Az ​ezredes úrnak nincs, aki írjon

Gabriel García Márquez - Szerelem ​a kolera idején
A ​csodálatos történet 1880-ban kezdődik, amikor a gyönyörű Fermina élvezhetné életét, helyette választania kell két udvarlója között, a jóképű Florentino Ariza és a népszerű Juvenal Urbino doktor között. Ez a gyötrődés és háromszög csaknem 50 éven át tart. A meghökkentő befejezésű szerelmi történet egy buja, lüktető, letűnt világban játszódik, melyet egyaránt uralnak a misztikus események és a sztentori hangú bölömbikák; ahol a tengerben olykor még feltűnik egy éneklő vízitehén keblén a borjával, vagy egy gyönyörű vízihulla; ahol még a legjózanabb gondolkodású embernek is természetesnek tűnik, hogy a tárgyak olykor elsétálnak a helyükről. Teljesen más világ ez, mint a mi közép-európai, misztikumtól mentes és romantikátlan valóságunk.

Gabriel García Márquez - Tizenkét ​vándor novella
"Egyik ​városnak se volt már semmi köze ahhoz, ami bennem élt róluk. Mindegyik, akárcsak az egész mai Európa, döbbenetes változáson esett át: a valóságos emlékeim a memóriám által teremtett kísérteteknek tűntek, a hamis emlékeim pedig olyan meggyőzőek voltak, hogy kiszorították a valóságot. Így aztán képtelen voltam megállapítani, hogy a csalódás és a nosztalgia közt hol húzódik a határ. Ez lett a végső megoldás. Mert végre megtaláltam azt, ami a legjobban hiányzott ahhoz, hogy be tudjam fejezni a könyvet, és amit csak az évek múlása adhatott meg: az idő távlatát. E kalandos útról hazatérve újra átírtam minden novellát, az elejétől a végéig, nyolc lázas hónap alatt, amikor nem kellett eltűnődnöm azon, hogy hol ér véget az igazi és hol kezdődik a képzelt valóság, mert akkor már az a jótékony és hasznos gyanú élt bennem, hogy abból, amit húsz évvel ezelőtt Európában átéltem, talán semmi sem igaz. Ettől olyan könnyen ment az írás, hogy olykor már úgy éreztem, csakis a mesélés gyönyörűségéért írok, ami talán az az emberi állapot, amely a legközelebb áll a levitációhoz."

Gabriel García Márquez - Egy ​hajótörött története
Egy ​hajótörött története, aki tíz napig hánykolódott egy mentőcsónakban, étlen-szomjan, aztán a haza hősének kiáltották ki, szépségkirálynők illették csókjukkal, reklámkampányokban meggazdagodott, majd a kormány elfordult tőle, és egyszer s mindenkorra elfelejtették...

Michael Cunningham - Az ​órák
Michael ​Cunningham, a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb alakja, Órák című regényéért 1999-ben elnyerte a PEN-klub Faulkner-díját, valamint az irodalmi Pulitzer-díjat. A könyv három nő sorsán keresztül tér és idő metafizikus kapcsolatának szívszorító élményét nyújtja. Első helyszíne London, az idő pedig a második világháború kezdő napja. Virginia Woolf írónő öngyilkosságot követ el. Teste ott lebeg a folyóban, melynek hídján anyukájával éppen átsétál egy kisfiú. A következő helyszín New York City, a XX. század végén. Clarissa Vaughan könyvkiadó éppen virágot vásárol barátjának, Richardnak, a beteg homoszexuális költőnek, aki most nyert el egy rangos irodalmi díjat. A harmadik idősíkon a második világháború után vagyunk, Kaliforniában, ahol Laura Braun háziasszony neveli fiát, egy meglehetősen fojtogató légkörű házasságban. Cunningham kivételes könnyedséggel és biztonsággal teremt kapcsolatot a három nő sorsa között. S miközben a regény ide-oda ugrál a XX. században, az író tiszta, erős, költői hangon mesél el történeteket emberekről, akik szerelem és magány, remény és elkeseredés konfliktusaiban próbálnak értékes életet élni, nem egyszer családjuk, barátaik és szeretőik ellenében. A könyvből Meryl Streep, Nicole Kidman és Julianne Moore főszereplésével nagysikerű film készült, mely már látható a magyar mozikban is..

Gabriel García Márquez - Egy ​emberrablás története
"Az ​őr letett egy matracot az ágy mellé, és egy perc múlva már mélyen horkolt; időnként fütyült is hozzá. Késő este volt már. Pacho a sötétben fekve döbbent rá, hogy ez csak az első éjszaka, és ki tudja, hány jön még utána, hiszen bármi megtörténhet vele. María Victoriára gondolt - vagyis Mariavére, ahogy a barátaik hívták - csinos, okos és remek feleségére, aki akkor már két gyerek anyja volt: a húsz hónapos Benjamíné és a héthónapos Gabrielé. Valahol a közelben kukorékolni kezdett egy kakas; Pacho elképedt, hogy milyen rosszul jár a kakas órája. Csak egy tébolyodott kakas kukorékol este tízkor, gondolta. Pacho Santos érzelmes, lobbanékony és könnyen elérzékenyülő ember volt: apjának tökéletes mása. Andrés Escabi, Pacho húgának, Juanitának a férje nem sokkal azelőtt halt meg egy repülőgép-szerencsétlenségben: a Kiadatás Alá Esők felrobbantották a gépet. Pacho akkor, a lesújtó hírre összegyűlt családtagok előtt olyat mondott, amitől mindenkinek végigfutott a hátán a hideg: - Decemberig még valaki meg fog halni közülünk."

Gabriel García Márquez - A ​pátriárka alkonya
"Tudom, ​mi adta az ötletet, hogy egyszer megírom egy diktátor történetét. Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában. Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott. Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul. Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint "egy tündöklő szombat". " (Gabriel García Márquez)

Gabriel García Márquez - Azért ​élek, hogy elmeséljem az életemet
Az ​élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni. Ezzel a mondattal indítja útjára a Nobel-díjas Gabriel García Márquez hatalmas regényfolyamát a saját életéről. Ez a könyv az első harminc évének története, 1927-től az ötvenes évek közepéig.1950-ben az akkor huszonhárom éves újságíró Gabriel García Márquezt felkeresi édesanyja, hogy tartson vele az észak-kolumbiai Aracatacába, eladni a nagyszülői házat. Az utazás élményei adják a kezdő lökést a visszaemlékezéshez. Megismerhetjük a kis Gabo gyermekkorát és serdülő éveit, a nagyszülőket, akik nem kisebb szerepet kaptak a márquezi regényvilágban, mint a Száz év magány José Arcadiója és Ursula Buendíája. A szerző idegenvezetésében csodálhatjuk meg Macondo, vagyi Aracataca utcáit és házait, a banánültetvények munkásait, valamint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején nagy hatású alakjainak ihletőit. A gyemekkor után pedig a bogotai tanulóévek következnek, a jogi kar, az újságírás és az elkerülhetetlen politika. Részlet a könyvből: "Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:- Fiú! Fiú! - És rögtön utána, mint a félrevert harang: - Rumot, mert megfullad!A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világra jöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia."

Gabriel García Márquez - Macondóban ​hull az eső
Gabriel ​García Márquez kolumbiai írót elsősorban regényeiből ismerjük, hiszen az idén negyedszázados Száz év magány és az 1990-ben megjelent Szerelem a kolera idején is hatalmas sikert aratott. A regényíró García Márquez mellett ezért kissé háttérbe is szorult az elbeszélő García Márquez. Pedig a negyvenes-ötvenes években megjelenő első írásaiban már ott szunnyadnak a későbbi nagy művek csírái. Kötetünk, amellyel a hazánkba látogató kolumbiai írót köszöntjük, az elmúlt évtizedekben magyarul megjelent elbeszélésekből és kisregényekből válogat, s néhány eddig ismeretlen írást is közöl. Szeretnénk az olvasót bevezetni García Márquez vegykonyhájába, hogy láthassa, miképpen formálódott lépésről lépésre, hogyan épült föl az élmények mozaikkockáiból a Száz év magány mágikus világa,

James Joyce - Ulysses
Az ​Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma. (Hamvas Béla, 1930) Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész. (Szerb Antal, 1941) Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus – műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna. (Szentkuthy Miklós, 1947) Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs. (Nádas Péter, 1978/2000) Ő akkor semmihez se kapcsolódva hirtelen azt mondta: „Tudod, mit szerzek, András fiam?” A magas ember fölvonta magát. „No?” „Egy hatalmas James Joyce-képet. – És aztán úgy, ahogy Marci úr a bajuszt mutatja: – Vumm! Az egész szobafalra!" (Esterházy Péter, 1979) Az új magyar kiadás szövegében is új: Szentkuthy Miklós fordítását a Magyar James Joyce Műhely tagjai, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, és Szolláth Dávid dolgozták át. Az utószót Kappanyos András írta.

Italo Calvino - Ha ​egy téli éjszakán egy utazó
Nyájas ​Olvasó! Új regényének első mondatával így szólít meg téged a szerző, Italo Calvino: "Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni..-." Kényelmesen elhelyezkedsz tehát, és olvasnád... De jaj, a mese megszakad: s aztán valami baj az újabb kötettel is van, amit hibás példányod helyett a könyvesboltan kapsz. Nyomozásba fogsz hát, nyájas Olvasó. Kíváncsi vagy a mesére. Amikor azonban a mese fordulóponthoz ér, valami mindig történik. A könyv elvész, ellopják, elkobozzák, műanyagba öntik, gépbe táplálják, szavakra bontják, betiltják, megsemmisítik, bezúzzák... Még szerencse, hogy nyomozásod roppantul regényesnek bizonyul. Egyre újabb és újabb kalandokba botlasz: beleszeretsz az Olvasónőbe, együtt nyomoztok, el-elváltok, majd ismét találkoznak az útjaitok... Tíz regény végül is megmarad izgalmas torzónak. A tizenegyediket - a sajátodat - fejezd be te, nyájas Olvasó.

Kazuo Ishiguro - Napok ​romjai
1956 ​forró nyara. Az előkelő Darlington Hall elegáns főkomornyikja, Stevens új gazdája biztatására néhány napos kirándulásra indul. Fő célja azonban nem Dél-Anglia lenyűgöző tájainak megismerése, hanem egy találkozó: azt reméli, hogy sikerül visszacsábítania házvezetőnek Miss Kentont, akivel valamikor évekig együtt dolgozott. Ám kisebb-nagyobb kalandokkal tarkított utazása egyszersmind jelképes is. Stevens a kirándulás elbeszélésével párhuzamosan visszautazik a múltjába, és felidézi mindennapi életét a harmincas évekbeli főúri házban, Lord Darlington politikai kalandorságát - de mindenekelőtt saját kapcsolatát Miss Kentonnal, melynek természetét sok év után sem tisztázta magában. A Napok romjai az elveszett ügyek és az elvesztegetett szerelem, a megbánás álomszerűen szép és gazdag regénye. Stevens komikus sutasága és reménytelen tehetetlensége Ishiguro keze nyomán varázslatos egységbe olvad, és a fájdalmas múltat még maga előtt is titkoló személyiség, valamint a kor és a környezet páratlan tanulmányává válik. Olyan fájdalmasan megindító és őszinte mű ez, amely sokáig kísért az olvasó emlékezetében. A Booker-díjas regényből film is készült, a főszerepeket Anthony Hopkins és Emma Thompson játszotta.

Krasznahorkai László - Sátántangó
".... ​a regény tere újra egy világ, és... ez a világ - alakjai által - dúsan tagolt, rétegzett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröktől az álmokig és fantamagóriákig, az egyetemes világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig. ... A Sátántangó korszakalkotó mű." Radnóti Sándor "Sátántangó afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtöretési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek... A tehetetlenség és mozdíthatatlanság halálos kitáncolásában áll e regény nagyszabású volta... Nyomasztó, egyben mélyen lélegző könyv: élőlény, mint minden igazi epika." Balassa Péter

Umberto Eco - A ​prágai temető
A ​középkori és ezoterikus, a barokk és a pikareszk, és végül a képregényes Eco után itt a legújabb: a XIX. századias kalandregényt író Eco. A prágai temetőnek már a mozgalmas metszetekkel illusztrált lapjai is Dumas-t, sőt Eugene Sue-t idézik. Főszereplője és egyik elbeszélője egy fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket sző és merényleteket szervez, befolyásolva kontinensünk valóságos történelmének és politikájának menetét. Simone Simonini a képzelet szülötte, de nagyon is valószerű gazember; és bár a kor valamennyi, később nagy karriert befutó hamisítványához csak a regényes képzelet szerint van köze, a hamisítványok (el egészen a közvetve milliók értelmetlen halálát okozó Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig), a tényekkel és az összes többi szereplővel együtt, sajnos mind igaziak. Az olasz Risorgimentótól a párizsi Kommünig, a 48-as forradalmaktól a Dreyfus-perig és a századfordulóig záporozó tényeket Eco a könyv végén egy részletes időrendi táblázatban hozza összefüggésbe a regény történéseivel. Ez jól jön, mert A prágai temető csupa időjáték: a memóriazavarral küszködő Simonini, illetve titokzatos alteregója, egy Dalla Piccola nevű abbé négykezes naplója (melyet néha ,,az Elbeszélő" is kommentál) megannyi flash-back segítségével eleveníti fel a múlt eseményeit, fényt derítve, de csak legvégül, persze, a kettejük kapcsolatának hátborzongató titkára is.

José Saramago - Alentejo
Balladás ​hangú regényében José Saramago a Portugália déli részén elterülő Alentejo tartományba vezeti el olvasóit, és egy nincstelen parasztcsalád négy nemzedékének életén keresztül mutatja be az alentejo-i parasztság XX. századi történetét. Az elbeszélt események 1905 körül kezdődnek, ez az évszám azonban a regény során esetlegessé válik, mivel Portugáliának ezen a vidékén az emberek szinte időtlen viszonyok között léteztek évszázadokon át. Életük belesimult a tájba, a természet örök körforgásába, és a létezésüket fojtogató múltba. Nemcsak az elmaradottság, a középkori szinten megrekedt birtokviszonyok miatt, hanem mert a régmúlt idők visszatérő árnyai is folytonosan ott settenkedtek körülöttük, akár a földesurak egymást követő nemzedékeiben továbbélő Lamberto Horques Alemão, a német lovag, aki a XV. században kapta hűbérbirtokul ezt a vidéket I. János királytól, akár az egyház örökös hatalmát képviselő vidéki papok. Ugyanígy a múltat idézik a Mau-Tempo család négy évszázad óta időről-időre kék szemmel megszülető gyermekei is, emlékeztetve arra az ötszáz évvel korábban élt hajadonra, akivel egy forrásnál erővel kedvét töltötte a föld idegen ura…. Saramago jó harminc éve ezzel a már sajátosan egyéni hangú regényével kezdte meg a portugál történelem egy-egy jelentős korszakával foglalkozó műveinek sorát. Nélküle nem volna teljes magyarul sem a Nobel-díjas portugál írónagyság életműve.

Gabriel García Márquez - A ​tábornok útvesztője
1830 ​ősze táján, egy kis gőzhajón, mely a Magdalena folyón lefelé igyekszik, Santa Marta felé, Simón Bolívar képzeletben újra átéli a hajdani csaták dicső napjait és a hajdani szerelmek viharos éjszakáit. Az élet lassan elszáll belőle, s életével együtt egy nagy utópiának is vége. De ő, a „Felszabadító” máig is a kontinens egységének és függetlenségének jelképe. Törvényszerű volt, hogy Latin-Amerika legnagyobb írója előbb-utóbb szembesüljön Latin-Amerika történelmének legnagyobb alakjával, és faggatni kezdje. Ő, a nagy mítoszteremtő most visszafelé teszi meg az utat: a mítoszokból bontja ki az egykori embert, és úgy állítja elénk a maga esendőségében, megható illúziók között, hogy elhisszük neki: Simón Bolívar csakis ilyen lehetett. Mindent elhiszünk neki.

Paul Auster - Timbuktu
Paul ​Auster, a Leviatán, a Mr. Vertigo és más, nálunk is ismert regények szerzője már vitathatatlanul a kortárs amerikai próza egyik legkiemelkedőbb s Európában különösen népszerű képviselője. Legújabb művének emberhőse William Gurevitch, alias Christmas - lengyel zsidó háborús menekült szülők gyermeke, többnyire olvashatatlan, de zseniálisnak sejtetett s persze publikálatlan írásművek szerzője, önjelölt próféta és bolond világmegváltó, aki az év nagy részét gyalogos vándorlással és prédikálással tölti. Ezeken az utakon egyetlen társa a könyv igazi főhőse, Csonti úr, a kutya, akivel minden gondolatát megosztja, meg lévén győződve róla, hogy noha Csonti úr beszélni nem tud, az emberi beszédet annál inkább érti. A történet többnyire a kutya szemszögéből kapjuk, egyszerre mulatságos és szívszorító kutyaszemüvegen keresztül. Csonti úr nagyon is emberi kálváriája gazdája halála után kezdődik, aki vándorlás közben mindenféle jó tanáccsal látta el: óvakodjon a rendőröktől, a sintérektől, és kiváltképp a kínai éttermektől, mert azok százféleképpen is feldolgozzák a kutyahúst. Csonti úr egyedül kóborol a nagyvilágban, gyerekek szeretik és felnőttek üldözik vagy megfordítva, és közben egyre közelebb kerül Timbuktuhoz, ahogyan a gazdája a nirvánát szokta volt emlegetni. Csakhogy kutya nem dobja el magától az életet, Csonti úr ezért inkább még egyszer - utoljára - próbára teszi magát, nekivág, hogy átkeljen egy forgalmas autópályán. Valahol a közepén tart, amikor búcsút veszünk tőle. Szomorú, elbűvölő és rabul ejtő történet, olyan, amilyet csak Paul Auster tud írni.

Oscar Wilde - Dorian ​Gray arcképe
Oscar ​Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni...

Thomas Pynchon - Súlyszivárvány
Fizika ​és tréfa, kémia és élvhajhászat, történelem és biológia és pszichológia és filozófia, minden, ami emberi és embertelen. Magasztos eszmék és alantas vágyak, kabbala és képregényhősök, kábító- és serkentőszerek, perverz alakok és a még perverzebb világszellem a fikció labirintusában. És egy abszurd mesébe illően gyarló messiás, a II. világháború Ulisszesze, akinek talányos merevedése megjósolja a náci rakétaisten eljövetelét. Thomas Pynchon az egyik legismertebb és legismeretlenebb szerző, akinek életműve világszerte milliók könyvtárába került, s akinek életműve nélkülözhetetlen egyetemi tananyag; ugyanakkor kerüli a nyilvánosságot, nem jelenik meg a díjátadókon, és tizenéves kora óta nincs róla publikus fénykép. A Súlyszivárványt 1974-ben Amerika legnagyobb könyves díjával, a Nemzeti Könyvdíjjal tüntették ki, Pynchon neve pedig azóta minduntalan feltűnik a Nobel-várományosok listáján. Már életében monográfiák, kalauzok és tanulmánykötetek jelennek meg munkásságáról. Szinte minden tíz évben kiadnak tőle egy regényt, mely terjedelmével, témájával és káprázatos nyelvi nívójával is beszakítja az olvasók asztalait, és az irodalom újragondolására készteti kritikusait. A mostani magyarországi kiadással - 35 évvel a könyv első (amerikai) megjelenése után - a Súlyszivárvány végre nálunk is, ahogy mindenütt, az olyan, hozzá hasonlóan fajsúlyos művek sorába léphet, mint az Ulysses; Az eltűnt idő nyomában; a Bűn és bűnhődés; a József és testvérei, vagy a Száz év magány.

Gabriel García Márquez - Nem ​azért jöttem, hogy beszédet mondjak
A ​címmel ellentétben huszonkét beszédet tartalmaz a kötet, és Márquez maga válogatta őket. Az elsőt még 1944-ben mondta el (tizenhét éves volt ekkor!), az utolsót 2007-ben - egy egész élet, egy koherens írói világszemlélet rajzolódik ki belőlük. Márquez saját bevallása szerint két dologtól ódzkodott leginkább: a díjaktól és a beszédektől. Díjakból jócskán kijutott neki, a beszédekről pedig ez a kötet tanúskodik: vérbeli Márquez-írások ezek a szövegek is. Szenvedélyesek, elkötelezettek, hatásosak: minden mozzanatukban magukon viselik a világ egyik legnagyobb élő írójának összetéveszthetetlen kézjegyét.

Gabriel García Márquez - Plinio Apuleyo Mendoza - A ​guajava illata
"- ​Ma szerencsésnek tartom magam, ha egy jó bekezdést tudok írni egy munkanap alatt. Az idők során az írás gyötrelemmé vált. - Miért? Az ember azt hinné, minél jobban birtokában vagy a mesterségnek, annál könnyebben kellene mennie az írásnak. - Az a helyzet, hogy növekszik a felelősségérzet. Az embernek az az érzése, hogy minden betű, amelyet leír, nagyobb visszhangot kelt, sokkal több embernek szól. - Ez talán a hírnév következménye. Ennyire kényelmetlen ez neked? - Zavar; a legrosszabb, ami megeshet egy olyan emberrel, akit nem a sikervágy hajt, és egy olyan kontinensen, amely nem volt felkészülve arra, hogy sikeres írói legyenek, az, ha a könyveit úgy veszik, mint a sült kolbászt. Utálom, ha nyilvános látványossággá kell válnom. Utálom a televíziót, a kongresszusokat, a konferenciákat, a kerekasztalokat... - Az interjúkat. - Azokat is. Nem, a sikert senkinek sem kívánom. Az történik az emberrel, ami az alpinistákkal, akik meghalnak azért, hogy feljussanak a csúcsra, és amikor fölérnek, mit csinálnak? Leereszkednek, igyekeznek diszkréten leereszkedni, a lehető legnagyobb méltósággal."