Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Lupin
5.0/5

A ​regény olvasása közben végig olyan érzésem volt, mintha az író egy filmet vetítene le nekem. Ez az érzet főként abból táplálkozik, hogy a mű egyik központi eleme az emlékezés és felejtés viszonya, ami a szöveg fő szervező elveként is érvényesül. Az idő különböző rétegei elcsúsznak egymáson, az író könnyedén megteremti azt a módot, ahogy egyik réteg a másikra rájátszik. Ezt anélkül sikerült elérnie, hogy bármiféleképpen is jelölte volna: egy jelen idejű történés ívét egyszer csak megtöri egy odaillő múltbeli eseménnyel, miközben a jövőre, azaz a történet későbbi múltjára is utalásokat tesz {{például a semuri fiú kérdez valamit a múltban, ami a jelenhez kapcsolódik, mint a moselle-i bor, a múltban történtek elbeszélése után pedig egyszerre profetikusan előrevetítődik a semuri fiú halála; bár a semuri fiú alakja nem csak ebből a szempontból érdekes}}. A síkok elkülönítését és megértését segíti, hogy a megszólaló több helyütt is önértelmezésbe kezd: elmondja, hogy tulajdonképpen keres valamit, ami a múlthoz tartozik, “a nagy utazás” megtörténését bizonyítja; saját maga, a bizonyos nagy utazást túlélő Ember számára kíván rendet teremteni a múltban. Mindeközben sok olyan dolgot is letisztáz, amit az akkori (és mostani) emberek is hajlamosak egysíkúan kezelni, pl. értelmezi a német katonák cselekedeteit, a hatalom felettük kiterjesztett befolyását, vagy éppen utastársai léthelyzetét (és emberi mivoltát?).
Vannak dolgok, amik megtörténnek az emberrel, és később nem hagyják nyugodni. Megrögzött emlékképek formájában előtolakodnak a tudatalattiból vagy tudatelőttesből, és átveszik a kontrollt az ember felett. Nekem az egész regény olyannak tűnt, mintha Pilinszky János Francia fogoly című verse elevenedne meg próza formában, kicsit szétterpeszkedve.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
A folyamatos elbeszélés és a próza formának köszönhető talán az, hogy ez a csakaztfeledném érzés kevésbé intenzívebben van jelen a regényben, mégis alapvetően ezen alapszik, valamint az utazásmotívumon. Hiszen a nagy utazás nem csupán a foglyok koncentrációs táborba hurcolását meséli el. Ez a nagy utazás a megszólaló életében egész fiatalkorában, épp a felnőtté válás küszöbén történik meg. Négy nap, de micsoda négy nap az! Rengeteg kín, a főszereplő mégsem embertelenedik el. Elbeszéli mások elembertelenedését és kínját. A buchenwaldi koncentrációs tábort túléli, de az élmény az egész életét végigkíséri. Talán nem is csak az élmény, hisz az idő és a felejtés önkényszere megmásítja az emlékképeket. {{Ahogy írta is egy helyen, mikor borral kínálják és egy jó vacsorát fogyaszt el, az az egyetlen vacsora elég volt ahhoz, hogy azt a tengernyi szenvedést semmissé és lényegtelenné tegye. Mégsem válik teljesen lényegtelenné: még a nagy utazás előtt az elbeszélő találkozik egy öreg hölggyel, aki megszólítja, a segítségét kéri, hogy mutassa meg az utat neki ahhoz a bizonyos házhoz, aminek tulajdonosától (minden bizonnyal jó ismerősétől) a menedéket várja. Az elbeszélő akkor biztos volt benne, hogy az asszony megtette a nagy utat, ezért is tér hozzá vissza évekkel később, és fogja vallatóra, hogy emlékszik-e rá. A megszólaló magának is bizonyítani akarja, hogy mindez megtörtént. Épp ezért próbálja kívülállóként szemlélni a tábor régi helyét, amikor visszatér, azonban a rátörő emlékek miatt nem képes erre. Megrögzöttsége veszi rá arra, hogy mikor elhaladnak ismerőseivel a ház mellett, ami a tábor közelében áll, bebocsáttatást nyerjen a benne lakótól. Felszalad a lépcsőn, hogy az ablakból szemlélve a krematóriumot a múltjára is kívülről tekinthessen vissza. Elkeseredik azt tapasztalva, hogy épp a hálószoba ablaka néz a krematóriumra, és, hogy a megannyi szenvedés alatt, ami odakint történt, idebent mennyivel szebb és boldogabb életet éltek teljes nyugalomban, bele se gondolva a szomszédságba. Mintha egy színházban a páholyból nézték volna az előadást.}} Végső soron minden az emlékek összefüggéseihez veti vissza, amitől nem tud szabadulni.
Az emlékezés és felejtés viszonya párhuzamba állítódik a mű egyik csomópontjával, a Sigriddel való tánccal, mely a boldogság és boldogtalanságát egymáshoz való viszonyát és mibenlétét firtatja. Hiszen mi a boldogság? Mi a boldogtalanság? Mihez képest vagyunk boldogok, vagy éppen boldogtalanok? Hogyan viszonyul a mi létünk a boldogság és boldogtalanság fogalmaihoz? El kell fogadjuk, bármit is kapunk az élettől, hisz egyszer úgyis meghalunk, mindez elmúlik? Vagy a rajtunk kívül álló mindez örökkévaló, csak mi vagyunk múlandók? A megszólaló végig a múltban matat, Sigrid azonban rámutat, hogy ha főszereplőnk boldog akar lenni, és választ akar kapni a kérdéseire, a jelenben kell élnie, mert a boldogság nemcsak hogy a legfőbb jó, de ezt a jelenben lehet megtalálni.
“– Mi a boldogság, Sigrid? – s míg kérdezem, eszembe jut, hogy vajon én meg tudnám-e mondani, mi a boldogság.
Mélyen leszívja a cigarettafüstöt, gondolkodik.
– Ha az ember érzi, átérzi, hogy él – mondja.
Iszom egy korty italt, nézem Sigridet.
– Ha a bizonyosság, hogy élsz, olyan erőssé válik, hogy majdnem kiszakad belőled a kiáltás – mondja.
– Talán a fájdalomtól – mondom.”
A bökkenő csak ott van, hogy Sigrid nem számol a lét fájdalmával. Az ember nem csupán akkor lehet boldog, ha nem szenved, a szenvedésben benne rejlik a boldogság lehetősége is.
A mű egy másik csomópontját képezi a fogoly és az őr beszélgetése a regény legelején. Élesen kivehető belőle a politikai és az etikai szabadság fogalmának elkülöníthetősége. A német őr fizikai valójában szabad, hiszen az ő feladata, hogy a foglyokat őrizze, szabadon járhat-kelhet. Mindeközben azonban behódol a hatalomnak, és azt teszi, amit parancsolnak neki, még akkor is, ha ez ütközik az ő elveivel. Kiszolgálja az államhatalmat, meg van kötve a keze. Hiába csinálhat bármit, paradox módon mégiscsak azt teheti meg, amit megengednek neki. Vele ellentétben a rab etikai szabadságot élvez, hiszen azért vették el fizikai szabadságát, fosztották meg politikai jogaitól és zárták be, mert kitartott az elvei mellett. Az etikai szabadság tehát előnyt élvez a politikaival szemben ilyen értelemben. A “miért van itt? miért vagyok itt? miért vagyok bezárva? miért nem vagyok bezárva?” kérdéskör tehát kétféleképpen is szemlélhető.
Főként ez utóbbi jelenet miatt kezdtem el olvasni a regényt. Még régebben hallottam ezt a részletet, és nagyon bökte már a csőröm A nagy utazás. A számításaim pedig, hogy több is lesz ebben a műben, mint amit elsőre meglátok, beigazolódtak. Még azt a részt emelném ki, ami a regény vége felé olvasható: amikor a zsidó gyerekeket a táborba viszik. Ők azt hiszik, nem fognak olyan rossz helyre kerülni, maximum dolgoztatják majd őket, közben pedig
Most tél van és csend és hó és halál.
Ütlegelnek a német katonák, a beidomított kutyák pedig halálra marják őket. Ezzel a jelenettel párhuzamba állítható az a rész, amikor a nagy utazást követően végre megérkeznek a táborba a foglyok.
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
A semuri fiú ezt a bevonulást már nem élhette meg. A fiú alakja az elbeszélőnek olyan, mint Pilinszky francia foglya, bár egy kicsit más szempontból. Főszereplőnknek nem azért vált berögződéssé a semuri fiú, mert nem tudott segíteni rajta, bár megtehette volna, hanem azért, mert egyetlen jó “pajtása” és bajtársa volt az út során; a fiú alakja allegorikusan a főszereplő múltja. Nem tudja, halála előtt miért mondta azt neki, hogy “ne hagyj el, pajtás”, mikor pedig ő hagyta el az elbeszélőt. Nem sikerül megfejtenie a titkot, így súlyos árnyékként telepszik a lelkére, akárcsak a múltja.
A regény zárófejezetében a rabok vonulása Van Gogh egyik képét idézi meg számomra: https://moly.hu/karcok/1150148
Gérard pont úgy tekint ki a rabok sorából, mint a képen megfestett alak (ami kapcsán felvetődik a kérdés, hogy a festő önmagát festette-e meg, de ez már kicsit más tészta). Akkor még Gérard nem tudta elképzelni a valóságot, ami a táborban rájuk vár, mint ahogyan a többi rab sem. Csupán megpróbálja emlékezetébe vésni a pillanatot, hogy később emlékezhessen rá – vagy nem?

“…ez a közhelyes fordulat örvénylik agytekervényeiben, s agya bepárásodik, akár az ablaküveg, ha veri az eső, elhagyni az árnyékvilágot, elhagyni az élők világát.”
- írta Semprún 1963-ban. Mondhatja bárki, hogy Auschwitz után és az auschwitzi időkről nem lehet írni, Semprún (és mellette még sokan mások) biztosan rácáfol.

Nehéz egy ilyen történetből feltápászkodni.


Apukám ​mindig azt mondta, az a könyv, aminek van cselekménye, az nem is az igazi. Ez jutott eszembe miközben olvastam, és próbáltam elmesélni a körülöttem lévőknek, milyen jó is ez a könyv. Miről szól? Jött a kérdés. Egy utazásról. Fiatal pasas egy vagonba zsúfolódva utazik egy koncentrációs táborba. Ennyi? Tulajdonképpen a sztori igen, de maga a könyv nem.
Mert ez a fiatal pasi – akiről egyébként végig olyan kép volt előttem, mintha minimum 40-50 éves lett volna – az út közben gondolkodik.
Eszébe jut mindenféle. Csapong, elvégre kinek rendszerezettek, logikusan felépítettek a gondolatai?! Bámulatosan bukkannak elő régi és nem olyan régi emlékek, melyek a vonatút előtt is már emlékek voltak, vagy amelyek csak később következtek, s már a visszatekintő elbeszélő osztja meg velünk.
Illatok, hangok, dallamok, tájak keltik ezeket a gondolatfoszlányokat, melyek áradatából nem lehet kikecmeregni. Sodorja magával az embert a történelem, az emberi sorsok, halálesetek, nők, gyerekek, áldozatok, elkövetők, borok, kocsmák sora, hogy szinte már beleszédülünk.
Remek írás egy olyan témáról, amiről tényleg azt hiszi az ember, hogy már mindent tud. Vagy mégsem…


szikszai_2
5.0/5

Ez ​a könyv zseniális. Az idősíkok váltogatása hűen visszatükrözi, azt a borzalmat, amit az író is átélt. Gyönyörű és mégis fájdalmas ez a könyv.


marlowe
5.0/5

Nem ​hittem volna, hogy a gazdagon feldolgozott témában ráakadhatok még egy újszerű és ennyire megható műre. Csak méltatni lehet az időkezelés technikáját, amely megvalósítja az emlékek selejtezésének – másik – nagy utazását. És minden tiszteletem a fegyelmezettségé, amellyel Semprún az egyén dimenziójában tartja a történetet, és nem csúszik át a kollektív áldozat- és vétkeskijelölésbe.


Gólyanéni
4.0/5

4 ​nappal és 5 éjszaka. Ennyi az utazás. Tele szörnyűséggel, borzalommal, félelemmel, fájdalommal, kétséggel.
15 év után veti papírra átélt élményeit a szerző. Emlékei hatására “ugrál” az időben, mely egyáltalán nem zavarja meg a cselekmény megértését. Az élettörténetek felidézése segíti az végeláthatatlan utazás elviselésében, a túlélésben.
Miként lehet ilyen iszonyatos terhet cipelve élni a jelent, építgetni a jövőt? Egy módon: rendbe kell tenni a múltat.

Aránylag sok holokauszttal kapcsolatos könyvet olvastam már, de az e műben tapasztalt megközelítési “technika” merőben új volt.


16 ​éves korom óta a kedvenc könyvem. Ez volt az első, amit a koncentrációs lágerekről olvastam, és ennyi idő távlatából már mondhatom, hogy életre szóló élménnyé vált számomra.
Most azonban kicsit máshogy látom. Meglehet, hogy azért, mert töményen olvasom az erről a témáról szóló könyveket, mindkét oldalt vizsgálva, elképzelhetőnek tartom, hogy “telítődtem”. Már nem tör annyira össze, tudom kívülről figyelni az eseményeket, a borzalmakat, megítélni az emberi cselekedeteket.
De azért az a rész, amikor a jól öltözött nők azért vonulnak ki a vasútállomásra, hogy látványosságként megtekintsék a vonatról le-leugráló, büntetésből meztelenre vetkőztetett foglyokat, még most is összeszorítja a gyomromat.
Nem csoda, hogy idő kellett az események feldolgozásához, már ha ezt egyáltalán ép ésszel fel lehet dolgozni.
Az öt csillag azért természetesen marad!


Galambdúc
3.0/5

Olyan ​elvont eszmefuttatások és kacskaringók tárháza ez a regény, hogy nem tudtam nagyon beleélni magam. Nem igazán tetszett, pedig gyorsan elolvastam.
Holokauszt témában vannak sokkal jobbak és megrendítőek, ha lehet ilyen rangsort felállítani egyáltalán. Az írás stílusa is nagyon távol állt tőlem. Az idősíkok keverése nem lett volna baj, csak az egész olyan volt, mint egy kusza emlékhalmaz egymás mellé vetett darabjait böngészném.


redBuba
4.5/5

Alapmű ​a témában azoknak, akik tudnak mélyen gondolkodni életről, halálról, emberségről, összefogásról, emberi tartásról.


katalins
4.5/5

Középiskolai ​adósságom volt elolvasni ezt a könyvet. Háromból kellet választani: Az öreg halász és a tenger, a Közöny vagy A nagy utazás. Cím alapján választottam A nagy utazást. Aztán nem tudtam elolvasni, zavart, hogy ugrál az időben, illetve a semuri fiú előrevetített sorsa. Végül a Közönyt olvastam el. Semprun könyvéhez még túl fiatal voltam.
Most végigolvastam. Sőt, még tetszett is. Eleinte kicsit zavart a sok ismétlés, aztán rájöttem, hogy mennyire nagy szerepe van a nyomatékosításban. Örülök, hogy újra elővettem.


Nilla
5.0/5

Mi ​mást lehet azon kívül mondani, hogy egy szörnyű, lélek-gyilkos, megterhelő utazásról szól ez a könyv, melynek végállomása a buchenwaldi KL, azaz koncentrációs tábor?
Itt engem már cserben hagynak a szavak.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

8.3
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók