Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Az ​egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Steinbeck egy zseni. Egyébként is lenyűgöz a regényírók agya, ahogy képesek ezernyi szál pókhálójában elnavigálni az olvasót. És a történetvezetés közben tanítani, szórakoztatni, magunkba nézésre késztetni. Az Édentől keletre a regények regénye nekem. Nyilván nem az egyetlen ilyen, de biztos, hogy ez is nyomot hagy bennem. Imádtam a jellemábrázolásokat, a jó és a rossz küzdelmét, a mélységet és magasságot, az erény és a bűn viszonyát, az emberi gyöngeséget és az állhatatosságot, az időnként megcsillanó humort, aztán a mélybe húzó bánatot.
Olyan könyv ez is, amiről megint az jut eszembe: mennyi mindent veszít az, aki nem szeret olvasni. Mert ugyan lehet moziba is menni, de a privát mozinál nincs nagyobb élmény.


Bélabá
5.0/5

Nem ​vagyok egyszerű helyzetben, annyi vélemény síródott már e könyvről, ismételni nem szeretnék, de megeshet. Inkább csak a benyomásaimat írom le, nem részletezem túlzottan hiába monumentális regény. Az Édentől kelete fontos mű, olyat, amit olvasni kell legalább ajánlott olvasmány kategória szintjén.
Úgy vagyok vele, hogy egy mérföldkő a családregény irodalomban. Azt nem gondolom, hogy ez minden idők legjobbja, de fontos lépcsőfok a későbbi családregények megszületése céljából. Azért mondom ezt az analógiát, mivel olvasás közben felrémlett bennem többször [[Jeffrey Archer Párbaj]]a (Káin és Ábel történet) vagy [[Leon Uris Szentháromság]]a (az ír vonal miatt). Mindkettőt ez előtt olvastam, így az élményük ennél nagyobb hatást váltott ki összességében. Idevehetném egy másik amerikai regényt is, a Ne bántsátok a feketerigót. Az indoklást lásd alább.
Miért jó, miért tetszett Steinbeck könyve? Azért, mert a karakterek annyira „éltek”, mint Harper Lee regényében. Ráadásul megtoldotta az egészet Steinbeck, a már korábbról megismert (Egerek és emberek) nagyszerű leírásokkal. Azt gondolom, a kettő elegye (a szereplők és leírások) teszik naggyá a regényt, nem feltétlen a történeti szál. Legalábbis számomra.
A történetben elkerültek mumusaim, [spoiler]a kurvák[/spoiler]. Ezen már csak kacagni tudok hogy mennyire népszerű az irodalomban ez a téma. Mintha más negatív személyekről, dolgokról nem is lehetne írni…
Mellesleg a szereplők közül Cal alakja állt hozzám legközelebb. Nagyon jól kitalált egyén, bár ezt szinte mindenkiről el lehet mondani.
Fontos könyv tehát, de egy olyan apró szikra hiányzott belőle, amivel teljesen lehengerel. Hosszú, három hetembe telt, és időnként voltak benne unalmasabb részletek. Ezzel együtt azt éreztem mintha Dosztojevszkijtől olvastam volna, olyan mély mondandó, s elgondolkodtató mondatok is szerepelnek benne. A fentiek ellenére megadom az 5 csillagot (4,6 pont), de ez csak nagyon erős öt alá nálam. 600 forintot vastagon megért, egy molytárstól megvéve. Érdemes olvasásra a szereplők kidolgozottsága, és a kaliforniai vidék valamint életképek nagyszerű taglalása miatt.


pwz
5.0/5

Megkönnyeztem ​ezt a könyvet!
Hol a humor, hol pedig a keserűség miatt. Miközben sorról sorra haladsz a könyvvel, láthatod, hogy Steinbeck úgy játszik az érzelmek húrján, mint egy virtuóz hegedűművész: felemel a mennyekbe, aztán meg beletapos a mocsárba, néha finom, máskor meg minden átmenet nélkül. Azt már a régebbi műveiben is tapasztaltam, hogy a Salinas-völgy, a szülőhely, fontos szerepet tölt be életében. Itt, ezzel a regénnyel állított neki és az itt élőknek méltó emléket.
Gondolkoztam azon, hogy mi lehet ennek a regénynek a sikere. Az oly ellentétes, mégis egymást kiegészítő figurák? A humor? A bemutatott családok? A korszakok, amin átível ez a regény? Amerikai tükörkép? Lehet, de én inkább a kínai Lee-nek, a sokak által (így általam is) kedvencnek tartott szereplőnek hiszek, aki ezt mondta:
- Ha a történet nem arról az emberről szól, akinek meséljük, nem fog odafigyelni. És így jöttem rá egy nagy szabályra: az igazi, tartós hatású történet mindenkiről szól, mert különben nem maradandó. A furcsa és idegenszerű nem érdekes, csak az, ami ismerős és mélységesen személyes jellegű.
Persze, van, akit a furcsa és idegenszerű érdekel, de a többség bizony azzal tud inkább azonosulni, amiben önmagát – is – látja.
A másik kulcs a megértéshez a Káin-Ábel párhuzamon keresztül vezet. Ezek is mi vagyunk, sokunknak ismerős a történet…
- A legnagyobb rémület, amely egy gyermek szívét marcangolhatja: az, hogy nem szeretik! A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a földön, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mellőzés haragot szül, a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár, íme az emberiség története.
Az emberiség, vagyis a MI történetünk ez a regény.
Megkönnyeztem ezt a könyvet! Főleg a végét, amikor már tudtam, hogy mit jelet a „Timsel”!


Röfipingvin
4.5/5

Kedves ​Mr Steinbeck!

Én nem értem, hogy miért csak most találkoztunk. Biztos így volt megírva, most volt szükségünk egymásra – de nekem különösen magára.
Az biztos, hogy most már nem eresztem. Remélem nem bánja!

Híve,
KM


Számomra ​ez a könyv egészében nézve talán már túl férfias. A stílusa, az értékrendje, a hangulata. Kimért, pontos, precíz és nagyon határozott.
Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a nagypapámmal beszélgetnék, aki elmeséli nekem, milyen volt az élete.
Szögegyenesen ül a puha fotelében, szigorú szeme megvillan és belekezd a történetébe. Sehol nem merem félbeszakítani, mivel eleve keveset beszél, de ha mégis megteszi, elvárja, hogy csöndben végighallgassák. Hát így teszek. Némán figyelek…azaz figyelnék, de néhol papa olyan hosszan, már-már szájbarágósan magyaráz, hogy unni kezdem.
Aztán megint felkelti az érdeklődésem egy újabb történettel és a teljes figyelmem újra egyedül rá és a szavai által keltett világra iranyulnak. Több órán keresztül tart ez a különleges mesélés. Mire véget ér, már másképp nézek a nagyapámra. Megértettem, miért ilyen szikár, kemény és magának való.


TheEArt
5.0/5

Csodás ​családregény. Nem mindegy mikor, milyen élethelyzetben kerül az ember kezébe , talán ez volt a hatodik nekifutásom, hogy végig is olvassam. Zseniális az író stílusa, biztos kézzel nyúl a jellem és lélekábrázoláshoz. Bizonyára minden olvasónak mást adott a regény, mert mindenki olvashat belőle saját magáról. Nagy mérvű értékrend, humoros, bölcs gondolatok is megfogalmazódnak benne, nekem az utóbbiból már egy kicsit több volt mint elég, de enélkül nem lenne ez a regény az, ami. Mindenképp férfiközpontú könyv, jó volt végre nem a női lélek rejtelmeiről olvasni hiszen azt én is jól ismerem. Testvérharc a szeretetért, sérelmekből fakadó bosszú, bosszúból fakadó tettlegesség és ez így megy generációkon keresztül …bizony kíváncsi voltam miért olyan fontos ez a másik nemnek.
A tájleíró részek is olyan kellemesen valósághűek voltak, hogy szinte ott találtam magam a Salinas völgyben ahol ugyanúgy folyik az élet mint máshol, ugyanazok a problémák is.
Nem volt kimondott története, de mondanivalója annál több.
Azoknak ajánlom , akik az igazi érzésekről szeretnének olvasni illetve mélyen magukba nézni.


mezei
5.0/5

Több, ​mint 30 év után újraolvasni egy könyvet meglehetősen szürreális élmény. Ahogy felbukkannak az új és új emlékfoszlányok, és a helyükre kerülnek! És rácsodálkozok: jé, ez is ebből a könyvből van?!

Ez egy lassú könyv. Az olvasással is lassan haladtam, személyes okokból is, de szerintem ez a könyv olyan, mint a jó bor: időt kell adni neki, megnézni a színét, illatát, és utána, apró adagokban “fogyasztani”. Steinbeck is úgy írt: mindig, amikor egy új cselekményszálat hozott a könyvbe, ráérősen, jó messziről indult, és szőtte bele a történetbe. Ne feledjük, ez egy olyan kor volt (az 1800-as évek második felétől az I. világháború végéig), amikor még maga az élet is lassú volt: az utazás, a posta, az információcsere, minden.

Ez egy szemét könyv. Úgy éreztem, hogy Steinbeck folyamatosan elhúzta előttem a mézesmadzagot. Az a sok lehetőség, és amiből nem lett semmi! Adam kapcsolata édesapjával: a bizalmas beszélgetés a katonaság előtt, majd utána. Adam kapcsolata Charles-szal: valahogy úgy éreztem, hogy mindig Charles nyitott Adam felé, próbálva túllépni agresszív természetén és (szerintem jogos) sértettségén, de Adamtől nem kapott a jóindulatú közönyön kívül semmit. Adam kapcsolata a fiúkkal: amikor Caleb-et kihozatta a fogdából, és végre észrevett valamit, beszélgetett vele, azt hittem, hogy képes végre normális szülőként viselkedni, de….nem és nem. Nem értettem, hogy miért próbálják úgy beállítani Adamet (Lee és Samuel), mint egy végtelenül jó és szeretetreméltó embert, mert szerintem nem volt más, mint egy önző, egoista, önsajnáló, korlátolt alak. Sajnálta magát, amikor az apja katonának küldte, de utána képtelen volt hazatérni és inkább visszatért a katonasághoz, majd csavargott, eszébe se jutott, hogy esetleg a testvérének szüksége van rá a farmon. Saját magával volt elfoglalva akkor is, amikor a Cathyvel a jövőjét tervezte (nem észrevéve Cathy tiltakozását). És önsajnálatban fetrengett 10 ! évig, pedig két fiának igazán szüksége lett volna rá. Legjobb barátját és bizalmasát, Lee-t is csak kihasználta, évekig húzva-halasztva a lehetőséget, hogy a kínai önálló életet éljen. Egyetlen önzetlen cselekedetét is az arra méltatlanra pazarolta: Charles végrendeletét továbbította Kate-nek.

Ez egy családregény. A Trask családon kívül megismerkedhetünk a Hamilton családdal is, amelynek részese maga az író is. Samuel Hamilton egy igazi karizmatikus figura, akinek árnyékából nagyon nehéz kikerülni, nem is sikerült mindenkinek. Itt a mézesmadzagot ugyanúgy éreztem: Tom és Dessie, akiknek olyan nagy szükségük lett volna szeretetre, megértésre, és itt is mi történt….

Ez egy Káin és Ábel történetet feldolgozó regény. Amióta eszemet tudom, képtelen vagyok megérteni, hogy lehet különbséget tenni két gyerek között. Gyerekfejjel is nehezen fogadtam el, de így, szülőként számomra értelmezhetetlen. A két testvér kapcsolata is furcsa volt: én úgy gondolnám, hogy két ennyire elhanyagolt gyereknek sokkal szorosabb kapcsolata van egymással. De míg Caleb érzéseit megismertem (és megértettem), addig Aron nekem mintha egy nagyon távoli – és nem kevésbé önző, mint az apja – figura lett volna. Annyira saját magával volt elfoglalva, hogy észre sem vette, mi történik körülötte, mi van a testvérével, vagy az apjával, a barátnőjével. Azt meg végképp nem értettem, hogy miért Calebet hibáztatták (még Lee is!) Aron haláláért? Könyörgöm: Adam és Lee hazudott 17 éven keresztül! Megtudhatta volna a dolgot egy vadidegentől is. Úgy gondolom, az egyetlen normális szereplő Abra volt.

Ez egy háborús regény is. Megdöbbentő volt, hogy Steinbeck milyen megrázó őszinteséggel írt a háborúról: a polgárháborúról ugyanúgy, mint az I. világháborúról. A naivan téves hitről, hogy az amerikaiak milyen nagyszerű katonák és legyőzhetetlenek, az idegengyűlöletről, a megdöbbenésről, amikor rájössz, hogy senki sem halhatatlan, és próbálod feldolgozni a feldolgozhatatlant.

El tudom képzelni, hogy 13 évesen ez kedvenc könyv volt. Akkor még, úgy gondolom, sokkal erősebb voltam. Az azóta eltelt több, mint 30 év alatt azonban az élet kicsit megtépázott, ma már az ilyen regényekhez nincs meg a kellő lélekerőm, hogy azt a sok fájdalmat, veszteséget elviseljem. Mindazonáltal örülök, hogy így, felnőtt fejjel is elolvastam.


DaTa
5.0/5

16 ​évesen olvastam először. Amint befejeztem, kezdtem újra elölről, aztán megint, meg az azóta eltelt majd 20 évben még vagy négyszer. Az örök kedvenc. A nagybetűs regény.


samsara
5.0/5

Nem ​csak Steinbeck, de en is szeretem unnepelni az emberi lelek nagysagat. Bar nem fogyasztok alkoholt, azt hiszem, a fold egyik legkitunobb boranak fogyasztasakor erezheti az ember azt, amit en e konyv olvasasakor. Hangulatilag reszegito, gondolatilag melyrehato, erzelmileg megrendito.


szigiri
5.0/5

Sokadik ​ajánlásra tényleg a kezembe vettem. Elöljáróban annyit, hogy az életműből nem a csúcsokat ismertem, csak a lágy lankákat (a Robert Capa által fotózott, általa írt Orosz naplót és a Rosszkedvünk telét , amelyek valljuk be, közepesek). Ennek egyetlen előnye, hogy kellemesen csalódtam a regényben.
Hosszú poszt jön: erre írják internetes szubkultúrákban a tl; dr (too long, didn’t read) kommenteket ;)

Bátran mondhatom, hogy az elmúlt évek olvasmányélményiből messze kiemelkedett, nagyon összetett történet és nagyon olvastatja magát. Az első harmada után voltam olyan felelőtlen és azt állítottam egy kedves ismerősömnek, hogy a 20. századi amerikai realisták (Capote, Harper Lee, Oates volt amit mostanság olvastam) azért nem annyira izgalmasak, mert az tény, hogy tűélesen leírnak mindent és ez már önmagában néha tényleg igen sokkszerű, de nincs egy idézhető velős mondat bennük, meg hiányzik az a töltet, amivel egy Thomas Mann vagy Sartre megpakolta a regényeit. Hát itt lesz, csak ki kell várni. Igaz részben kicsit szájbarágós (ha rosszmájú akarnék lenni azt mondanám: amerikai), meg kicsit a mai világban a bölcsen ülő mondatokra gyanúsan néz az ember (“Ez nem megint valami cohelos hülyeség?”), de azért itt – egy ilyen nagyszabású történetben elszórva – számomra is egészen fogyasztható adagokban jöttek az ütős mondatok.

Egy viszonylag hosszú felvezetés után kezd beindulni a fő történet, bár mint egy színházi főpróbaként (vagy még csak olvasópróba?), már a felvezető-tisztázó történet is sejteti velünk, amit a fülszöveg sem rejt véka alá: itt egy Kain és Ábel sztorit kapunk, sok extrával (a „_rendezői változat_” kifejezést a vallásosan érzékenyek miatt nem kockáztatnám meg :).

Talán a József és testvérei óta nem olvastam ilyen mély és részletes bibliai történet parafrázisát és őszintén tetszik, amikor egy fél oldalról ír valaki egy egész regényt. Némely helyen nekem kicsit szájbarágós volt a párhuzam, például ez a névmágia, meg hogy felolvassák a Káin és Ábel történetét (megjegyzem az ikerszüléses momentum, a kétféle ikrek, meg a vadászzsákmányon való civakodás már Ézsau és Jákób vetélkedését is felvillantotta nekem). Sokalltam a kiosztott két káin-bélyeget, szerintem elegendő lett volna egy. Próbáltam párhuzamokat keresni a két megbélyegzett között (Cathy, Adam felesége; és Charles; Adam öccse), de inkább eltéréseket találtam csak (egyiknél volt valami indok és eredet a gonoszságra, míg a másik egyfajta naughty by nature volt).

Érdekes volt, hogy a kínai származású bölcs szolga a bibliai történetbe hogy is illeszkedik, illetve mit keresett ott. Valami lelkiismeret-féle lehetett ő, aki már ősidőktől fogva (a legősibb kínai civilizációhoz való kapcsolódás talán erre utalhatott) jelen van, aki szinte el sem lehet küldeni, illetve mindig visszatér, szinte mindent átlát és – bár a végén egészen emberi alakot ölt- , azért egy kicsit mindig a főhősök gyóntatója és értékelője marad, felettük lebegve. Valószínű az is volt a funkciója, hogy mivel egészen máshonnan érkezett és ennek ellenére szinte ugyanazokat az egyetemes értékeket képviselte, így a történetet is kicsit túldobta a keresztény-zsidó kultúrkörön.

Szintén kicsit töprengtem Abra szerepén és személyiségén is. A nevéből ítélve nekem a női Ábrahám ugrott be. Hiszen ő volt az aki feltehetően ténylegesen megalapozta és naggyá tette a családot, azzal hogy elfogadta Calt annak aki, emellett ezzel persze megmentette a Káin szerepből, ami Adam öccsének, Charlesnak nem jött össze (minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő ugyebár, ahogy a mondás mondja ;). Valószínűleg ő volt a rideg valóság, az élet nem áll meg képviselője, el tudott fogadni dolgokat. Ha összevetjük Tom Hamiltonnal, aki jóakaratában véletlenül okozott tragédiát és ezt még így sem tudta feldolgozni, akkor arra jöhetünk rá, hogy bizony lehet kell az a valaki mögénk, aki – legyen az akár egy kínai szolga és jóbarát, vagy egy szerető feleség, esetleg megértő apa – átlök minket ezeken a hullámvölgyeken.

Ezt olvasva kicsit a képes Biblia is beugrott, ha a Bibliát ilyen könyvekkel magyaráznák, akár a szószéken, akár csak úgy, anonim keresztényként, valószínű sokkal többen és nagyobb buzgalommal forgatnák. És egészen máshogy olvasnák. Nagyon érdekes, hogy a Bibliai történet szinte minden mondatát belefoglalja a könyvbe Steinbeck, és bár benne van a könyvben, érdemes utána is elolvasni, hogy helyére kerüljenek a dolgok.

Kulcsmondata, és vicces kikacsintása az írónak, hogy „ a a történet nem arról az emberről szól, akinek meséljük, nem fog odafigyelni. És így jöttem rá egy nagy szabályra: az igazi, tartós hatású történet mindenkiről szól, mert különben nem maradandó. ” Hát talán ez a regény legnagyobb erőssége.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
4.4/5

Statisztika

12.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás

Címkék

Kollekciók