, futurizmus vagy expresszionizmus ugyanis a művészetek meghatározott területére korlátozódó, történelmileg lényegében lezárt mozgalom, míg a posztmodern napjaink elintézetlen, forrongó kérdéseinek foglalata. Nem kiérlelt stílus, nem megváltó eszme, nem kapaszkodókat kínáló fölismerés, hanem függvénye annak, amire vonatkozik, és mi magunk is, egész életünkkel, beletartozunk. Akár akarjuk, akár nem, posztmodern korban élünk, és rajtunk is múlik, hogy miben és miképpen ölt testet a posztmodern. A kötet bevezet ebbe a kérdéskörbe, mely éppen azért bonyolult, mert rólunk magunkról szól. És éppen ezért fontos forrásmunka mindaz9ok számára, kik nemcsak arra kíváncsiak, ami körülöttük történik, hanem arról is tudni akarnak, ami velünk megy végbe.

Lukács György - Az ​ész trónfosztása
Ez ​a könyv egy pillanatig sem tart számot arra, hogy a reakciós filozófia története vagy éppen fejlődésének tankönyve legyen. A szerző tudja mindenekelőtt, hogy az irracionalizmus, amelynek magasra növését, a polgári filozófia uralkodó irányává szélesedését tárgyalja itt, csak egyik fontos tendenciája a reakciós polgári filozófiának, jóllehet alig van reakciós filozófia bizonyos irracionalista beütés nélkül, a reakciós polgári filozófia köre mégis sokkal tágabb, mint a tulajdonképpeni, szigorúbb értelemben vett irracionalista filozófiáé. De még ez a megszorítás sem elegendő ahhoz, hogy pontosan körülírjuk feladatunkat. Ebben a megszűkített témakörben sem az irracionalizmus részletes, átfogó és teljességre törekvő történetéről van szó, hanem csupán fejlődése főútvonalának kidolgozásáról, legfontosabb és legtipikusabb szakaszainak és képviselőinek elemzéséről. Ezt a főútvonalat akarjuk megvilágítani, mint az elmúlt utolsó másfél évszázad nagy korkérdéseire adott legjellemzőbb és leghatásosabb fajta reakciós feleletet.

Hans-Georg Gadamer - Igazság ​és módszer
Az ​1960-ban megjelent Igazság és módszer a modern filozófiai hermeneutika alapvető műve, a hatvanas és hetvenes évek talán legnagyobb hatású filozófiai válallkozása. A szerző Hegelt és Heidegget követve, ugyanakkor tőlük el is határolódva dolgozza ki a maga dialogikus megértéselméletét, melynek befolyása ma a társadalomtudományok sok ágában, mindenekelőtt a megértő szociológiában, az esztétikában és az irdodalomtudományban érezhető erősen. Hans-Georg Gadamer 1900. február 11-én született Marburgban. A breslaui, a marburgi és a müncheni egyetemen germanisztikát, művészettörténetet és filozófiát tanult. 1929-ben Martin Heideggernél habilitál. 1933-tól etikát és esztétikát tanít Marburgban. Személyes kapcsolat fűzi a filozófiatörténet több kiemelkedő alakjához: Paul Natorp és Heidegger tanítványa, Nicolai Hartmann barátja. Tagja a művészettörténész Richard Hamann körül kialakult körnek, állandó látogatója azoknak a felolvasásoknak, melyeket Rudolf Bultmanna köre tartott a görög klasszikusokból. 1939-től a lipcsei egyetem tanára, 1946-tól 1947-ig dékánja, majd rektora. 1947 és 1949 között Frankfurt am Mainban tanít, majd 1949-től Karl Jaspers utóda a heidelbergi egyetemen. A nemzetközi elismerést a számos idegen nyelvre - angolra, franciára, olaszra, szerb-horvátra, japánra stb.- lefordított Igazság és módszer hozta meg számára, s a hatvanas évek végétől sorra jelennek meg egyéb munkái Platón dialektikus etikájáról, a hegeli dialektikáról, továbbá kisebb írásainak négykötetes gyűjteménye és Philosophische Lehrjahrae címmel 1977-ben visszaemlékezései. Gadamer több folyóirat és könyvsorozat - Hegelstudien, Kantstudien, Archiv für Begriffsgeschichte, Neue Anthropologie - társkiadója, tagja a szász, a heidelbergi, a darmstadti, az athéni, a római és a bostoni akadémiának. 1983-tól a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.

P. G. Wodehouse - Gáz ​van, Jeeves!
Bertie ​Wooster kényes küldetésben jár Totleigh Towersban, számos korábbi viszontagsága színhelyén: Dahlia nénikéje megbízásából egy XVIII. századbeli műtárgyat, egy ezüsttehénkét készül elemelni házigazdájától, a félelmetes Sir Watkyn Bassett-től. Spode, Sir Watkyn gorilla termetű barátja azonban megneszeli a tervet, és figyelmezteti Bertie-t, hogy meg ne merjen próbálkozni a dologgal, mert ha rajtakapja, laposra veri. E korántsem kecsegtető kilátások közepette lát hősünk munkához, és hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kalamajkákba keveredik. Ám az ördögien leleményes Jeeves a legrázósabb helyzetekből is talál kivezető utat.

P. G. Wodehouse - Fő ​a pléhpofa, Jeeves!
Amikor ​híre fut, hogy Madeline Bassett jegyben jár Gussie Fink-Nottle-lal, Bertie Wooster megkönnyebbülése határtalan. Ámde midőn Madeline megpróbál vegetáriánust csinálni Gussie-ból, az önfenntartási ösztön Bertie-t arra kényszeríti, hogy újabb, könnyfakasztóan mulatságos küldetésbe induljon a zseniális Jeevesszel Sir Watkyn Basett rezidenciájába, Totleigh Towersba. A regényben ismét találkozhatunk ismerősünkkel, Plankkel, az Afrika-utazóval, aki ezúttal rögbicsapatot szervez; megcsodálhatjuk Gikszer Pinker tiszteletes félelmetes jobb horgát; újból élvezhetjük a mozgalmas életet élő, dörgő hangú Dahlia néni társaságát, aki soha nem riad vissza a kis simlisségtől, és megtudhatjuk, micsoda hallatlan vonzerővel bír a vesepástétommal töltött hideg sült. Wodehouse ismét a megszokott fordulatos és falrengetően vidám történettel lepi meg olvasóit.

Weöres Sándor - Egybegyűjtött ​írások
Weöres ​Sándor verses munkáinak csaknem egészét foglalja magába ez a gyűjtemény: s tartalmazza prózájának egy részét is. Korai verseitől legfrissebb írásaiig rajzolódik ki lírájának vonala. A magyar irodalomban kivételes ennek a műnek sokarcúsága - a természeti erők elevenségével csúszik ki a meghatározások kereteiből. Sokfelé ágazó, autonóm teljességű költészet a Weöres Sándoré, s ezt az autonómiát híven tükrözi kötetünk kompozíciója is: csak laza vezérfonala az időrend, ám nagy, részben tematikus, részben más, rejtettebb azonosságokat, rokonságokat felmutató ciklusai nemegyszer a legkülönbözőbb periódusok írásait szívják magukba. Weöres szuverén biztonsággal mozog a művek benső rétegeiben, s szemünk előtt építi, teljesíti ki köreit, az intimtől a kozmikusig. Weöresnek személyes tulajdona mindaz, amit valaha írtak magyar nyelven - s mindaz, amit írhattak volna. S "nyelvtudása" nem ismer korlátokat, valami módon minden nyelvi tényről tudomása van, arról, ami valóban volt, s arról, ami lehetséges, személyiségének alkotórésze minden mítosz - ami valóban volt, s ami lehetett volna. Olyan ez a költészet, mint egy bolygóközi kaleidoszkóp: keveredik benne az ismerős, a saját tartalmainkkal rokonítható az ismeretlennel. S ez a tökéletes művészet - ha nem is mindig rögtön szembetűnően - mély és igaz emberi tartalmakat hordoz.

Harold Pinter - Drámák
A ​színész-rendező-író Harold Pinter csaknem fél évszázados pályáján mindvégig a maga útját járta. Egyéni színpadi írásművészete nem illik kategóriákba. Sosem eredt divatok nyomába, stílusa - habár összetéveszthetetlen - nem merevedett meg, nem ürült ki. Sikeresen elkerült egy sor buktatót, nem vált a „pinterizmus" foglyává, sőt még azt is „túlélte", hogy Martin Esslin híres tanulmányában az abszurd félrevezető címkéjét ragasztotta rá. Darabjai a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt kihívást jelentenek. Különös történeteket ír, amelyeknek cselekményét és „mögöttes tartalmát" egyaránt nehéz megfejteni, a lassan adagolt, apró információmorzsákból összerakni. Színpadán közönséges helyzetek, aprólékosan jelentéktelen cselekvések váltakoznak „értelmetlen" fordulatokkal; a mondatokban hétköznapiság, profánság, költőiség keveredik. Írói nagyságának, biztos színérzékének ékes bizonyítéka: drámáit az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követjük - ha másért nem, hát azért, hogy rájöjjünk, miről is van szó -, s ha legvégül mégsem találjuk „a" megfejtést, ezért nem őt okoljuk. Ha valakinek az a képtelen ötlete támadna, hogy versenyeztesse a kortárs drámaírókat, a most hetvenéves Harold Pinter bizonyosan legalább dobogós lehetne. Csakhogy - ha műveit jól olvassuk - úgy sejtjük, ő nem az az ember, aki ilyen vetélkedőn hajlandó volna „rajthoz állni". A termékeny hatvanas-hetvenes évek végén, az 1978-ban bemutatott Árulás után megtörni látszott a szerző drámaírói lendülete (miközben egyéb területeken tovább alkotott), aztán tizenöt évvel később megszületett a homályos-megrendítő Holdfény, és azóta is újabb színművek bizonyítják: Harold Pinter nem „élő legenda", hanem a kortárs színházban erőteljesen jelen lévő, friss szellem. Kényszerűségből hiányos válogatásunk tartalmazza Pinter leggyakrabban játszott, „klasszikussá vált" színpadi műveit - ezek közül kettőt vadonatúj fordításban -, valamint egy magyarul korábban még meg nem jelent drámáját. Az étellift A születésnap A gondnok Hazatérés Csönd Senkiföldje Árulás A melegház Porrá leszel

Umberto Eco - A ​rózsa neve
Az ​Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. (Adso, a történet elbeszélője a később bekövetkezett szörnyűséges események miatt nem ad pontos helymeghatározást az apátságról.) Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost – akit viselkedése és előneve alapján Sherlock Holmes középkori elődjének tekinthetünk – kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Otrantói Adelmust, a fiatal kora ellenére is nagy tekintélynek örvendő miniatúrafestőt egyik reggel a kecskepásztor holtan találta az Aedificium keleti őrbástyája alatti meredély tövében. Viharos éjszakán történt a tragédia, meg sem lehetett állapítani, a szerencsétlen vajon melyik ablakból zuhant ki. Gyanúra adott okot viszont az, hogy másnap egyetlen nyitva hagyott ablakot sem találtak, ráadásul az ablakok olyan magasságban vannak, hogy azokon képtelenség véletlenül kiesni. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek. A bűntények miatt az apát úr végül a Szent Inkvizíció beavatkozását kéri. A kor egyik legkönyörtelenebb inkvizítora, Bernardo Gui érkezik az apátságba. Gui alaposabb tájékozódás nélkül eretnek összeesküvésként értékeli az eseményeket, a demokrácia álcája mögött ítélkezik, máglyákat állíttat. A máglyahalálra ítéltek egyike az a fiatal parasztlány, aki a szerelmet jelenti Adso számára…

Umberto Eco - A ​Foucault-inga
Három ​kiadói szerkesztő megunja az okkult könyvek „ördöngös" szerzőinek pancserságát, és egy Abulafia nevű számítógép segítségével nekilát, hogy egy tökéletes Tervet kovácsoljon. Az állítólagos Terv értelmében az emberiség sorsa a Világ Urainak kezében van; ez pedig valamiképpen összefügg azzal a gyanúval, hogy Szép Fülöp francia királynak talán mégsem sikerült felszámolnia annak idején a templomos lovagrendet. Hőseink remekül szórakoznak, ám egyszer csak hátborzongató sejtéseik támadnak... Annyi bizonyos, hogy bajba kerültek. A Foucault-inga a második nagy sikerű regénye Eco professzornak, a világhírű olasz szemiotikusnak. Ezúttal már nem egy gyilkosságsorozat tettesét s a tettes indítékait, tervét kutatja a detektív, mint A rózsa nevében, hanem végső soron maga a Terv: az emberi történelem, sőt a Mindenség tervszerűsége válik meghökkentően kérdésessé. Ha van Terv, akkor minden mindennel összefügg. Ha van Terv, akkor nem kétséges, mi közük a templomos lovagoknak a hasszaszínokhoz, az alkimistáknak a párizsi metróhoz, a titokzatos Saint-Germain grófnak Shakespeare-hez,a rózsakereszteseknek Arséne Lupinhez, a druidáknak az Eiffel-toronyhoz, a Föld forgását bizonyító Foucault-ingának... Kihez-mihez is? Ha van Terv, minden kiderül.