Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


phetei
5.0/5

Többnyire ​az van, hogy a karakterek és a köztük lévő ilyen-olyan interakciók, valamint #többnyire veszedelmes# viszonyok köré felépül egy történet, ha pedig a kontextus szükségessé teszi, akkor egy világ. A Perdidoban úgy van, hogy kapunk egy világot, kapunk bele karaktereket, akik között fennáll valamiféle zavaros kapcsolati- és motivációsrendszer; mivel így az értelmezhetőség miatt a kontextus megköveteli, erre a vázra Miéville ráhúzott egy történetet is.

Ahogy azt a fentiekből sejthetitek, ez utóbbinak van az egész könyvben a legkisebb jelentősége. Azt gondolom ugyanis, hogy órási gyilkos molyok kergetése a fél városon át aligha fogja megemelni bárki vérnyomását #a lepidopterológusokon kívül#. Nem is igazán szeretnék túl sok szót vesztegetni erre a dologra, maradjunk annyiban, hogy a történet itt a szükséges “rossz” ami összetartja a regény lényegét adó végeláthatatlanul fortyogó ötlethalmazt.

A Perdido pályaudvar az a kötet, ami folyamatosan képes emelni a “látvány” színvonalát. Amikor már azt hiszed, ennél vadabb és elborultabb sziporkával már nem képes előállni, a város posványa még akkor is képes felköpni magából még egy különleges, megdöbbentő vagy éppen borzongató #csápot# koncepciót. Ez volt a negyedik Miéville könyvem és egyre inkább azt gondolom, hogy számára az irodalmi forma csak egy eszköz ahol levezetheti azt az elképesztő mennyiségű és minőségű képzelet áradatot amit az elméje kitermel. Ha nem nézzük a visszetérő elemként megjelenő balos lózungokat, akkor ezek egyébként ritkán állnak össze értékelhető koncepcióba és pusztán szórakoztató jellegűek; leszámítva talán a [[https://moly.hu/konyvek/china-mieville-konzulvaros|Konzulvárost]], ami egy nyelvészeti és filozófiai bravúr, ha pedig még nem olvastad akkor: gyorsan, gyorsan! :D

A látvány vakító csillogása, hamis illúzió, mely elfedi a karakteralkotás és a dramaturgia durva hiányosságait? Kétségtelenül az, de én nem bántam. Miéville világa annyira más, mint a máshol túlhasznált panelek és annyira idegen a megszokott sablonoktól, hogy önmagában is elvisz a hátán szinte bármit, arról nem is beszélve, mekkora felüdülés ebben elmerülni.


Oriente
5.0/5

Ha ​Miéville drog lenne, én bizisten beszedném.
Illetve az a sanda gyanúm, hogy ez tulajdonképpen megtörtént: Új-Crobuzonban tévelyegni addiktív, és felér bármilyen tudatmódosítóval. Tömény és bizarr gyönyörűség.

Amikor az ember már sokat és sokfélét olvasott, nem mindig elég, ha valami nagyon jó. Újnak kell lennie.
Előfordul, hogy durva metamorfózisra vágyom, hogy előcsábítsák és kiszippantsák a tudatalattim torz képeit és újraformálva szétterítsék a könyv lapjain. Miéville ismeri ezt a vágyat, ragacsos-nyálkás világba merít, “ropogós bábburokba” von {{https://moly.hu/idezetek/899053}}, ahol az átalakulás rejtett de elkerülhetetlen.

Attól olyan hihetetlenül izgalmas ez a groteszk világ, hogy minden szintjét jelentkeznek az átmenetek, a másság, az átalakulás. És ki tudja megmondani, mi fejlődés és mi torzulás, egyáltalán van-e értelme szétválasztani a kettőt. Az alkotási aktusokban ott a pusztítás aspektusa, a bizalomban a kétely, a győzelemben a vereség, az álomban a halál. Eleve “minden krízishelyzetben van, pusztán azáltal hogy létezik” {{https://moly.hu/idezetek/896858}}.

Találkoztam olyan véleményekkel, hogy a világépítés Miéville-nél a karakterek és/vagy a cselekmény rovására történik. Szeretném kiforgatni ezt az érvelést, mert a Perdido igazi főhőse maga Új-Crobuzon, és ilyen értelemben a világirodalom egyik legkidolgozottabb karaktere. Ráadásul ez a szöveg egy olyan szerves, feloszthatatlan organizmus, hogy amikor idézni akartam a regényből (nem egyszer, de sokszor), rendre azon kaptam magam, hogy az idézett mondat vagy bekezdés önmagában erőtlen, valahogy szürkébb, mint eredeti kontextusában. Hasonlóképpen, sebészkéssel sem tudnám részeire bontani, ami a Perdidoban kibomlik, annyira eggyé vált számomra kifejezőeszköz, forma és tartalom.

Szóval ez így most tökéletes volt, egyedi, és attól tartok, megismételhetetlen.


Littlewood
4.0/5

Jó ​volt, de nem tökéletes. Megkaptam tőle azt, amit leginkább elvárok egy könyvtől: olyat mutatott, ami nekem magamnak nem jutna eszembe. Viszont amikor épp nem olvastam, nem hiányzott, ami biztos jele annak, hogy valahol mélyen, túl a tudatosságon, kicsit unom.

Szerintem a történettel volt a probléma. Volt neki, de nem éreztem benne a tétet. Mármint olyan értelemben, hogy menet közben egyszer sem merült fel bennem annak a lehetősége, hogy a központi probléma nem fog megoldódni, csak az volt a kérdés, hogy a sok, egy irányba tartó hős közül ki ér először célba. Elég széthulló is volt, és nem a jó értelemben. Olyan, mintha jelenetenként írták volna, aztán a végén, amikor kész az egész, az egyébként össze nem függő események közé passzíroztak volna pár mondat átvezető szöveget. Kivéve, amikor összeakad a thaumaturgia és a khémya az író agyában, mert olyankor a pár mondatból pártíz oldal lesz, ami alatt kiválóan el lehet veszíteni a sztori utolsó halvány nyomait is.

Nagyon tetszett viszont Isaac. Egyáltalán nem az a szokványos, hősies, jó kiállású főszereplő. Ha nagyon igyekeznék, biztos tudnék találni valami mély pszichológiai összefüggést arra, hogy míg a… izé… vonzás-tengelyen kevésbé magabiztosan teljesítő írók általában kemény öklű nők bálványát meg nagypuskájú/kardú/f… adoniszt tesznek meg főhősnek #neveket udvariassági okokból nyilván nem említenék#, addig itt sikerült egy szőrös, hájas, öregedő fakkert, aki izzad, mint a ló, és szuszog, ha gyalogolnia kell három emeletet. Viszont tudós! Valódi! #Az első látásra instant igázó heroinok hasonló összefüggéseit szóba hozni pedig akkora udvariatlanság lenne, hogy én biztos nem is merném.# Persze nem ez a könyv lényege, csak tényleg nagyon fura főhős ez az Isaac egy (jó értelemben vett) ponyvában, mert ilyenek inkább a szépirodalmi nyomasztásokban szoktak feltünedezni.

De ha úgy vesszük, nem Isaac a főhős, hanem maga a város. Még bordája is van, ami miatt úgy képzeltem el, hogy egy odahalt óriás testéből nőtt ki, félig szervesen, félig mindenféle odahordott idegen anyagból, mint az újraformáltak. Olyan hely, amiről az ember legszívesebben gumikesztyűben olvasna, nehogy elkapjon valamit. Sok benne a hús és a váladék, ragad a gőztől, a vegyszerektől és a retektől, és az író imád matatni ezekben. Jó sok jelzőt használ, amitől átjön a hangulat, viszont kissé Münchausen bárós lesz a stílusa. Egyvégtében jönnek azok az elképzelhetetlenül ocsmány lények, és az iszonyatos csápjaikkal olyan kimondhatatlanul borzalmas dolgokat művelnek, hogy csak na. A nagyon sokadik ilyen után sajnos az jutott eszembe róla, hogy képzeld, anya, ma az oviban hihetetlen dolog történt, kijött nyolc őrülten szirénázó tűzoltó, és nem fogod elhinni, akkor az egész, bumm! felrobbant. Ilyenkor arra gondoltam, hogy bámulatos, mik meg nem történnek, és lapoztam.

Az egészben Yagharek monológjai tetszettek a legjobban. Csak pár oldalasak voltak, de többet mondtak, mint három fejezet, és egy komplett belső világ jelent meg bennük. Ami felveti a gyanút, hogy az lenne az igazán tuti, ha Miéville novellákat írna. Akkor nem kéne a jelenetek közötti átkötő szövegen sem izzadni. Kár, hogy az emberek, ha szórakoztató irodalomra vágynak, nemigen vesznek mást, csak regényt. Pedig szerintem az ilyen zseniális ötleteket inkább tompítja, mint erősíti, ha mindenképpen összefüggésbe kell rendezni. Mással is történt ilyen, nem ciki, pl. szerintem a Witcherek közül sem tudta egyik összefüggő történet sem megközelíteni a The last wish-t, ami egy novellagyűjtemény.

De az is lehet, hogy a későbbi könyveiben ez a dolog megoldódik. Egy biztos, saját szeműleg fogom ellenőrizni, hogy így van-e.


elge76
5.0/5

Miéville ​eme könyve gyakorlatilag alig szól valamiről, a sztorit 3 mondatban össze lehetne foglalni. No de nem is ezen van a lényeg, hanem a töménytelen mennyiségű ötleten és azok leírásán, amivel megmutatja a könyv igazi arcát, ezt a fortyogó és lüktető várost, ahol a groteszk és a bizarr a megszokott és az általunk normálisnak gondolt a fura.
Olvasás közben hallani a kiabálásokat, a kattogásokat, a lövéseket és a rikácsolásokat, érezni a város lüktetését, bűzét és illatát, látni penészes falait és szemétben úszó kikötőit, alámerülve az utcafrontig egészen a nyálkás csatornákig lenyúlva.
De ez persze csak a felszín, mert mélyebb rétegeiben ugyanúgy ott van az erőszak, a brutalitás, az önzés, az irigység, ahogy a szeretet, a vágy, a kárhozat és a megbánás is.
Egy folyamatosan nyüzsgő, izgő-mozgó eltorzult világ, ami leginkább egy Alice csodaországban és a Star Wars bolygófelszíni képi világainak őrülten csodálatos keverékére hasonlít a leginkább. Tele furábbnál furább lényekkel, gőzgépekkel, mágiával, és olyan mennyiségű ötletáradattal, hogy amikor azt hinnéd ezt nem lehet tovább fokozni, képtelenség, akkor kiderül, hogy de, lehet.

.

Helyesírási hibákról nem tudok nyilatkozni, tabon olvastam.


zamil
4.0/5

Még ​most majd egy hónap után se tudom eldönteni mennyire tetszett ez a könyv, és a történet.
Kezdjük azzal, hogy igazán beteg (jó értelembe) fantáziája van az írónak, ez a világ amit teremtett, igazán egyedülálló, varázslatos, és nem utolsó sorban brutális.Valahol a szemem előtt mindig _ Jean-Pierre Jeunet_ két korai filmje a Delicatessen és az Elveszett gyerekek városa filmek világának hangulata, látványa jelent meg. Lebilincselt a világ csodálatos biztos fogok még olvasni az írótól, ha a többi is ilyen látványt nyújt.
A történettel már volt egy kis gondom sokkal bonyolultabbat vártam ilyen világteremtéshez, lehet nekem lett nagy az igényem, de egyszerűnek találtam. Nem volt sok csavar, nem volt sok meglepődés, kiszámítható volt.
Egy biztos egyedi könyv, egyedi hangulattal, nem mindenkinek fog tetszeni, valahogy elvontnak kell lenni az ennyire egyedi könyvekre.
Csak ajánlani tudom.


Egy ​város, ahol bugyog, bűzlik, nyüzsög az élet. Különböző élet- és létformák metamorfózisa és szimbiózisa, amelyek testi és szellemi kipárolgásai felejthetetlen atmoszférát teremtenek. Kitűnő helyszín.
A test, mint börtön, mint élvezeti cikk, és mint a művészet tárgya és eszköze. Okos gondolat.
Az idegen egyszerre veszélyes, taszító, de szép is. Megközelíthető, megismerhető, megszelídíthető, és ha nem, akkor is kezelhető. Optimista és barátságos értelmezés.
Ez eddig nagyszerű könyvet ígér. Kellenének hozzá még árnyaltan és plasztikusan ábrázolt karakterek – ez hiányzik. Izgalmas, fordulatos és jól felépített cselekmény – ebből talán csak az izgalom van jelen. És végül igényes és egyedi stílus – az igényességgel nincs baj, de én nem másoltam ki egyetlen idézetet sem, nem fogott meg a könyv stílusa.
Olvasható, bár kissé hosszú lektűr, fantasy, nem szépirodalom. Nincs semmi bajom a lektűrrel, régen nagy sci-fi rajongó voltam, krimit ma is rendszeresen olvasok, de a fantasyt csak felületesen ismerem.
Mit jelent nekem a fantasy? A Gyűrűk Urát és a Merítés nagyszerű rovatát, A képzelet birodalmai*t. Azt a világot, amelyről @vicomte (és @Noro) olyan lelkesedéssel és alapossággal ír, hogy félek megközelíteni, mert attól tartok, magába szippant. Hogy csak a régebbi rovatok címeit idézzem:
George R. R. Martin: Jég és tűz dala ciklus
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai
Neil Gaiman, a sötét mesék mestere
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-2
H. P. Lovecraft és a kozmikus horror
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-h-p-lovecraft-es-a-kozmikus-horror
Kalandozások Középföldén
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-kalandozasok-kozepfolden
Terry Pratchett Korongvilága
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-terry-pratchett-korongvilaga
Sárkányok
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-sarkanyok
Az ifjú titánok
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-az-ifju-titanok
Tündérbirodalmak
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-tunderbirodalmak
David Gemmell
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-david-gemmell
Urban fantasy
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-urban-fantasy
Mesék másképp
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-i
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-ii
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-iii
A hobbit
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-a-hobbit
Peter S. Beagle
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-peter-s-beagle
Robin Hobb
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-robin-hobb
Ursula K. Le Guin
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-ursula-k-le-guin

Az ezekben szereplő könyveket mind el kéne olvasni. Nincs rá időm, de sajnálom. Ezért tűnt jó ötletnek, hogy a Merítés szerkesztőinek ajánló polcáról (http://moly.hu/polcok/merites-konyvajanlo-2014-08. http://moly.hu/polcok/merites-konyvajanlo-2014-09) válasszak fantasyt magamnak. Megmondom őszintén, China Miéville könyvében egy kicsit csalódtam. Én remekművet vártam. Mindenesetre @sophie kihívásának (http://moly.hu/kihivasok/merites-konyvajanlo) egy újabb darabját teljesítettem.

  • A képzelet birodalmai rovat szerintem olyan minőséget képvisel, hogy valamilyen formában, esetleg szerkesztve, össze kéne gyűjteni, és egyben is hozzáférhetővé kéne tenni.

Bori_L
3.5/5

Végre, ​végre vége.

Kicsit szomorú vagyok, amiért ezt kell írnom az értékelés elejére. Eleinte azt hittem, hogy nagy szerelem lesz , nagy egymásratalálás és megszeretem Miéville-t, meg hasonlók. Sajnos körülbelül 200 oldallal lett hosszabb a könyv, mint amennyit még jól viseltem volna, úgyhogy a végével már nagyon szenvedősen haladtam. Volt, hogy egész oldalakat lapoztam át, többet is egyszerre. Elvégre amikor már végre-valahára valami akció van, akkor nem arról szeretnék olvasni öt oldalon keresztül, hogy hogy vontattak keresztül egy kábelt a városon, minden különösebb esemény nélkül.

A világ gyönyörű. Zseniális. Sziporkázik. Teli van ötletekkel. El lehet merülni benne, amivel engem ugye könnyen meg lehet venni. Na de majdnem kilencszáz oldalon keresztül, minimális cselekmény mellett azért már sok volt. Négyszáz oldal alatt is remekül el tudtam képzelni, hogy Új-Crobuzon egy lepratelep, változatos minőségű nyomorral megfűszerezve, viszont szívesen olvastam volna még egy kicsit a szereplőkről, ha valamivel ki kell tölteni a cselekmény hiányát. De még jobban örültem volna, ha nem nyúlik így az egész, mint a rétestészta.

A világ továbbra is gyönyörű. Annyi minden van elrejtve benne! A vogyanojok, garudák, kheprik, kaktuszemberek, ghulok. Ki tudta például, hogy Khepri egy ókor egyiptomi isten volt, a Nap egyik megtestesítője? És mennyi minden lehet még, amire nem figyeltem fel! Új-Crobuzon világa egy fantasztikus ötlettenger, amiben jó elmerülni egy kis időre, úgy bebarangolni az utcákat, hogy fizikailag nem kell ott lennünk, és nem kell félnünk semmitől. Pár száz oldal kihúzásával és/vagy egy picit több történéssel igazán nagy kedvenc lett volna ez a könyv.


pat
4.0/5

Elolvastam ​végre, és noha voltak mélypontok, összegzésül annyit mondhatok: nem mindennapi élménnyel lettem gazdagabb. A regény világára kétségtelenül a lenyűgöző szó a legmegfelelőbb.
Rengeteg ötlet és fantázia, bizarr életforma és mágia, érzékletes, tapintható-szagolható leírás szorult Új-Crobuzon falai közé. Nem is tudom, olvastam-e hasonlót valaha. Miéville stílusa (jobb pillanataiban) gyönyörű és cizellált, érzékletes és életteli. Óriási szerencsénkre a magyar fordítás méltó az eredeti szöveghez (gondolom, mert azt nyilván nem olvastam).
De a legjobb az egészben, hogy ez a furcsa nevű, fiatal író a könyv megírásának idejében valószínűleg még csak nem is hallott műfaji klisékről meg sztereotípiákról. Senki nem mondta neki, hogy fantasy-t nem illik elegyíteni steampunkkal, mesterséges intelligenciákkal meg xenobiológiai létformákkal. Meg egyáltalán, rendes fantasy az nem ilyen dark és mocskos és nyomasztó és kérdéses kimenetelű.
Ennyi ömlengés mellett sem hallgathatom el azonban, hogy a történet íve azért időnként durván töredezett, és egyáltalán nem hibátlan. Az első 300 oldalon megcsodálhatjuk Miéville remek stílusát és leírásainak átütő erejét, a cselekmény viszont vontatott, döcögős, mondhatnám unalmasnak is. Aztán hirtelen váltással sutba dobja az addig felvázolt cselekményszálakat (ezt mondjuk nem bántam) és szinte teljesen más irányba fordul a történet. Lendületesebb, izgalmasabb és cselekményesebb is innentől a könyv, de valahogy mégis vannak olyan holtpontok, amiken nehezen lendültem át.
Végül úgy döntöttem, hogy rendkívül kíváncsi vagyok az író későbbi, gyermekbetegségektől vélhetően megszabadult, viszont fenti erényekben remélhetően bővelkedő műveire. Örömmel látom, hogy jó sok könyvet írt azóta (és még mindig csak 40 éves), #viszont elkeserítő# és örvendetes, hogy ezen kívül #egyetlen egy# már #kettő# három létezik jelenleg magyarul. Magyar könyvkiadók, hajrá!


kvzs
4.0/5

Emelem ​kalapom Miéville előtt. Alkotott egy teljesen új világot, telezsúfolta a történetet jobbnál jobb ötletekkel, főszereplővé tett egy várost, kitalált egy izgalmas cselekményt, és leírta mindezt egy könyvben sűrűn, színesen-szagosan. Sajnos pont ez vált a könyv hátrányává is: egyszerűen túl sok. Az olvasó egy idő után már be sem tudja fogadni az újdonságokat, néha elvész a sok szál között és szinte belefullad a túlburjánzó leírások valóságosságába.
A zseniális ötletek mellett nem tudtam nem észrevenni, hogy a főszereplő város szinte egy légüres térben lebeg, hogy a történet tele van felesleges kitérőkkel és néhol rettenetesen túlírt.
Az ötletekért, az újdonságokért mindenképpen érdemes elolvasni az egész könyv annyira más , hogy mindenképpen üdítően hat a rutinos fantasy/sci-fi fogyasztókra, azonban ajánlatos felkészülni a kezdő írók gyerekbetegségének számító “minden ötletemet bele akarom írni” sűrűségre, és egy erős kezű szerkesztő fájó hiányára.


Röfipingvin
5.0/5

“Megfordulok, ​és hazamegyek a városomba én, az ember.”

Hihetetlen utazást tettem Új-Crobuzon városába és egy elképesztő kalandban volt részem. Ami persze sokkal több volt, mint egy egyszerű kaland. Megismertem és elvesztettem, majd újra megtaláltam mindenkit, aki most is körülöttem él. Vagy mégsem. Végigéltem egy Isaac nevű tudós kálváriáját, egy Lin nevű művész pokoljárását és egy Yagharek nevű bűnöző menekülését, talán önmaga elől, vagy önmaga felé… Vagy mégsem. Vagy pusztán csak elolvastam egy fantazmagóriát, amiben legyőzettetik a gonosz, és még sincs teljes heppiend. Vagy mégsem. Vagy mégis inkább egy filozófiai művet olvastam arról, hogy milyenek vagyunk mi emberek, és hogy mivé válhatunk. Hogy hogyan kéne elhagynunk önzőségünket, kicsinyességünket, egoizmusunkat.
Nem tudom, mit olvastam. De ez most egy olyan nem tudom, ami csak egyre generálja és generálja a gondolatokat, és nem fogja hagyni, hogy egyhamar elfelejtsem.
Ritkán emelek be kedvenc szerzőt a csarnokomba. Most megteszem. Engem – a számomra – harmadik könyvével meggyőzött.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

31.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók