További értékelések

Alice ​Munro élő klasszikus, szövegei kortalannak hatnak, és számomra nagyon élvezhető módon ír. Ebben elvitathatatlan érdemei vannak a sikeres magyarra ültetésnek is, ennek köszönhetően értékelhető esetleg a magyar nyelvű olvasóközönség számára is, hogy-hogynem kapott ilyen kiemelkedő elismerést ez a mindaddig számunkra talán kevéssé ismert írónő.
A történetek maguk mind működnek, ezt szeretem bennük mármár kritikátlanul – és ezen túl is, hogy szimpatikus az elbeszélések hozzáállása az emberi kapcsolatok dolgaihoz. Humánusan és visszafogottan őszinte, hol finoman humoros, hol elkerülhetetlenül szomorú. Az öregedés, felejtés és önbecsapás motívumok mellett van még ott sok egyéb is, de talán ezek ragadtak meg a leginkább általánosságképp a könyvnyi anyagból.
Nagyjából a kötet felénél véget ér egy több összefüggő novellából épült történetszál, és ez eléggé bosszantó volt, simán lehetett volna rendes regény terjedelmű – hát ennyire magával ragadt a mesélés, hogy nem szívesen vettem a megszakadását. Viszont az egész anyag egyenletesen hozta a formáját. Nem mondom, hogy sziporkázott, mert ez nagyon nem az a fajta írás. De azt hiszem, hogy valami homályos módon érthetetlennek fogom érezni most még egy darabig, hogy ugyan miért ne minden úgy legyen megírva és elolvasva és megélve, ahogy ezekben a történetekben.

Körülbelül ​egy évvel ezelőtt olvastam utoljára Alice Munro-tól, de abból a novellagyűjteményből – a Drága élet címűből – nem minden novella tetszett. Ebben az esetben nem volt hasonló problémám: legszívesebben az egész kötetet egy lendülettel olvastam volna ki. (A Drága élet-tel kapcsolatban annak idején nem tudtam eldönteni, hogy nem a fordítás rontott-e az elbeszélések színvonalán – ám mivel ezeket a történeteket is ugyanaz a fordító ültette át magyarra, így ezt a gondolatot utólagosan elvetem, a fordítót pedig képzeletben megkövetem.)
Alice Munro nagyon jól ért hozzá, hogy a hétköznapi helyzeteknek mélységet adjon: a novellái átlagos embereket ábrázolnak ismerősnek tűnő szituációkban, a szerző mégis képes új fényben megmutatni a szereplők közötti viszonyokat, és szinte bevilágít azokba a homályos sarkokba, ahová nem látnánk be, ha a mindennapokban találkoznánk ezekkel a történetekkel.
A kötetben szereplő írások a családi viszonyokra koncentrálnak; a szülők és gyermekek, a házastársak vagy épp a testvérek közötti kapcsolatokban a felszín alatt megbúvó feszültségeket, ellentéteket, kétértelműségeket ábrázolják finom eszközökkel. Aki az erőteljesebb írói megoldásokat kedveli, akár unalmasnak is tarthatja ezeket a novellákat, de számomra éppen megfelelő mértékben adagolták a feszültséget.
Én Munro azon elbeszéléseit szeretem a legjobban, amelyekben a hősei átlagosan csordogáló életében váratlanul és előre megjósolhatatlan módon megjelenik a fenyegetés, s látszólag egy pillanat alatt vesz nem várt fordulatot az életük – Munro zseniálisan ért mind a feszültség megteremtéséhez, mind pedig annak feloldásához. A véletlenek, illetve a sorsszerűnek tűnő fordulatok e novellagyűjtemény darabjaiban is fontos szerepet kapnak, bár elsősorban nem az előbb említett fenyegetettség formájában, hanem inkább úgy, mint az élet banalitásának – vagy éppen szépségének – és az ember bizonyos mértékű tehetetlenségének bizonyítékai.
A fentiekből sejthető, hogy ez a kötet nem feltétlenül könnyed, felemelő olvasmány, de mivel a szerző nagyszerűen ír, mégis öröm a vele töltött idő. Egyszerű, tiszta, mentes a felesleges túlzásoktól, a mesterségesen generált bonyodalmaktól. Alice Munro-t olvasni jó.

Nyolc ​történet. Ám az összefüggő sorsok miatt (lelkileg) több is, meg (számszakilag) kevesebb is.
Jók.

Az ​elhamarkodottság hívogató bűnébe esni nem óhajtanék, úgyhogy Munrót, mint írót és mint életművet – annak valós irodalmi értéket – egyelőre hagyjuk (hagyom), annál is inkább, mert biztos nem egy hetvenakárhány évesen írt kötettel kell bizonyítania bármit is. Feltételezem, hogy van (volt) irodalmilag érett, kiforrott korszaka – feltételezem, hogy az nem ez*.

Merthogy, ami ez, az összességében: gyenge. Nem is: langyos. De laposan az; laposan langyos. Középszerű. Némi zajt és valami tényleg nagyszabású dolog lehetőségét az elbeszélések időkezelésében és nem a puszta történetekben lehet érezni, de ez sem jön ki igazán**. Nem egyszerűen „hétköznapi tragédiákról” van itt szó – ahhoz túlságosan is sorsfordítóak a kiemelt mozzanatok –, de nem is a tragédiátlanság tragédiájáról, a reménytelen üresség feszültségéről. Nem Csehov tehát, de nemcsak szintjében-minőségében nem az***, hanem közel s távol sem; elbeszélői pozíciójában, céljában, stílusában sem. Ez így csak egy tuti, pontosabban a tuti tutiirodalma: zéró kockázat, kevés irodalmi relevancia. Nincsen ebben semmi újkori, sem formaforradalmasítás; nemhogy a kettő együtt.

Tovább. Szóval a szöveg maga laposan langyos. Na viszont a kötet, így: Alice Munro – Csend, vétkek, szenvedély, Park kiadó, fordította: Mesterházi Mónika szerintem rémisztő. Nem gyenge, más szint: igénytelen. Nem értem: minek szándékosan hamisan csomagolni, ha a tartalom miatt kétszer megvezetni úgysem hiszem, hogy lehet bárkit is. Ha idáig nem lenne egyértelmű: én nem hiszem, hogy Munro az irodalom bármilyen akárcsak lokális csúcsa lenne, de azért irodalom, irodalmi hibákkal és elégtelenségekkel; és emiatt ez a sztereotipen bugyuta álfeminin – a nők nevében kikérem magamnak! – köntös a borítóval, a cím cél alá hajtott eltorzításával**** és helyenként a fordítás szóhasználatával szerintem botrányos.

Utóbbit azért akarom kiemelni, mert Mesterházi egyébként nem rossz fordító, itt viszont – a néhány elég szórakoztató leiterjakabon túl – mintha szánt szándékkal nem találná a szöveg – kulcsfontosságú! – ritmusát, mintha lavírozna a valóság (Munro nyelvezete) és egy homályosan kitűzött bájkép között. Mintha (sejtés): ügyködnie kellene azon, hogy a torzított kiadói külsőhöz azért igazítsa valamelyest a belsőt is. Ha ez tényleg így van – ez nyilván kideríthetetlen –, akkor az számomra vállalhatatlan. Ha meg nem, akkor csak szimplán rossz. Nem mindegy; mindegy.

Ajánlás. Mindettől függetlenül igen, beleolvasásra. Az egész kötetet tán felesleges, de az utolsó három elbeszéléssel érdemes egy próbát tenni, különösen a hatodikkal (Vétkek) és a nyolcadikkal (Erők): ezek döcögnek bár, de a kötetből kiemelkednek.

• Erre a feltételezgetésre persze az égvilágon semmilyen jogalapom nincs azon túl, hogy ez az esetek döntő többségében – mondhatni: ideális esetben – így szokott lenni. Még Munrónál egyértelműen nagyobb formátumú – mert ez azért így is megítélhető –, valóban legendás, irodalomtörténetileg kulcsfontosságú szerzők is rendre vacak műveket írtak életük alkonyán (tankönyvi példa: Nabokov). Megfordítom, úgy talán – legalábbis számomra – világosabb: még ha ez a fenti nem is törvényszerű folyamat, az azért borzasztó ritka, hogy valaki ilyen idősen járassa csúcsra a saját írásművészetét. (A nem ideális eset tehát ebben az értelemben az, hogy az ilyen időskori gyengéket nem időskori gyengék előzik csak meg. Na, remélem, Munro nem ilyen; tulajdonképpen csak ennyit akartam.)

• Ha teljesen őszinte akarok lenni: nem ez volt az első Munro. Egyszer régen, mindenféle díj előtt, megvolt két novellája eredetiben valami antológiából. Ott is ugyanezt éreztem, és ugyanez ott sem jött át igazán. De – tán indokolatlanul – optimistán megadom az esélyét annak, hogy még belenyúlhatok; vagy még optimistábban, hogy valójában csak az eddigiekkel nyúltam bele: félre.

• Ezt nem is tudom, minek említem: tautológia, olvasás nélkül is. Csak olyan zavaró az ilyen hülye PR-szövegeket olvasni a fülön: mert levakarhatatlan és idegesítő – idegesít főként a tudat, hogy ez valaki tájékozatlanabbat esetleg tényleg képes manipulálni. Mert az ilyet Csehov nevében kikérem magamnak!

• Eredetileg Runaway, ami egyébként a címadó elbeszélés, és ami minden angol- és magyartudásom szerint nem a Csend, vétkek, szenvedély – ami egyébként másik három (!) kötetbeli sztori címe, és ez van így beemelve főcímnek – lakonikus nyelvi megfelelője. Viccet félre. Ilyen önkéntes címadásokkal élni szerintem mindig veszélyes; egy-egy regény esetében még úgy-ahogy működhet is a dolog, de elbeszéléskötetek esetében ez rendszerint kritikus. Jó eséllyel oka van ugyanis az eredeti választásnak, az író által végig van gondolva a dolog, nem szimpla hasraütés; általában így van megadva a vezérlőelv, jó esetben az elbeszélések közös kódja. Ez tehát már az egész szerves része, zár, betörni csak úgy nem szabad! Pikírten persze lehetne mondani, hogy a Munro-elbeszélés (magyarul: A szökevény) címe ugyanaz a tuti mint a könyv; nem mond semmit. Csakhogy az eredeti Runaway-ben tényleg van mélység: mint menekülés, hátat fordítás, felejtés, satöbbi. Ezek rendre elő is kerülnek, úgymond visszatérő mozzanatai a történeteknek. Mit mondjak, nagyon nem sikerült így visszaadni.

Nem ​tudom.
Egyrészt a borító, meg a cím. Leírták már mások is, ez a könyv teljesen mást sugall magáról, mint ami. Az eredeti címe Runaway, a magyar címet alkotó három szó egy-egy novella címe. Így együtt és ezzel a borítóval azt hirdeti, mintha valami pihepuha női szöveg lenne.
Nőinek még talán női. De egyáltalán nem pihepuha.
Ezt itt a borzalom pasztellszínekkel megfestve.
Kényelmetlenül éreztem magam olvasás közben. (Amúgy ez mindig valahogy elidegenítette tőlem az amerikai-kanadai irodalmat, hogy ott olyan óriásiak a távolságok, hogy teljesen normális, ha egy felnőtt ember csak évente egyszer vagy még ritkábban látogatja meg a szüleit. Ez a hol-az-otthonom és honnan-szökjek-el téma szinte minden novellában visszaköszönön. Vagyis én most főleg ezt láttam meg bennük.)

Egyértelmű, ​áttekinthető, hiteles pillanatok. Kikapcsolnak, pörgök a szavakon, ez lendületet ad. Nem botlik a gondolat, nincs ellenállás, csak kellemes elmerülés, laza sodródás. Legyen…

Alice ​Munronak eddig ez a könyve tetszett a legjobban. Talán jobban tudtam azonosulni a történetekkel, talán jobban ráhangolódtam. Az első novella nagyon hitelesen mutatja be, mennyire nehéz megszabadulni egy bántalmazó férjtől, és hogyan írja felül egy rossz házastársi kötelék akár a nők közötti szolidaritást is. A feleség és a kecske párhuzamos története különösen nyomasztó és megrázó. A párhuzamos sorsok, szimbólumok több novellában is megjelennek: a menstruációs vér a halott férfi vérével kerül egy térbe, a halálos beteg feleséget pedig a szintén beteg, ápolásra szoruló anya követi. Emellett a történetek elsősorban titkokon, félreértéseken és véletlenszerű, mégis meghatározó találkozásokon keresztül bontakoznak ki és adnak képet teljes életekről.

Szomorú, ​reményvesztett női főhősök, reményvesztett, elvesztegettet életek.
Hová tűnnek a fiatalkori elképzelések, a tervek, a lelkesedés…közhely? Lehet, de valamikor világot akartunk, akartam megváltani…és ma?
Munro novelláinak alap hangja a szelíd szomorúság, de azért, ha jól figyelünk ott van mindegyik történetben a lehetőség is, az elveszett, a még megtalálható, a kecsegtető, a félelmetes, de lehetőség! Hát nem látod, nem láttad te sem kedves olvasó, hogy elmentél a lehetőségeid mellet, mint az én hőseim?- kérdezhetné Alice Munro. Konkrét kérdés nincs, nem is kell, csak sajnos ott az a konkrét válasz, de igen látom, láttam, de nem tudom visszahozni az elvesztegetett időm, az elszalasztott életem.

Az ​első novella után nem kedveltem az írónőt #nem igazán értettem a kecskés képet (lehet velem van/volt a baj)# a második hangulata jó volt, csak ez a lelki társak egymásra találása téma elcsépelt (még akkor is, ha a stílus szokatlan és egy cseppet se sablonos). A harmadik novella után elvesztem Alice Munro világában. Történt valami lenyűgöző, megkaptam az előző történet folytatását, aztán még egy folytatást, és ettől kezdve nem tudtam mire számítani. Hol egy önálló történet, hol egy novellafüzér, néha egy nyitott kaput bezártak, hogy kinyissanak egy ablakot. Nincsenek fejlődéstörténetek, rácsodálkozunk a szereplők egy-egy életszakaszára, ami néhány órától néhány hónapig tarthat, aztán hol hűtlenül továbbállunk, hol évek múlva visszalopózunk és vetünk még rájuk egy pillantást. Olyan útkereszteződéseknek vagyunk tanúi, ahol az emberek nyomot hagynak egymáson. Véletlenek. Vagy nem.

Szép ​történetek, bár a második felében a könyvnek kezdtek bestseller-ízűvé válni. De emellett maradtak elgondolkodtatóak is. Viszont csak az olvasás idejére. Szóval sok-sok ellentétes kötőszó.