Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


zsofigirl
5.0/5

Én, ​aki mindig óvakodott a caminós könyvektől, mint a tűztől, csak azt az egyet olvastam el (Turóczi Ildikóét), azóta hív az Út, és nem akartam más élményeinek elvárásával elindulni, ha egyszer elmegyek… most jött el az én időm. Most már jöhetnek a caminós könyvek.

Amíg vártam, hogy kissé hűljön a teám az utolsó reggelemen, Finisterrében, szétnéztem a könyvespolcon és megtaláltam Sándor Anikó két caminós könyvét. (Nem kell csodálkozni, magyar albergue volt.) Hallottam már róla, de a fenti okok miatt soha nem néztem utána. Gondoltam belekukkantok, amíg megiszom a teám. Öt perc múlva azt mondtam, hogy innen én fel nem kelek, amíg ki nem olvasom mind a két könyvet. Hat óra és három újabb tea kellett hozzá. Később kimentem az óceánhoz, kagylót gyűjtöttem és órákon át pancsoltam mezítláb a vízben, megittam az utolsó Cola Caom, aztán visszabuszoztunk Santiagoba és a repülőtéren, sok más zarándokkal együtt, hálózsákba bújva gömbölyödtünk össze egy-egy kényelmetlen padon. Mint rengeteg más az Úton, ez a nap is egyáltalán nem úgy alakult, ahogy én jó előre elterveztem – hanem úgy, ahogy kellett ahhoz, hogy tökéletes legyen.

Az öt csillag nyilván nem mérvadó – én nem ezt a könyvet olvastam. Persze, ezt is, és nagyon tetszett, Sándor Anikónak van humora és mélysége is, és ritkán tudok hangosan nevetni egy soron aztán sírni a következőn (egyáltalán, nagyon ritkán tudok nevetni könyvön, ahogy ezt minden vicces könyvnél le is írom), és ennél gyakran megtörtént. De olvasás közben óhatatlanul pörgött a saját filmem a fejemben – helyszínek, ahol csak napokkal előtte gyalogoltam, emlékek, élmények, emberek. Nem tudom elválasztani a kettőt egymástól. Ott és akkor, ez volt a tökéletes olvasmány. Bár már megírtam a szerzőnek privát üzenetben is, de leírom itt is: Köszönöm.


Lady_L
1.0/5

A ​rövid értékelés:
Ő legyalogolta a 800 kilométert, én meg nem olvastam végig a 213 oldalt, feladtam a 148-nál. Szégyellem magam, pedig elhatároztam, hogy nem adom fel. De ez már az önvédelem volt, mert tényleg nem olvastam még olyan könyvet, aminek szinte minden oldalánál hangosan lamentálok, ciccegek, röhögök, bámulok 10 percet kifele a fejemből, fogom a fejemet, stb. Az egész olyan, mint egy TV2 Magellán vagy Napló: üres és hatásvadász, szedett-vedett, semmitmondó riportfilm, amitől nem leszel okosabb, mert igazából nem is akar semmit mondani, csak ki kell tölteni a műsoridőt. Azért legalább a bevezető elbírt volna egy kis rövid történelmi bemutatást, olcsó ez az “úgyis tudjátok, mi az Út”-stílus, vagy igazából mindegy, mert épp elég, ha tudjátok, hogy ott csodák történnek (úgyhogy csak megerősít abban, hogy te is menni akarsz). Olyan nesze semmi, fogd meg jól, az elejétől fogva úgy éreztem, hogy ez a nő vagy a Mari néni a szomszédból vagy egy menő riporter egy kereskedelmi tévétől, annyira felszínes, naív, egyszerű és szenzációhajhász. A regény folyamán említi, hogy újságíró, úgyhogy kösz, helyben vagyunk, ha a Wikipédiát olvasgatom, többet tudok meg.

A hosszú értékelés, amit úgyse olvas végig senki:
Van nekem egy betegségem, hogy én mindent, vagy helyesebben mindenkit meg akarok érteni. Hiába tudom, és mások is mondják, hogy gyakran egyszerűen nincs mit megérteni, én szeretném megérteni. Így néha olyan dolgokat is olvasok, amik tőlem távol állnak, de mivel érdekel, hogy mi mozgat másokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint én, ezért előveszek egy általuk kedvelt könyvet, és elolvasom és megpróbálom előítéletek nélkül meglátni benne, mi az, amiért egyeseknek az jelent valamit. Így olvastam tavaly a vonzás törvényéről is például, aminek az értékelésében azt írtam, hogy “én két lábbal állok a földön, sőt, oda is vagyok szögezve, ha a ragasztó véletlenül elengedne, mert nekem nincs táncoló belső istennőm, csak egy vartyogó öregasszonyom. És szeretem őt, nem szándékozom lecserélni egy fiatalabbra.” Ezt most még annál is jobban átéreztem. Az egy dolog, hogy a könyv maga minden, csak nem informatív, de semmi értelme sincs. Tekintsünk el attól, hogy majdnem dührohamot kaptam annál a pontnál, amikor neki az volt a teljesítmény, hogy a tűző napon, víz nélkül felgyalogolt a hegyre. Ezt a felelőtlen, önveszélyes viselkedést valamiféle dicsőségnek és önlegyőzésnek tartja, ezzel másoknak is azt sugallva, hogy ez követendő példa. Három évet éltem mediterrán környezetben, és mivel nekem állandó kilométerhiányom van, sokat gyalogolok, tudom, hogy a szieszta nem véletlenül és lustaságból lett bevezetve arrafelé. De ha megyünk, akkor ne tekintsük már mártírkodásnak azt, hogy víz nélkül tesszük azt, órákon át a tűző napon, ha ott kap infarktust, akkor az nem a sors, hanem a saját felelőtlensége lett volna (persze a média úgyis beállította volna valami óriási tragédiának és veszteségnek és sajnálkozott volna rajta hetekig, ahelyett, hogy kimondanák, hogy kiszáradt, meghalt, aki hülye, haljon meg, ti meg ne sajnáljátok, hanem tanuljatok a hibájából). De igazából nem ez volt a legnagyobb problémám vele.
Én abban hiszek, hogy az embernek van egy tudattalanja, amiben ott van minden, minden, minden, amivel az élete során találkozott, megfordult a fejében. Ezek néha előbújnak éjszaka, álmunkban, vagy hipnózis alatt, vagy freudi elszólásaiban. Amiatt pont nem néztem bolodnak, amit senkinek sem mert elmesélni, nehogy bolondnak nézzék, hogy egy hipnózis alatt kiderült, hogy tudatalatt még mindig bántja a sok évvel ezelőtti abortusza. Hogy milyen formában sikerült ezt kihúzni belőle, az nem számít. Ott volt benne, kiderült. Ez természetes, ez nem csoda és hű, meg há. Abban sem láttam csodát, hogy egy másik hipnózis során leírt egy történetet, később pedig látott egy festményt, amin pont egy olyan jelenet volt, mint amit leírt. És mi van, ha már látta azt a festményt valamikor? Egy albumban, a tévében, mivel “Camino” a címe és őt a téma mindig foglalkoztatta, valahol megmaradt benne az a festmény. Az, hogy történetet is kerített köré az agya, hát… mindenki álmodott már komplett sztorit arról, amit aznap látott a tévében vagy olvasott egy könyvben, nem? Ugye, mikre képes az agy! Miki meg pont úgy nézett ki, mint a fiú, akinek képzelte magát abban az álomban, vagy hipnózisban. Őszintén, mindenki álmodott már, fel tudod pontosan idézni az álmodban látott arcot? Évek múlva is? Vagy belelátod, akibe hirtelen belelátnád és egy idő után el is hiszed, hogy pont úgy néz ki? Ráadásul akkor, amikor bele akarod látni?? OK, bocs, megint túlságosan földhözragadt vagyok.
Ahogy az is természetesnek tűnt nekem, hogy amikor 40 fokos hőségben egyedül gyalogolsz a semmi közepén napok óta, ingerszegény környezetben, ahol semmi sem tereli el a figyelmedet és van időd elrévedni, gondolkodni, felszínre bukkannak a tudattalanod vízihullái (azt hiszem, Jungot kéne megint olvasnom, hogy kicsit lenyugtassam az idegeimet). Nem láttam csodát semmiben, amiben ő lépten-nyomon csodát látott. De jól hangzott, az arra fogékony embereket biztos meggyőzi. Ha egy olyan ösvényen gyalogolsz, ahova mindenki direkt csodát keresni megy, vagyis fogékony a misztikus hókusz-pókuszra, abban is azt fogja látni, amiben nincs.
Ha összeszedsz sok-sok-sok-sok embert, országtól, életkortól, nemtől függetlenül és azt mondod nekik, hogy most gondolkodjanak magukról és az életükről (hiszen azért megy a legtöbb ember erre az útra), nem meglepő, hogy mindenki a családjára (szülők, nagyszülők, testvérek, gyerekek), a munkájára/karrierjére vagy a párkapcsolatára fog gondolni. Ahogy a nénike is írja, megpróbált mindenkivel szóba elegyedni. Mekkora csoda lesz, hogy mondjuk 10 emberből egy aki pont a nagymamájára (is) gondolt? Vagy a gyerekével való viszonyára? Vagy az apjával való viszonyára? Szóba hozta mind a hármat mondjuk. Tényleg azt hiszed, hogy az ég rendelte hozzád útitársnak azt az embert arra a napra? Nem te választottad ki a sok másik arrajáró ember közül és választottad ki azt a mondatot? Csoda? Ne röhögtess. Az meg, hogy egy másik ember elmondja a saját történetét hasonló problémakörben, más megvilágításba is helyezheti a tiédet, és “megvilágosodsz”. De ehhez nem kell Spanyolországig menni.
A hétköznapokban is pont ugyanilyen csodák és véletlenek vannak, csak nincs rájuk kihegyezve a figyelmünk – és figyelem, most jön az, amit a vonzás törvényéről tanultam: határozd el, hogy mostantól érdekel ez vagy az, és meglátod, hirtelen szembe fog jönni! Ez nem csoda, hanem egyszerűen azt fogod észrevenni, mert azt akarod észrevenni, mert arra van kihegyezve a figyelmed. Egyszerű? Fájóan. Ezért találom rettenetesen naívnak és hatásvadásznak az egész könyvet és tök gáz, mert erre nem számítottam, de még egy amerikai “be happy” gagyiságban is több értelmet találtam, mint ebben. Hogy mi a vicc? Hogy végig ezen gondolkodtam, nincs ebben csoda egy szál se, amíg a 147. oldalon arra a mondatra nem bukkantam, hogy “…de magam is hiszek abban, hogy a válaszokat én tudom a legjobban.” Na né’ mán, hát akkor mégsem Isten vágta hozzád a kis csodaszikráit, ahogy eddig győzködtél engem??? Na ez volt az a pillanat, amikor végleg elköszöntem ettől a könyvtől.
Úgyhogy nem, nem az Út hív engem, nem azért került a szemem elé mostanában a téma, egyszerűen hamarosan kezdődik a túristaszezon, el kell kezdeni tervezni a nyári szabit, úgyhogy pont ugyanannyit bukkan fel a Compostelle, mint a Karib-tengeri hajókázások meg a görög szigetek. Én vagyok annyira földhözragadt, hogy úgy gondoljam, bárki, aki úgy érzi, hogy neki rendbe kéne tennie valamit az életében, a lelkében, az befizet bármelyik nyaralásra, nem kell hozzá misztikum, gyalogol egyedül, amíg a lába bírja, amíg ki nem fárad annyira, hogy végre felszínre kerül a tudattalanja, ami segít megválaszolni a gyötrő kérdéseit.
Blaaaaaaaaah, még egy amerikai chick-lit is értékesebb ennél.


papeerzsepi
4.0/5

Rég ​el akartam olvasni ezt a könyvet. Tudom sok hasonló van ehhez, de valamiért ez vonzott. Az egyik vágyam, hogy végig menjek Szent Jakab útján, de egyelőre nem tehetem meg. Remélem eljön az az időszak, hogy egyszer útra kelhetek, bár úgy érzem már most szükségem lenne rá. Mindenképpen egyben szeretném megtenni, nem kéthetes szakaszokban… Fiatalnak érzem magam, ahhoz, hogy itt hagyjak mindent és csak úgy elinduljak. Mindig is biztonsági játékos voltam, és próbáltam óvatos lenni, mert amikor kicsit is elengedem magam és “védőháló” nélkül teszek valamit, általában olyan mintha nekimennék fejjel a falnak és sosincs jó vége. Miért van ez vajon? Egy dolog tart vissza: mi lesz ha visszajövök?


geszti
5.0/5

Nem ​tudtam mi vonz engem a Camino-ban, de régóta foglalkoztat. Elolvasva a könyvet már tudom, és azt is, hogy nem múlhat el úgy az életem, hogy ne járjam végig, és ne találjam meg a saját utam.


Csillux
4.5/5

Ez ​volt az első camino-s könyv amit olvastam. Korábban is érdekelt a téma és már rég el szerettem volna olvasni ezt a könyvet. Számomra nagyon érdekes volt ahogy leírta az utat, hogy hol szállt meg, kikkel találkozott és hogyan viselkedtek ott az emberek. Ezek után még jobban foglalkoztat a téma és az is, hogy akár elmenjek egyszer és én is megtegyem. Bár ahhoz még addig elolvasnék pár másik könyvet a témában.


nagy_anikó
4.0/5

Igen, ​mi emberek válaszokat keresünk és megerősítést jó vagy rossz döntéseink miatt. Sándor Anikó nagyon őszintén tárja elénk életének titkait, csodáit. A könyv negyven napja megdöbbentő válaszokat adott a tettekre, kérdésekre. Mert csodák bizony vannak, még ha picik is – csak oda kell figyelni. Az út bizony testet – lelket próbáló vállalkozás.
Örülök, hogy olvashattam a Camino de Santiago zarándokútról.


ditke3
4.5/5

Eddig ​a könyvig szinte semmit sem hallottam El Camino-ról. Már maga az olvasása is megváltoztatott bennem sok mindent, de a legfontosabb, hogy végig kell járnom az utat!!!!! Első 50 évem lezárására kaptam, szülnapomra. Vagy lehet, hogy a következő 50 év kezdetét határozza meg?


Sz_Flóra
4.0/5

Sándor ​Anikó rendkívül intelligens látásmódú, szimpatikus írónő, egy könyvtári élménybeszámolója alkalmával vásároltuk meg a könyvét, amit még dedikáltatni is volt szerencsénk. Azon az élménybeszámolón nagyjából körvonalazódott előttem, hogyan is kell elképzelni ezt a zarándokutat, a könyv viszont az apróbb részletekre kiterjedő folyamatot festette le elém. Már nem csupán szórakoztam, de el is mélyedtem benne. A fülszöveg nem túloz, gyakran támad olyan érzése az olvasónak, hogy a valóságalap kissé sántít, én viszont igyekeztem az eleinte hihetetlennek tűnő fordulatokat nem megkérdőjelezni, hanem nyitott szívvel fogadni.
Sajátos, szokatlan, egyedi hangulatú történet valamiről, ami több, mint egy sima utazás. Valamiről, ami bár befejeződött, nem ért teljesen véget. Nem lep meg, hogy ezek után az írónő többi élményére és könyvére szintén kíváncsi lettem. :)


Gólyanéni
5.0/5

Nagyon ​tetszett! Elgondolkoztatott. Szívből jövő “mesék”, az életből. Minden kis történet, a felidézett zarándoktársak elbeszélései, a szerző visszapillantásai, emlékei, oly valós emberi problémákat boncolgatnak, hogy bennem is meg-meg indult valami, rávetült az életemre. Bölcselkedésre, morfondírozásra késztetett.
Szerettem a szerző írásmódját: ahogy a múlt mindennapjait, a zarándoklat pillanatait papírra véste. Nem túl misztikus, nem túl vallásos, mégis hittel teli.
Nagyon szeretném sok-sok embernek a kezébe adni a kötetet! Biztos mindenki mást és más következtetést vonna le az olvasottakból. Az egyetlen problémám, hogy pont azok löknék félre a könyvet, akiknek a legnagyobb szüksége lenne életük átgondolására, esetleges megváltoztatására.


Lyanna
3.5/5

A ​Szent Jakab-út, a Camino de Santiago ősrégi zarándokút.
Régen ezen az úton keresztény emberek indultak el, hogy bűnbánatot tartsanak, vezekeljenek. Ma már nemcsak vallásos emberek járják végig, hanem olyanok is, akik keresik önmagukat, keresik a kérdéseikre a válaszokat. A válaszokért nem kell megtenni 780 km-es utat. Sokszor a szobánk csendjében, imáinkban is megkapjuk válaszainkat. Zarándokolni inkább valami nemes célból indulunk.
Sándor Anikó a professzionális, kőkemény üzletasszony is útnak indult, mert valami hajtotta belülről, valakit keresett, nem tudott feldolgozni olyan eseményeket, amelyek meghatározóak voltak életében. A könyvet olvasva megdöbbent őszintesége, szókimondása.
Azt a traumát, amiért elindult, feldolgozta- talán. Véleményem szerint Sándor Anikónak nem az El Camino végigjárására van szüksége, hanem szeretetre, önmaga elfogadására és megbocsátásra. Ő még mindig nyugtalan.
Aki az El Caminón szeretne útnak indulni, annak nem ajánlom ezt a könyvet. Hiányoznak belőle a tájleírások, a történelmi érdekességek, a spiritualitás. Újra a profi üzletasszonyt látjuk viszont, aki könyveket ír, amelyek könnyen fogyaszthatók.
Kitartása, nyitottsága viszont példaértékű.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
4.0/5

Statisztika

36.0
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók