Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


tataijucc
4.0/5

Testvéreim ​az Irodalomban! Sokat törpöltem, vajon mit is írhatnék, végül ezekre a gondolatmorzsákra jutottam:

1. A vörös hajú lányok kapósak.
2. Már régóta tudom, de ez mostantól ofisöl: Weasley is our king!
3. Zseniális, ahogy Stephen Fry játszik a hangjával – igen, ez is hangosban ment.
4. Szeretem Ginny kedvességét és harciasságát.
5. Neville-nek van a legnagyobb szíve.
6. Umbridge – nál gerinctelenebb irodalmi karaktert – az eddigi olvasmányaim alapján – még nem hordott hátán a könyvespolcom.
7. McGalagony for prezident! Kétségtelenül megmcgalagonyizálódtam. (:
8. Az ikrek megérdemlik a Legjobb Irodalmi Ikrek díját.
9. Szabadalmaztatni kellene Magyarországon a self-correcting ink használatát.
10. Szeretnék enni Kondéros kekszet. Jobban mit Csokibékát és Csokipocakot, melyben málnakrém és tejszínhab leledzik.
11. Valószínűleg nem meglepő, de szívesen lennék DS tag.

+1. Az a baj ezzel a résszel, hogy nagyon-nagyon hosszú, még hallgatva is, emiatt egyes részekben vontatottá válik a történet… na meg a kedvenc szereplőim eltávolításáról ne is beszéljünk, szóval a mínusz egy csillag ideális.


Valahányszor ​megkérdezi tőlem valaki, melyik a kedvenc részem a HP sorozatból, egyből rávágom, hogy a Főnix rendje. Igazából mindegyiket egyformán imádom, de az a rész mindig különösen megérintett.
Ez a rész annyira szomorú és depressziós, frusztráló… mégis vannak benne részek, amiken olyan jókat lehet nevetni. Fred és George hihetetlen teljesítményt nyújt, mint mindig. :D McGalagony pedig határozottan a legkedvencebb tanárom. You go, girl! :D

Tudom, hogy Umbridge a mindenki álltal legjobban utált személy, viszont én egyszerűen i-má-dom, hogy mennyire nagyszerű gonosz karakter. Szerintem nem semmi teljesítmény, hogy jobban gyűlöljünk valakit Pitonnál és Voldemortnál. {{Tudom, tudom… Piton. Akármennyire is tartozik a jófiúk közé, én sosem felejtem el, amikor direkt leejtette Harry bájitallal teli fioláját, hogy így megint rossz jegyet kapjon. Engem ez a rész legalább annyira kiidegel, mint Umbridge önmaga.}} Szerintem Umbridge-nak járna valami külön díj, hogy ennyien ki nem állhatják. :D

Ami Harryt illeti, ő mindig is a szívem csücske volt, viszont itt… Itt csak még jobban megszerettem, megsajnáltam mint valaha. Tudom, hogy sokaknak épp Harry hangulatingadozásai miatt nem tartozik épp kedvenciek közé ez a rész, ellenben én legszívesebben csak agyon ölelgettem volna a srácot.

Egyik kedvenc jelenetem a sok közül, amikor beleleshetünk a fiatal Tekergők életébe, még ha épp nem is az egyik legjobb szakaszába. És persze az utána való Sirius-Lupin-Harry féle beszélgetés.

Luna egy igazi kincs a karakterek között. Nincs még egy olyan aranyos és szerethető ember, mint ő. - Akárhányszor megjelenik, megzabálom. :))
Neville még talán vetekedhet vele. Ő is az egyik nagy meghatározó ok, amiért ennyire oda vagyok ezért a részért.
Ó, és Ginny! Igen, igen, végre megérett. Végre nem irul-pirul Harry közelében, hanem jól megmondja a magáét, ha úgy tetszik. :D

Először olvastam angolul HP-t, így természetesnek tűnt, hogy ezzel a résszel kezdjem. Így eredetiben is természetesen isteni, habár még szokni kell pár kifejezést, varázsigét…

Sirius-ról és a könyv végéről csak annyit: https://media.giphy.com/media/oFyhQLhFc4H0k/giphy.gif Sose bírom ki sírás nélkül. Harry és Dumbledore párbeszéde annyira gyomorszorító, annyira fáj. Egyik legszebb jelenet♥


gumicukor
4.5/5

Amikor ​először olvastam ezt a részt (akkor magyarul), a többihez képest kevésbé tetszett. Még így is 4,5 csillagra értékeltem, mert nem a könyv rossz, hanem a sorozat többi részéhez képest gyengébb. Éppen ezért most kicsit félve kezdtem neki megint, arra gondoltam, hogy mi van, ha másodszorra még kevésbé fog tetszeni. Alig emlékeztem belőle valamire, azt maradt meg, hogy Harry az elejétől a végéig picsog.

Lehet, hogy az akkori hangulatomhoz nem passzolt a könyv, de most másodjára olvasva sokkal jobban megfogott. Még mindig azt gondolom, hogy a sorozat leggyengébb kötete, de most valamiért jobban megfogott. Másodjára olvasva arra jöttem rá, hogy ez a könyv jobban szét van szabdalva, több “kisebb” történetből tevődik össze, amik nekem nem kapcsolódnak össze olyan szorosan, mint a többi részben a cselekmény. Ez a könyv inkább szól Harry kamaszságáról mint mármi másról.


budvigszandi
5.0/5

Ennek ​a résznek az első olvasása előtt sok értékelést olvastam, ahol panaszkodtak Harry nyavalygására és ez kicsit számomra is rányomott egy előzetes bélyeget az ötödik részre. Viszont azután pár nappal, most második olvasásra pedig még inkább rájöttem, hogy ez az egyik kedvenc részem. Umbridge-t #természetesen# még mindig nem bírom elviselni, McGonagallt pedig imádom. Annyira bele lehet merülni a történet minden kis kidolgozott részletébe, annyira érdekes, sokoldalú és izgalmas, hogy az elképesztő. Most is sikerült pár újabb morzsát észrevennem, amelyek fölött elsőre elsiklott a szemem. {{Siriusért pedig őszintén megszakad a szívem :( Az egyik legfájdalmasabb halál az egész sorozatban.}}


Kukuucs
5.0/5

A ​legkevésbé kedvelt Harry Potter könyvem, mégsem tudok kevesebbet adni rá, mint 5 csillagot!
Nehéz a történetben Harry fejében lenni, de nem így viselkedne minden 15 éves kamasz, aki ennyi mindenen túl van, mint ő, aki úgy érzi, nem törődnek vele, az egész varázsló társadalom hazugnak hiszi, a barátai mintha összefognának a háta mögött, Dumbledore pedig egy pillantásra sem méltatja? (És nem mellesleg, a lányokhoz sem ért :D)
Ismét hangoskönyvben hallgattam, Jim Dale még mindig zseniális. Umbridge professzor eddig is versenyzett a világ legutálatosabb karaktere címért, de Jim Dale tolmácsolásában már biztosan ő az! Ilyen idegesítő, mézesmázos, elvakult szereplőt ritkán látni.
Hangoskönyvben kifejezetten hosszú volt, sokáig is hallgattam, de itt kezdődik csak el az igazi mélysége a történetnek.
Siriusért pedig örökre haragudni fogok J.K.Rowlingra! :(


raka0328
5.0/5

Nagyon ​sokáig tartott, míg elolvastam, pedig amikor belelendültem, akkor nagyon pörögtek az oldalak. Ez a rész több szempontból is zseniális, pl. Umbridge alakja, aki az egyik legirritálóbb szereplő lett ever a könyvtörténetben, és persze az egész ok-okozati háló, ahogy alakul, a múltbeli események kihatása a jelenre, rettenetesen izgalmas, hihetetlen, de még a századik alkalommal is… Nagyon sok veszteség és fájdalom van már ebben a kötetben, {{Sirius}} ez már abszolút nem gyerekmese. Lehetetlen nem imádni minden sorát.
Amúgy az angolba pedig kezdek belejönni, pedig ez a rész már szerintem picit nehezebb volt. Vagy lehet, hogy csak a könyv hossza miatt gondolom annak.


Beatrice8
5.0/5

De ​sokáig olvastam! Jó, mondjuk nem rövid és angolul van, de mindig a Harry Potter újraolvasásokkal járok úgy, hogy egy végtelenségig olvasom őket, jelen esetben 10 napig. Közben utaztam egy csomót, szóval ennek gyorsabban kellett volna mennie, de hát ez van, ettől még nagyon élveztem. Sajnálatos baleset viszont történt velee, mert a gyönyörű griffendéles könyvjelzőmmel olvastam, ami egy kicsit nehéz, így összegyűrte és eltépte az egyik lapot :(((. A gerinc meg megtört több helyen, pedig én nagyon vigyáztam rá. A példányt egyébként még valamikor nagyon rég, talán az első Könyvhetemen vettem a tesómnak :D. De térjünk is rá a könyvre, sokat fecsegek.
Ez a rész nem valami vidám, de ez semmit nem von le az értékéből.
Első és második olvasásra nem értettem meg teljesen Harryt, de mostmár sikerült. Azért szurkoltam, hogy a kezét mutassa meg valakinek, mert ez túlment a tűréshatáromon. De persze Harrynek nem, ő nem olyan :D. Ő vígan irogat a saját vérével, alaptalanul, hiszen ő nem hazudik.
Nagyon nem tudok olyat mondani, amit nem mondtak el már előttem százan. Nem a kedvenc részem, de fantasztikus az egész, akkor is, ha egy féltégla.
Itt kapjuk az egyik leghoszabb részletet a Tekergőkről, ilyenkor mindig elfog a vágy, hogy olvassak róluk.
A végén könnyeztem.
Tömören: IMÁDTAM, mi mást mondanék? :D


mandris
3.0/5

Ez ​a rész akár a sorozat legjobb kötete is lehetne, mert minden összetevő meg van benne, amely ehhez szükséges lenne. Ez lehetett volna az a kötet, amely végre egyszerre tud rámutatni arra, hogy a korábban szinte egységesen nemesnek tűnő „jó fiúk” csapata is mennyire megosztott, (ha eddig nem lett volna egyértelmű) tele van magas pozíciót betöltő, ám inkompetens emberekkel, az alapvetően jó varázslókat is meg tudja szédíteni a hatalom, és mennyire bizalmatlanok egymás iránt, hogy krízishelyzetben mennyire megmutatkozik a jellem, hogy az emberek képesek változni, fejlődni, levetkőzni korábbi arrogáns énjüket, stb. Plusz pont, hogy Neville végre kikászálódik a szegény szerencsétlen szerepéből. Azt is meg tudja mutatni, milyen problémák adódhatnak abból, hogy Roxfort tulajdonképpen monopol helyzetben van a varázslóképzés terén Angliában, és hogy nagyon kevés lehetőségük van a varázslóknak – vagy legalább is nem látjuk ezeket – a Minisztériumon kívül elhelyezkedni, ami túlságosan is nagy befolyást ad a minisztériumnak, amelyet – mivel csak egy oktatási intézményt kell meghekkelni – könnyen ki tud használni.
De az egész igyekezet elvérzik azon, hogy Harry ebben a kötetben a legkiállhatatlanabb, ami a kötet élvezeti értékének nálam legalább a negyedét elvette. Nyilvánvalóan a serdülőkor, kombinálva a közvetlen kapcsolattal a világ leggonoszabb varázslója elméjével éppen elég ahhoz, hogy tökéletesen kiállhatatlan legyél. Meg valahogy Harry és Cho szálára sem voltam túl fogékony, meg ahhoz képest, hogy már az előző részben elkezdte felépíteni az írónő, elég furcsán alakította végül. Még jó, hogy Harry-nek előbb-utóbb megint sok dolga adódik, és így nincs ideje többször megbántódni, fortyogni, sem pedig évődni. Még egyik részben sem zavart ennyire, mint ebben, Harry viselkedése, márpedig egy regénynek jellemzően nem tesz túl jót, ha a főszereplő mérhetetlenül idegesít téged. Vajon mi is ilyenek voltunk 15 évesen? Milyen jó, hogy nem kell szembesülnöm fiatalabb énemmel.
Mielőtt túl szigorú lennék ezzel a könyvvel, azt el kell ismerni, hogy hozza az eddigi részek erényeit, mint a sok kalandot, a varázslatot, kínál egy olyan gonosz karaktert (a már meglévők mellé), akit annyira jól esik ki nem állnunk, és akivel szemben lehet szurkolni Harry-éknek, bevezet néhány olyan elemet, ami a későbbiekben is fontos lesz még, van lendülete, amely sodorja magával az olvasót, ami talán részben azt is szolgálja, hogy ne akadjon fenn a fentieken és néhány olyan részleten, amely még mindig érthetetlen.
Ezek között az érthetetlen dolgok között, persze, vannak apróságok – talán ezek vannak többségben -, mint hogy szegény skót varázslók és boszorkányok még mindig szívnak, mert nekik is Londonon keresztül kell utazniuk a Roxfort Expresszel, vagy hogy nem igazán értem, minek és honnan van ennyiféle – igen specifikus – varázsige… néhány teljesen úgy tűnik, mintha nem szolgálna más célt, csak hogy legyen még egy jól hangzó vagy vicces bűbáj vagy átok… (ugyan nem ebben a részben volt, de ékes példa a mobiliarbus) És miért használna egy halálfaló lábtáncoltató varázsigét? Azt, hogy kábít, és nem öl, még indokolhatja, hogy esetleg tart attól, hogy mást talál el. De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mi a fészkes fenének táncoltatja meg a másikat, ráadásul a varázsige kész nyelvtörő (Tarantallegra), így harchelyzetben még csak a könnyebb kimondhatóság sem indokolja.
Őszintén sajnálom, hogy a fentiek be tudták árnyékolni ennek a résznek az olvasását, és így minden erénye ellenére nálam ez most csak egy erősebb közepesre sikeredett.


Sz_Flóra
5.0/5

Hihetetlen, ​hogy harmadszorra elolvasva is tehetetlenül nyugtatom az ujjaimat a billentyűzeten, elakadva a saját gondolatmenetemben. Az ötödik rész valahogy teljesen más érzelmi hullámvasút, mint az elődök vagy a folytatások. Annyi keserűség és magány keresztezi Harry útját, annyi szívszorító esemény vár az olvasókra! Élénken emlékszem arra, amikor először olvastam: megmámorosodva a filmtől, sokként ért a regény kiegészítése, részletessége.
Két nagy kedvenc jelenetem van, az első a karakterek egyik látogatása a Szent Mungóba. Üdvözölhetünk egy régi ismerőst {{újra kiröhögheted Lockhart-ot}}, szembesülhetünk viszont egy szeretett karakter szüleinek sorsával. Mellbe vág a komikum és a szomorkásság keveredése, épp ezért zseniális ez a fejezet!
A másik egyértelműen Snape’s Worst Memory. Tudnék róla reggelig ömlengeni, hogy tulajdonképpen itt vált Snape egy kiemelt kedvencemmé… mégis nehéz nyilatkozni róla, hiszen az írónő gyakran olyan karaktereket állít konfliktusba egymással, akiket egyaránt kedvelek.
Ebben rejlik az ötödik rész kulcsa: a rengeteg keserűség ellenére élvezem, és a mai napig össze vagyok zavarodva tőle. Olykor úgy érzem, bűn ennyire imádni egy könyvet, ami ilyen mérhetetlenül fájdalmas, igazságtalan és búskomor.

P. S. Én már látnám a thesztrálokat. :( <3


mani12
5.0/5

Nehéz ​úgy olvasni egy könyvet, hogy kívülről tudod már a filmet. Viszont érdemes, mert rengeteg olyan aprólékos információ kimaradt a filmből, ami a könyvben benne van, és sokkal jobban megérted általa a történetet. Magyarul már nagyon nagyon régen olvastam, szinte nem is emlékeztem rá, jó volt újra feleleveníteni, ezúttal angolul. :)
McGalagony for prezident! Úr isten, nagyon imádtam a karakterét, lassan ő lesz a kedvenc szereplőm. Eddig is szimpatikus volt, de ezután a könyv után. Nagyon badass volt. :D Imádtam!
A másik kedvenc pedig Sirius volt. Nagyon sajnáltam, hogy neki meg kellett halnia. :( Voldemort és Harry találkozása a végén a Minisztériumban viszont határozottan jobban sikerült filmben, itt elég volt annyi, hogy Harry Siriusra gondolt és már Voldemort el is tűnt a testéből.? A vége pedig nagyon szomorú Sirius miatt. :( :( De viszont valahol nagyon jó, hogy Rowling nem félt a halálba küldeni a karaktereket, és ezzel nagyon sokat tanított a gyerekeknek.