Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Morpheus
4.5/5

PKD ​azt írja a könyv végén, hogy maga a gonosz az, akiről írt, de nem volt igazán sem gonosz*, sem démon, csak egy lény, aki sokkal fejlettebb, mint az emberek, és ezért a tettei sem érhetők fel emberi ésszel. Vagy néha mégis? (Főleg, ha elmagyarázza.) {{Hiszen ő sem akar mást, mint élni és szaporodni, és ha ez mégsem sikerül, akkor befejezni mindent, azaz meghalni. (Mert az öröklétű meg akar halni, a halandó meg örökké szeretne élni, ahogyan ebben a történetben is megmutatkozik**.)}} Mégis, mi az ami igazán rémisztőnek tűnik fel előttünk? {{Ha mind egyformává lennénk, az elég rémisztő? Véleményem szerint igen, és innentől mindegy, hogy egy idegen lény, egy démon***, vagy akár valamilyen isten**** elcseszett másaivá válnánk, ami egyenlő a személyiségünk elvesztésével.}}
Szerintem gonosz az, akinél már maga a gonoszság a cél, nem csupán egy módszer (a sok közül) a céljai eléréséhez.
*
Már olvasás előtt, de közben és utána is elgondolkoztam ezen a problémán. {{Bár azt nem tudom, hogy aki halandó, honnan tudhatja, hogy pont a halál hiányzik a halhatatlannak?}} :)
*Amennyiben egy Descartes féle gonosz démon tudatában létezünk csupán, akkor ez magyarázatot ad arra, hogy az emberek miért kirekesztők, intoleránsak, békétlenkedők, “csak egy igazság”-ban hívők (és minden másra vakok), önzők, egymást leuralók és kihasználók. Pedig belátható, hogy mindezek ártalmasak annak is, aki ilyen, és annak is, akivel ezt teszik. (És aki véletlenül mégsem ilyen? Azt nem tudom, de ígérem, hogy tovább gondolkozom. :D)
*
*Bár ez utóbbi bizonyos vallásoknál nem rémisztő, hanem kívánatosnak tüntetik fel.


Noro
4.0/5

Az ​egyik legnehezebben dekódolható olvasmányom PKD-től. A történet “realista” oldala remek ötleteket gyűjt össze a globális felmelegedés egy korai ábrázolásától az első hallásra gyermetegnek tűnő, a maga helyén azonban nagyon is érthetővé váló Barbie-kultuszig. A kényszerű Mars-telepesek visszavágyódása a Földre szokatlan felütés, ami nagyon jól megágyaz az eszképista drogok témájának. Azt talán mondani sem kell, hogy e drogokkal kezdődik az igazi szürrealista élmény, amelyet azonban én nem találtam annyira meggyőzőnek, mint Dick más “virtuális valóság” könyveiben. (Például az Ubikban, ahol, ha csak a regény végén is, de vissza lehet fejteni a rétegeket.) Szerintem ebben a könyvben feloldatlan paradoxonok vannak, és nem csak a jóféle, mindblowing fajtából. A vallásos szimbolizmust helyenként nem éreztem indokoltnak, a szereplők pedig nagyon is gyorsan azonosították a jelképeket a jelöltekkel. {{Egy istenszerű lénytől miért jutunk el automatikusan a keresztény megváltáshoz, vagy ennek kudarcához? Szerintem olyan messze vannak egymástól, mint a Proxima Centauri Jeruzsálemtől.}} Egy zseniális paradoxont azonban kiemelnék: Palmer Eldritch istene nem azért ijesztő, mert felfoghatatlan, hanem azért, mert nagyon is emberi. {{Következésképpen hatalmához nem társul bölcsesség, jóindulata pedig a legjobb esetben is kérdéses.}} Ezért a gondolatért pedig már önmagában is megéri elolvasni a regényt.


marschlako
4.5/5

Philip ​K. Dick tudott valamit. Sajátos víziója volt a világról, amibe az olvasót is tökéletesen bele tudja vonni. Palmer Eldritch hajója a Proxima Centauritól tér vissza, de vajon valóban ő tért-e vissza, vagy vagy valamilyen különös életforma vonta teljesen a hatalma alá? Mialatt az emberiség igyekszik a képére formálni a Naprendszert, a telepesekkel drogokkal látja el, hogy elviseljék kilátástalan helyzetüket. Palmer Eldritch is beszáll az üzletbe, de vajon az Ét-Er csak egy hallucinogén drog, mint a konkurens Dra-Zsé, vagy sokkal több annál? Az emberiség sorsa a tét, ahol egy régről ismert entitás új alakban manifesztálódik, hogy szembesítsen önmagunkkal.


B_Petra
4.5/5

A ​vicc és a tragédédia mocskos keveréke ez a könyv.
Én úgy szurkoltam a szereplőknek, legalább valamelyikük jöjjön le a drogokról, találja meg Istent, váltsa meg a világot, kertészkedjen önfeledten a Marson, váljon igazi Barbie-vá, (vagy Kenné) vagy haljon meg rendesen.
A regény zseniális, PKD prekog volt.
Ha nem lenne humor a könyvben, félelmetes lenne, legalábbis főhősünk halucinációit, senki rémálmaiba nem vetiteném, Istent kereste talán, talán Isten is keres minket, de megbotlottunk és a Pokolba kötöttünk ki.
Mit kinálhat Palmer Eldricht, az örök életet, az újjászületést, amire mindenki vágyik, na de ebből Slogant fabrikálni, „AZ ÚR MEGÍGÉRTE AZ ÖRÖK ÉLETET. MI EL IS HOZZUK NEKED.”, elbüvölő, a Marketing örök.
Azért is értékelem ilyen pozitivan, és sok csillagra mert a megjelenési év ’65, bár én akkor még nem voltam sehol, sok olyan problámát boncolgat ami mai korunk emberének a mindennapjait is átszövik.
Ami nem tetszett az utószó, azt én kihagytam volna, teljesen lecsapta a végét,és a cim sem tetszik.

A Babaházak Rt munkatársa szeretnék lenni.


Ez ​egy olyan kedvenc könyv, aminek zsenialitása a félelmetességéből ered.
Dick első úgynevezett Istenkereső regénye. Ha megakarjuk ismerni az író lelkivilágát, ezzel az olvasmánnyal kezdjük.
Őszinte, kitárulkozó könyv, egy remek sztorival, ami a könyv első felében van felépítve, míg a második fele a már felépített probléma kitárulkozása, sok eszmefuttatással, főleg Istenről, vagy valamiről, ami emberfeletti.
Ami miatt viszont félelmetes, hogy ez az isteni valami gonosz. Önző cél vezérli – a túlélés.
De gonoszabb-e nálunk, embereknél? Ha Isten a saját arcára formálta az embert, és minden felsőbbrendű teremtményt, ami gonosz, akkor milyen lehet Isten? Ha ez a teremtmény csak Istenszerű, és nem maga….
Nem könnyen emészthető. Nem azért, mert annyira bonyolult lenne, hanem mert annyira ijesztő és bizonytalan.
Ilyen szemléletek mellett nem csoda, ha az ember kicsit megőrül, legalábbis a többi ember szemében. A csendes magányból, az őrületből erednek ezek a szemléletek, vagy a szemléletekből ered a megőrülés és a magány?

Nem csak Dick rajongóknak, bár a rajongóknak úgyis felesleges ajánlani.


Gyöngyi0309
5.0/5

Ez ​volt a második olvasásom az írótól. Félve kezdtem a történetbe, tologattam is egy ideje, mert az első általam olvasott történetével annyira magasra tette a mércét, hogy nem tudtam, hozza-e az elvárt megdöbbenést vagy sem. Ráadásul egy másik könyvét szerettem volna olvasni, de nem volt bent a könyvtárban, így ad hoc választottam ezt a regényt.
Nem nagyon térek magamhoz, nem is biztos, hogy tudok értelmeset írni róla, azt hiszem én túl kisember vagyok PKD munkásságához. Hajlok rá, hogy lassan odakerül a kedvenc íróim közé.
A történet enyhén zavaros, ezt utazás közben biztosan nem is tudtam volna – még ennyire sem- felfogni.
Adott a Föld, ami nem túl kellemes hely, és minő meglepetés, ahol főként a gazdagok boldogulnak, de boldognak még őket sem lehet mondani. A globális felmelegedés korszaka valóra vált, tűzkorszak van, az emberiség egy részét, a nem túl szerencséseket a kolóniákra küldik, ahol elég kezdetleges formában élnek, mind-mind visszavágynak az élhető Földre.
Aztán van Pisze Pat és drogok.. A Dra-Zs és az Ét.-R. A két rivális szer, persze mindkettő egy-egy nagymágnás birtokában. Látszólag az ő “háborújukról” szól a történet, de ahogy az írónál már megszokhattuk, ne dőljünk be a látszatnak. Az nem fontos, mert a dolgok mögé kell néznünk, még akkor is ha fáj, ha valóban húsba vág, ha le kell magunkat csupaszítani hozzá akkor is. És ez a történet is örökzöld, ez is a mi korszakunkban játszódik valójában.
Mert mindenkit utol ér a végzete, semmi sem marad bűntetlenül, mindenki elvesz valamit a másiktól, amiért adni kell valamit. Valakinek az életét, valakinek az eszét, valakinek az álmait, valakinek a lakhelyét.
A történet elején nem nagyon szerettem a buborékfejű Mr. Bulerot, Palmer Eldricht-tel szimpatizáltam. A végére nagyon megváltozott a nézetem. Mr. Bulerot megszerettem, majd megszántam, Palmer Eldrichtet pedig nem értettem, majd őt is szántam.
Azt meg teljesen meg tudom érteni, hogy a könyv mennyire kiverte a biztosítékot egyes vallások képviselőinél…
Tényleg létezik a gonosz, van neve, formája? Erre keresi a választ PKD ebben a történetben, és tőle megszokottan nem túl biztató képeket fest a kérdés boncolgatása közben.
Azt hiszem ez a történet sokáig bennem marad, sok gondolkodnivalót hagyott maga után. Hidegrázós élmény volt.
#Most kell a mesekönyv.#


Isley
5.0/5

Naprendszerünkbe ​bejutott egy magasabb rendű létforma, s három stigmáján keresztül megmutatja az abszolút valóságot. Vagy az egész csak hallucináció? Félelem, kétségbeesés, rettegés, vágyódás. Dick ebben a regényében még magához képest is extrém mód szedi szét a valóságot, s az egyes darabkák, a valóság és a hallucináció, a tényleges és a “nemlevő” olyan mértékben keveredik össze, hogy bármennyire is gondosan, odafigyelve olvassuk, a dolgok kibogozása, még visszafejtve is, nehéz feladat.

Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam, s valószínűleg ez volt a legjobb. Bár több regénye (egyebek között Az Alfa hold klánjai, az Egy megcsúszott lélek vallomásai, Az utolsó szimulákrum) esetében is hasonlóan vélekedtem. Mégis, nehéz lenne épp ezt ajánlani valakinek első regénynek Dicktől, mert a maga módján hasonlóképp nehéz olvasmány mint az Istenek inváziója, s egyik első olvasmányként tőle, az nekem is sok(k) volt. Annyi biztos, hogy mindenkinek ajánlom, hogy élete egy adott pontján olvassa el ezt a regényt, mert bár igen összetett, nagyon kell figyelni, kérdés sem lehet, hogy az író regényei közül ez szól az egyik legjobban, s elolvasása után nem kevés dolgon merenghetünk.

Bár a regény mondanivalója ennél kétségkívül mélyebb és több, nálam az egyik erőssége az, ahogy egy nem földi életformát leír. A drogok hatása az emberre külön is kiemelhető, de szerintem érdemes összekötni ezt a toposzt is a Palmer Eldritch-nek nevezett jelenséggel, s azzal, amit ez a lény képvisel. Sokféleképpen el tudjuk képzelni, hogy miféle kihívást jelentene egy idegen létforma fajtánk számára, amit itt Dick vázolt az egy a lehetséges verziók közül, s az is biztos, hogy a legfélelmetesebbek között van a helye. Persze, félelmetes lehet az is, ha az idegenek technológiailag fejlettebbek nálunk, vagy ha idegenszerűségük olyan mértékű és természetű, hogy nem tudunk velük kommunikálni és nem érthetjük céljukat, de amit itt Eldritch személyében kaptunk, az legalább ennyire meggyőző.

Szóval, aki tudja, olvassa el Barney Mayerson kálváriáját, vagy ha úgy tetszik: Leo Bulero hősi eposzát, és találkozzon Eldritch-csel, nem fogja megbánni.


risingsun
5.0/5

Sokféle ​munkát nem végeznék szívesen, s az tuti, hogy a Dick által a könyvben megálmodott telepesi munka a Marson köztük van. Teljesen kilátástalan nap mint nap felvenni a küzdelmet a bolygó ember számára kellemetlen légkörével, de e mellett a lakókörnyezet (bunker) sem nevezhető épp ideálisnak vagy idillinek. Nem csoda hát, hogy a könyv szereplői a drogozásba menekülnek ez elől a kopár, kilátástalan, teljesen reménytelen világból, helyzetből.

Nagyon nyomasztó hangulat árad a könyvből, annak ellenére, hogy a fent leírt ’munkakörülmények’ , illetve marsi helyszín csak a könyv vége felé válik igazán fontossá. Mégis, a könyv befejezése után az az érzésem támadt, mintha mindvégig ott lettünk volna, a teljes reményvesztettségben. Ami nem véletlen. A könyvben új drogként megjelenő Ét-R hatására olyan világba csöppenünk, ahol azt hisszük mindent megtehetünk, mindent mi irányítunk és ha most nem, hát a következő adag bevétele után sikerülni fog minden amit szeretnénk. Ez a függővé válás félelmetesen jó példáját mutatja fel (hogy addig szedem a szert, addig térek vissza ebbe a világba, amíg nem sikerül elérnem amit akarok, mely persze soha nem következik be), mely tényleg így vagy így is működhet. Emellett azonban hiú képzet is keletkezik a drog hatására, hogy az elképzelt (megálmodott, valóságosnak tűnő) világban, melyet mi teremtettünk, mi vagyunk az istenek. De csak ha Palmer Eldritcht is úgy akarja! Merthogy ennek az isten szerepnek és drogos világnak még ezeknél is nagyobb ára van. Az első adag bevétele után már nem tudni pontosan mi a valóság és mi a képzelet. Teljesen összezavarodik és összefolyik minden, de ebből már menekülni nem lehet. Nincs kiút, Palmer Eldricht beszippantott.

Vagy inkább úgy érzem Philip K. Dick szippantott be engem, de elég rendesen. A könyv befejezése után nem tudtam azonnal megfogalmazni, hogy miért, csak tudtam és éreztem, hogy ez bizony elég félelmetes volt. Félelmetes még csak belegondolni is, hogy milyen könnyű elveszni, rákattanni valamire, ami nem ereszt, sőt a valóság mindennapjaiba is beköltözik. Azt hisszük, mi irányítjuk sorsunkat, istenek vagyunk saját világunkban pedig nem is. Ki tudja mikor rágtuk el az első Ét-R adagunkat? Nem tudom, én már nem emlékszem rá. De azt még tudom, hogy a könyv tetszett.


Haarkon
5.0/5

Remek, ​Dick zsenijét maximálisan tükröző regény a Palmer Eldrich három stigmája. Egy apró gond van csak vele: pont ezért alkalmatlan első ismerkedésre az íróval (hacsak valaki nem szereti mikor egyből a mély vízbe dobják), hiszen nyakunkba kapjuk az összes frusztrációt, toposzt, kérdést egyszóval mindent ami őt foglalkoztatta. Lássuk csak: van itt nekünk ugyan egy még nem poszt-apokaliptikus, de már élhetetlen sárgolyó, folyamatosan összeomló és önmagát megkérdőjelező valóság, isteni hatalommal bíró lények, drogos látomások/élmények tehát mindaz amiért Philip K. Dicket olvassuk és szeretjük. Mindez azonban úgy tálalva mint egy David Lynch film: az író módszeresen újra és újra kihúzza a lábunk alól a talajt, megfoszt minden kapaszkodótól amíg nagyot sóhajtva meg nem adjuk magunkat, fel nem adjuk az ego folytonos megértésre és rendszerezésre való örökös késztetését, és hagyjuk hogy arra sodorjon minket az események áradata amerre belső logikája hajtja, csakúgy mint mondjuk egy LSD trip során. Ami elénk tárul az egy meghökkentő és ugyanakkor elgondolkodtató világ, mely egy igazi élmény lévén hosszan elkísér minket akkor is, amikor az utolsó oldalt is rég elolvastuk már.


Újra ​nehéz véleményt írni.

Dick műveinek ülepedni kell.
Olvasás közben néha azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg zseniális, vagy csak bolond kissé?
De a kettő az hiszem összefügg.
Mikor elért a történet az Ét-R és a Dra-Zs (Hát nem zseniális nevek? :) ) kapcsolatához, az általuk kialakított világokhoz, hát azon kaptam magam, hogy újraolvasom a mondatokat mögöttes tartalmak után kutatva.
Persze rá kellett jönnöm, hogy nem ezt kell tenni. Hagyni kell, hogy hasson a könyv és kész.

Adott a drog, mely elrepít egy világba, távol attól a borzalmas bunkertől, ahol tengeted napjaid.
Az egész bunker belemerül ebbe a képzelt, megvett, mesterséges világba, de minden nő és férfi belezsúfolódik az azonos nemű karakterbe, így máris nem oly idilli a kép.
Nehéz az együttélés még a képzelt világban is, de legalább emlékeztet az otthonra, ahova már nincs visszaút, csak ezek a rövid műutazások, semmi más.

Aztán hirtelen jön Palmer Eldritch és az Ét-R.
Elhozza az örök életet, a tökéletes illúziót, a helyet, ahol nem tudod mi a képzelet és mi a valóság, ahol csak egyedül vagy, mint képzelet világod istene…
… egyedül vagy Palmer Eldritch képzeletében. Mihelyst használtad a szert, már nem tudod mi is a valóság.

Lehetne ez a regény, akár drogellenes propaganda is, annyira rémisztő (számomra legalábbis) a valóság és az illúzió ilyen mértékű összemosódása.

Dick műveiben nem lehet nem észrevenni a kérdéseket Istenről, a világról. Arról, hogy vajon mennyi a valóság abból amit látunk?
Érzékeljük a világot, de nem biztos, hogy mindent látunk belőle.

A színfalak mögé nem látunk, ott csak Dick járt, senki más…


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

40.3
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók