Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Az ​egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Steinbeck egy zseni. Egyébként is lenyűgöz a regényírók agya, ahogy képesek ezernyi szál pókhálójában elnavigálni az olvasót. És a történetvezetés közben tanítani, szórakoztatni, magunkba nézésre késztetni. Az Édentől keletre a regények regénye nekem. Nyilván nem az egyetlen ilyen, de biztos, hogy ez is nyomot hagy bennem. Imádtam a jellemábrázolásokat, a jó és a rossz küzdelmét, a mélységet és magasságot, az erény és a bűn viszonyát, az emberi gyöngeséget és az állhatatosságot, az időnként megcsillanó humort, aztán a mélybe húzó bánatot.
Olyan könyv ez is, amiről megint az jut eszembe: mennyi mindent veszít az, aki nem szeret olvasni. Mert ugyan lehet moziba is menni, de a privát mozinál nincs nagyobb élmény.


Ákos_Tóth
5.0/5

Szinte ​a regény első soraitól kezdve izgatott a kérdés: vajon hogyan fog az Édentől keletre beilleszkedni a nagy steinbecki egészbe, a társadalmi igazságtalanságok és a kollektív igazságérzet összecsapásának krónikásaként nagyot alkotó író eddig megismert világába? Sokáig nem kaptam választ, illetve rövidesen félre is tettem ezt a problematikát – a nagy mű valójában nagyon is beleillik Steinbeck mindenkori művészeti és eszmei koncepcióiba, de valamilyen metafizikai csoda folytán fölébe is emelkedik azoknak. Mondhatnánk rá, hogy tolsztoji magasságokban* szárnyal, és mint ilyen, az amerikai irodalom egyik megkérdőjelezhetetlen és végeredményben talán mérföldkőnek is tekinthető sarokköve is lehetne. De sajnos vannak elég jellegzetes és látványos gyengepontjai is…

Ugyan a Nagy Amerikai Regény kritériumainak nem okvetlen felel meg (már ha egyáltalán komolyan vesszük magát a Nagy Amerikai Regényt, mint ideát), azért gyengébb, érzelmileg felfokozott pillanatainkban elgondolkodhatunk azon, mennyire mélyen és iránymutató jelleggel amerikai az Édentől keletre – ugyebár a körülötte kialakult politikai viharok és a valóban aktuális feszültségekre adott válaszai miatt erre a szerepre Steinbecktől az Érik a gyümölcs a klasszikus jelölt. Ehhez képest az Éden… kereskedelmileg elképesztő siker, kritikailag pedig nagyjából következetesen elítélt munka lett, így érthető, miért nem emelte a szakma piedesztálra.
A regény a maga szentimentális, szélsőségekbe átcsapó módján képes egyfajta Steinbeck-esszenciaként működni. A benne szereplő családok gyökérzetének feltárásával magát a fiatal amerikai történelmet bolygatja meg, láttunk tőle már ilyesmit az Életben maradniban. Ugyanolyan költői tájleírásokat közöl, mint az Egerek és emberekben. Sűrű szövege lendületes, végtelenül esztétikus és élvezetes, ráadásul nagyon érzékeny**, humanista, ezúttal kitartóan mélylélektani is. Mégsem feszeget klasszikus értelemben vett társadalmi ellentéteket: nincsenek benne gazdagok által kihasznált szegények, dologtalan csirkefogók a közösség pereméről, a társaságból kiszorult sérült figurák, magukra hagyott, saját mikrokörnyezetükben tengődő, leegyszerűsödött emberek. Itt van viszont a Biblia, mint forrás – a szerző ezúttal konkrétan az egész művét egy modernizált bibliai konfliktusra építi fel.
Az élethelyzet és a krízis mégis összamerikai, és a szememben pontosan emiatt végletesen steinbecki is. A hősöknek önerőből kell egyengetniük saját útjukat, az amerikai álom esetükben (és tulajdonképpen hozzájuk hasonló százezrek, ha nem milliók esetében) azt a fajta szabadságot jelenti, amelyben sem korlát, sem védőháló nem tartja béklyók közt az embert. A vadságában is kiteljesedő függetlenség azonban tele van légüres érzelmekkel, illetve a túléléshez szükséges védekező mechanizmusokkal – vetélkedéssel, bizalmatlansággal, egymáshoz kötött emberekben kialakuló gyűlölettel és gyanakvással, kódolt boldogtalansággal, és ellenpontként néha végtelen optimizmussal, fizikai létünket programszerűen meghatározó elszánt idealizmussal is. Mintha ősi, letisztult ösztönök vezetnék előre a főhősöket, akik nem számíthatnak erkölcsi iránymutatásra – ez a nyugatra vonuló telepesek, a földet megtermékenyítő amerikaiak világa, és azt hiszem, ugyanolyan összetett és mélyebb rétegekben reprezentatív dokumentáció róluk, mint Faulkner regényei a Délről. Hogy emellett a történet mégis intimitásában felkavaró, az a szereplők megítélését meghatározó lemeztelenítésnek köszönhető. Nagyon közel vagyunk hozzájuk, erős kötődés alakul ki bennünk irányukba, és főleg a kötet utolsó harmadában Cal és Aron kapcsán már nem is nagyon lehet tovább fokozni a beléjük vetett hitünket, reményeinket és bizalmunkat. Itt már egy az egyben a bibliai Káin és Ábel történet adaptációja fog minket eltemetni, örökérvényű erkölcsi drámává téve a szöveget.

Nem lehet azonban elmenni amellett, hogy Steinbeck most is él a konfliktus leegyszerűsítésével, a jelképesség eltúlzott használatával, akárcsak korábban kevésbé feltűnő módon az Érik a gyümölcsben és később nagyon is feltűnő módon a Rosszkedvünk telében. A történet sodró erejét éppen az adja, hogy az amúgy megkérdőjelezhetetlen irodalmi minőséghez nem okvetlen passzoló szélsőséges jellemek feszülnek egymásnak: Cathy a pokol tornácáról, Samuel Hamilton a mennyország kapujából, Lee a titokzatos, bölcs keletről. A titok nyitja talán az, hogy éppen a bibliai áthallások miatt ebben a szövegkörnyezetben nem igazán zavaró, hogy ezek a megtestesült ellentéteket képviselő alakok rángatják a főszereplőket egymás közt. Hisz a még mindig csak foltokban belakott Nyugaton a még mindig csak első vagy második generációs farmtulajdonosoknak sokkal inkább kell megküzdeniük saját démonaikkal, mintsem bármilyen kézzel fogható ellenséggel – ezek a démonok és az emberben lakozó ösztönös jó pedig éppenséggel megjeleníthető ily módon. Tulajdonképpen ízlés kérdése, hogy művészeti teljesítményként, vagy szemfényvesztésként értelmezzük-e ezt a fajta ábrázolásmódot.
Mindemellett fontos plusz lehet, hogy a történet több generáció sorsát megörökítő családregényként bizarrul olvastatja magát, sőt, eposzi léptéket sejtet az olvasóval – ha mondhatom így, egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy ez a mű sokkal inkább funkcionál klasszikus értelemben vett bestsellerként, mint a legtöbb Steinbeck írás.

Az ellentmondás, miszerint a számos elismert és irodalmiságában megkérdőjelezhetetlen regény mellett még mindig a kissé mostohácskán kezelt Édentől keletre a legnépszerűbb Steinbeck könyv (most csak a molyos százalékokat ellenőriztem le) bizarrul természetesnek tűnik. Valószínűleg a nagy szociális problémákra és konfliktusokra való reagálás elmaradása miatt ennek az írásnak az esetében erősebben fog a kritikus tolla – mégis úgy érzem, hogy a moralizáló Steinbeck végső soron most is jó húrokat penget. Teljes mértékben meg tudom bocsátani a máshonnan is ismerős visszásságait.

Igen, ez alighanem túlzás, de a nagyobb fejezetek közé beiktatott töprengő narrációk azért megidéznek valamit Tolsztoj nagy filozófiai futamaiból.
*
Szerintem erre rájátszik pluszban a magyar fordítás is. Véletlenül szúrtam ki, hogy amikor Cathy először pedzegeti Adamnek, hogy el fogja hagyni a Salinas völgyet, akkor az eredetiben Adam úgy kommentálja ezt az elképzelést, hogy „nonsense”. A magyar fordításban Szinnai egy abszolút nem kézenfekvő, de az egész párbeszédben megbújó feszültség élét tompító szót használt ugyanitt: „csacsiság”.


Sajnos ​nem tudtam teljesen élvezni a könyvet, mert bármilyen csodálatosan is van megírva, rosszkor talált meg. Ennek ellenére elolvastam és nem fogom leértékelni, mert egy igazi klasszikusról van szó iszonyatosan gazdag jellemvilággal.


Bélabá
5.0/5

Nem ​vagyok egyszerű helyzetben, annyi vélemény síródott már e könyvről, ismételni nem szeretnék, de megeshet. Inkább csak a benyomásaimat írom le, nem részletezem túlzottan hiába monumentális regény. Az Édentől kelete fontos mű, olyat, amit olvasni kell legalább ajánlott olvasmány kategória szintjén.
Úgy vagyok vele, hogy egy mérföldkő a családregény irodalomban. Azt nem gondolom, hogy ez minden idők legjobbja, de fontos lépcsőfok a későbbi családregények megszületése céljából. Azért mondom ezt az analógiát, mivel olvasás közben felrémlett bennem többször [[Jeffrey Archer Párbaj]]a (Káin és Ábel történet) vagy [[Leon Uris Szentháromság]]a (az ír vonal miatt). Mindkettőt ez előtt olvastam, így az élményük ennél nagyobb hatást váltott ki összességében. Idevehetném egy másik amerikai regényt is, a Ne bántsátok a feketerigót. Az indoklást lásd alább.
Miért jó, miért tetszett Steinbeck könyve? Azért, mert a karakterek annyira „éltek”, mint Harper Lee regényében. Ráadásul megtoldotta az egészet Steinbeck, a már korábbról megismert (Egerek és emberek) nagyszerű leírásokkal. Azt gondolom, a kettő elegye (a szereplők és leírások) teszik naggyá a regényt, nem feltétlen a történeti szál. Legalábbis számomra.
A történetben elkerültek mumusaim, [spoiler]a kurvák[/spoiler]. Ezen már csak kacagni tudok hogy mennyire népszerű az irodalomban ez a téma. Mintha más negatív személyekről, dolgokról nem is lehetne írni…
Mellesleg a szereplők közül Cal alakja állt hozzám legközelebb. Nagyon jól kitalált egyén, bár ezt szinte mindenkiről el lehet mondani.
Fontos könyv tehát, de egy olyan apró szikra hiányzott belőle, amivel teljesen lehengerel. Hosszú, három hetembe telt, és időnként voltak benne unalmasabb részletek. Ezzel együtt azt éreztem mintha Dosztojevszkijtől olvastam volna, olyan mély mondandó, s elgondolkodtató mondatok is szerepelnek benne. A fentiek ellenére megadom az 5 csillagot (4,6 pont), de ez csak nagyon erős öt alá nálam. 600 forintot vastagon megért, egy molytárstól megvéve. Érdemes olvasásra a szereplők kidolgozottsága, és a kaliforniai vidék valamint életképek nagyszerű taglalása miatt.


Szösszenet
5.0/5

Nagyon ​sajnálom, hogy ezt a csodálatos regényt csak most olvastam el. Azt gondolom, hogy a mindennapi élet nehézségeiben, és azon is túl, rengeteg tanulságot és bölcsességet ad a szerző Lee karaktere által.
A Trask család életútját követhetjük nyomon, de a gyökerekre is kitér a szerző, hisz a felmenők által kapott érzelmi sokaság kihat a gyermekeinkkel, és önmagunkhoz való viszonyunkra.
A regény szerteágazó kicsit az elején, de a szálak végül összeérnek. Olvasás közben érezni a feszültséget, az örömöt, a várakozást, a tépelődést. A szerző mindent felvonultat, ami sikeressé teszi, és amivel maximálisan magával ragadja az olvasót.
Adam és bátyja kapcsolata nem felhőtlen, vannak feszültségek, meg nem értések, különbségek; azonban a kötelék örök és ott van a szeretet, a féltés, az összetartozás.
Adam életébe szokatlan módon költözik be Kate, aki ikreknek ad életet, azonban a szülői felelősség fölé helyezi egyéni érdekeit, így hamarosan magára hagyja csecsemő gyermekeit. Megvalósul benne a sötétség, a gonoszság, képmutatás és a gyilkosságtól sem riad vissza. Adam hallgatással és titkolózással próbálja védeni gyermekeit a szégyentől, a bűnös valóságtól, azonban a fiúk megtudják a szeplőtelen igazságot. Hogy mit kezdenek vele? Hogy mit kezd ezzel Adam? És legfőképp Kate?
Nagyszerű párbeszédeket olvashatunk Lee és Adam között, Lee és az ikrek között, ami nekem a legjobban tetszett. Lee egy központi kulcsfigura, aki a megbízhatóságával, hűségével, józanságával, megfontoltságával, figyelmességével, kitartásával ad reményt, biztonságot és szeretet a Trask család számára.
Számomra ö az az ember, aki egyben tartja a családot és a regényt.
Azt gondolom, hogy fel kell nőni és meg kell érni a könyv üzenetének a befogadására.


SDániel
5.0/5

‘Könnyű ​dolog lustaságból és gyengeségből minden felelősséget Isten nyakába varrni, mondván: “Nem tehetek róla, utamat előre megszabták.” De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré.’

John Steinbeck az “Érik a gyümölcs” és az “Egerek és emberek” című műveivel már bizonyított, hogy méltán van neve az írói palettán. Olyan írókhoz hasonlíthatnám, mint Jack London és B. Traven. Mindhárman ugyanazt képviselik: a sokszor kegyetlen, rideg, pénzéhes világ bemutatását, a kiégést, de ugyanakkor a mélyen jelenlévő humánumot, nemességet is; persze mindegyikük más-más módon mutatja be ezeket. Steinbeck amolyan helyenként keserédes, melankólikus és mégis átérezhető formában adja tudtunkra mondanivalóját.
Az “Édentől keletre” mindenképp a legnagyobb műve – sokszor vaciláltam, hogy ez vagy inkább az Érik a gyümölcs kerüljön-e nálam az első helyre. Bár utóbbit is nagyon szeretem, de ez a generációkon átívelő eposz most újraolvasva feltornászta magát az első helyre; nem kisebbítve Joadék történetének értékét, persze!
Édentől keletre: egy történet a veszteségről, csalódásokról, fájdalomról, a sötét mélységekről…, ahonnan mégiscsak van kiút. De egyedül rajtunk áll, mit is választunk! Talán veszítünk, megkérgesedünk kissé, de ez nem jelenti azt, hogy le kell süllyednünk a mocsárba. Ha van akaraterőd, célod – bármilyen cél -, nem vesztél el. Sajnos ezt sem Adam, sem Charles, de legfőképp Cathy nem ismeri fel, vagy csak későn. De így sem hiábavaló a jelenlétük. Hisz mások vagy önmagunk hibájának árnyékában alakulhat ki később egy erényesebb, tisztább – ha nem is makulátlan – jellem. Persze, ez is csak rajtunk múlik.
Miközben nyomon követjük a Trask család sorsát, mások életébe is bepillanthatunk. A Hamilton família is változik az évek során. Ki-ki a maga módján boldogul az életben, marad amilyen volt, illetve változik más irányba – és velük együtt a világ is: a polgárháború után Amerika is újabb arcokat ölt. A fejlődés megállíthatatlanul halad előre, Salinas vidékét sem kerülve, majd elérkezik egy sötétebb időszakhoz, egy az előzőnél is véresebb háborúhoz, amelynek körülményei olyan rejtett tulajdonságát is felszínre hozza az átlagemberben, melyről talán neki sem volt fogalma. Vagy csak jól eltudta rejteni.
A hosszúság ellenére cseppet sem unalmas történet. Az elbeszélési formája nagyon emberközeli és az ember érzelmeire ható, szerethető karakterekkel: Cal, Lee és Sam Hamilton kedvenceim.
“Timsel”, vagyis “Rajtad áll”. Többet nem is kell mondani, csak gondolkozzunk rajta.


Számomra ​ez a könyv egészében nézve talán már túl férfias. A stílusa, az értékrendje, a hangulata. Kimért, pontos, precíz és nagyon határozott.
Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a nagypapámmal beszélgetnék, aki elmeséli nekem, milyen volt az élete.
Szögegyenesen ül a puha fotelében, szigorú szeme megvillan és belekezd a történetébe. Sehol nem merem félbeszakítani, mivel eleve keveset beszél, de ha mégis megteszi, elvárja, hogy csöndben végighallgassák. Hát így teszek. Némán figyelek…azaz figyelnék, de néhol papa olyan hosszan, már-már szájbarágósan magyaráz, hogy unni kezdem.
Aztán megint felkelti az érdeklődésem egy újabb történettel és a teljes figyelmem újra egyedül rá és a szavai által keltett világra iranyulnak. Több órán keresztül tart ez a különleges mesélés. Mire véget ér, már másképp nézek a nagyapámra. Megértettem, miért ilyen szikár, kemény és magának való.


pwz
5.0/5

Megkönnyeztem ​ezt a könyvet!
Hol a humor, hol pedig a keserűség miatt. Miközben sorról sorra haladsz a könyvvel, láthatod, hogy Steinbeck úgy játszik az érzelmek húrján, mint egy virtuóz hegedűművész: felemel a mennyekbe, aztán meg beletapos a mocsárba, néha finom, máskor meg minden átmenet nélkül. Azt már a régebbi műveiben is tapasztaltam, hogy a Salinas-völgy, a szülőhely, fontos szerepet tölt be életében. Itt, ezzel a regénnyel állított neki és az itt élőknek méltó emléket.
Gondolkoztam azon, hogy mi lehet ennek a regénynek a sikere. Az oly ellentétes, mégis egymást kiegészítő figurák? A humor? A bemutatott családok? A korszakok, amin átível ez a regény? Amerikai tükörkép? Lehet, de én inkább a kínai Lee-nek, a sokak által (így általam is) kedvencnek tartott szereplőnek hiszek, aki ezt mondta:
- Ha a történet nem arról az emberről szól, akinek meséljük, nem fog odafigyelni. És így jöttem rá egy nagy szabályra: az igazi, tartós hatású történet mindenkiről szól, mert különben nem maradandó. A furcsa és idegenszerű nem érdekes, csak az, ami ismerős és mélységesen személyes jellegű.
Persze, van, akit a furcsa és idegenszerű érdekel, de a többség bizony azzal tud inkább azonosulni, amiben önmagát – is – látja.
A másik kulcs a megértéshez a Káin-Ábel párhuzamon keresztül vezet. Ezek is mi vagyunk, sokunknak ismerős a történet…
- A legnagyobb rémület, amely egy gyermek szívét marcangolhatja: az, hogy nem szeretik! A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a földön, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mellőzés haragot szül, a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár, íme az emberiség története.
Az emberiség, vagyis a MI történetünk ez a regény.
Megkönnyeztem ezt a könyvet! Főleg a végét, amikor már tudtam, hogy mit jelent a „Timsel”!


sztinus
5.0/5

Gyönyörű. ​
Minden más, amit írnék, elcsépelt, előttem megírt, unalmas lenne.
Azt szeretném, ha Lee minden mondata és bölcsessège minden nap velem legyen.


Eszter01
5.0/5

Alig ​várom, hogy a filmet is megnézhessem végre.
Valamiért úgy emlékeztem, hogy én ezt a könyvet egyszer elkezdtem, de nem tetszett, végül kiderült, hogy az egy másik Steinbeck volt, mert ez az elejétől kezdve lekötötte a figyelmemet. Nem is tűnt fel, hogy milyen hosszú, olvastatta magát. Az eleje jobban tetszett, akkor még azt hittem, “kedvenc” könyv lesz belőle, de a vége már nem volt annyira izgalmas. Kedvenc részeim a filozofálgatások voltak, mivel mindegyik igen érdekes témát feszegetett. Sokszor tovább is szőttem gondolatban, áthelyeztem a mai korba, és még mindig aktuálisnak találtam őket.
Valahogy a két család összekapcsolása nem annyira sikerült, én azt hittem, lesznek majd összefonódások, de igazából csak jó szomszédok voltak egy ideig, vagy inkább ismerősök. Nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki Steinbeck, így véleményem szerint a két család története két külön könyvben is megjelenhetett volna. De ha már így alakult, akkor valami erősebb kapocs jobb lett volna, mert így hiányérzet maradt bennem a végére.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
4.6/5

Statisztika

12.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók