További értékelések

Kicsit ​lóg az orrom!! Sokkal jobbra számítottam, az volt a baj vele, hogy hatalmas kerülőutakat kellett tenni, írhatnám a “vargabetűt” is, míg egyáltalán valamit ki lehetett hámozni egy-egy fejezetből, cselekményből. Az az igazság, hogy nem esett le az állam a megfejtés miatt sem, na persze azt is cirkormányosan (na milyen szót találtam ki!) tudtuk meg. A mondatok olyan hosszúak voltak, hogy volt amelyik egy oldalt is kitett (hallod @Lénaanyukája, ez tetszene neked:)), mire a végére jutottam elfelejtettem az elejét.
Sajnos nem sokáig fogok emlékezni a történetre……..

Agatha ​Chrsitie kapcsán jutottam el ehhez a könyvhöz. Kíváncsi voltam, mi lesz a vége. És tetszett. Maga a sztori és a végkifejlet is.
Ami pedig külön emlékezetessé teszi, hogy egy bizonyos jelenetnél bizony féltem. Több tucatnyi krimivel a hátam mögött, amik alatt viszont nem. Különös érzés volt. :)

Idegesítő ​volt, hogy a régi fordításban a neveket is magyarosították, a sztori pedig túl van bonyolítva, kissé szájbarágós, de azért érdekes – kár, hogy a főhősnő végül alapost sárba lett tunkolva. A szerző nem sok jót tarthatott a nőkről, ha egy elvileg pozitív szereplőt ennyire befeketített. Hiába sajnáltatja őt folyton, ha közben – mintegy mellékesen – ostobának, rossz anyának, stb. állítja be.

Váratlan! ​Izgalmas, egyszersmind egyszerű is. Színtiszta logika, gondolkodás és matematikai pontosságú következtetések sorozata.
Első körben Agatha Christie iránti rajongásom folytán akadtam ebbe a könyvbe és éreztem motivációt az elolvasására, másodsorban őszintén kíváncsi voltam rá, éppen AC miatt. Tény, hogy világosan felfedezhető motívumokat találhatunk az írónő regényeiben, hatása – ha lehet így mondani – egyértelműen észrevehető több művében is (Poirot karácsonya, Paddington 16:50, Gyilkosság Mezopotámiában és sorolhatnám az AC-regényekben fellelhető szikrákat). Még nyomozóik fejformájában is hasonlóság van: Rouletabille “golyófejű”, becenevét is innen kapta, míg Poirot-é közismerten tojásdad formájú. :)
Mindezek az én megállapításaim, mert AC-t eddig is kedveltem, most viszont Leroux is belopta magát kicsit a szívembe.
Nagy lendülettel és kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, a kezdeti lelkesedésem azonban a könyv fele tájékán fogyatkozni látszott, alábbhagyott. Azt nem mondanám, hogy unatkozni kezdtem, de talán a túl sok apró kis részlet, amelyet mind mind titokzatosság és a megfejthetetlenség és érthetetlenség rejtélye lengett körül, túl sok lett, veszíteni kezdett abból az izgalomból, amit a tudás vágya, a megoldások után való sóvárgás hajtott. Innentől már szinte csak a végső néhány tíz oldal (nem olyan sok ez, hiszen az egész könyv mindössze ~300 oldal) érdekelt és nem is okozott csalódást. No nem a gyilkos személyére gondolok, hanem annak a sok kis mozaikdarabnak a magyarázatára, amelyek összerakásával Rouletabille megoldotta a Sárga szoba titkát.
Gaston Leroux-tól eddig csak Az operaház fantomját olvastam, ami stílusát, hangulatát, témáját tekintve merőben más, mint ez a regény volt, de azt hiszem, sorra fogom keríteni még több könyvét, mert úgy érzem, érdemes rájuk odafigyelni. :)

Rouletabille ​József Poirot kisöccse. Vagy nagybátyja? Ha nem Tóth Árpád fordította volna, hamar abbahagytam volna.

Igazi ​bezárt szoba rejtélyével indítunk, amit megspékelnek továbbá az érthetetlen folyosó titkával. A nyomozópáros a jól bevált Sherlock – Watson példát utánozza, még a rendőrség szerencsétlenségében is. Azt mondanám, hogy ez akár unalmasan megszokottá is válhatna, ha itt se lenne egy plusz csavar. A mellékes szálak is megvannak. Mindenki hazudik, illetve elhallgat valamit. Kicsit engem zavartak a fordításban a magyarosított nevek, de aztán túltettem magam rajta. A helyszín mi más lehetne, mint egy vidéki kastély, illetve egy kísérleti laboratóriumnak berendezett kunyhó?
A végén a csattanó egyszerűen fenomenális! Persze ez is logikus: {{mi másért egyezett volna bele a fiatal nyomozónk, hogy elhallgatja a titkot, ha az nem a saját anyját és apját érintette volna?}} Az áldozat viselkedésétől néha én is a legszívesebben a falra másztam volna: mintha mindig azt mondta volna a gyilkosnak: na, ez a kísérlet nem sikerült, gyere, próbáld meg újra!
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.

Ha ​úgy olvasom, mint krimit, akkor nem kerülheti el a figyelmem, hogy először a 111. oldalon teszik fel érdemben a kérdést, hogy mi volt a gyilkossági kísérlet indítéka. Nyilvánvalóan a szenzációt a sárga szoba rejtélye jelenti: hogyan lehet egy tökéletesen zárt szobából eltűnni? Ráadásul nyomozónk egy tejfelesszájú újságíró, a hangzatos szalagcímek és vezércikkek világából. Szerencsére a regény nem csupán reflektál a nagy elődökre (Doyle és Poe), hanem követi az “if you eliminate the impossible, whatever remains, no matter how improbable, it must be the truth” elvét, és semelyik probléma nem marad megfejtés nélkül. [spoiler]Krimitechnikai kérdés, hogy ne az utolsó öt oldalon rángassunk elő egy új szereplőt, akiből gyilkost faragunk: itt ezt meg is lépi a szerző meg nem is. Egy olyan személy az elkövető, aki végig jelen volt a történetben, ám bűnöző alteregójáról először csak a bírósági tárgyaláson hallunk. Talán eggyel ügyesebb lett volna már valahol a legelején is elhinteni a Ballmeyer nevet, még amikor veszélytelenül megteheti, mert úgyis elkerüli az olvasó figyelmét.[/spoiler]
Ami a fordítást illeti, halálosan idegesített, hogy Tóth Árpád lefordította a keresztneveket Józsefre és Frigyesre és hasonlókra. (És nem tudom, hogy csak fordítás vagy az eredeti szövegben is így van, de végig az ment, hogy gyilkos, gyilkos, gyilkos, noha [spoiler]először csak a 200. oldalon történik valóban halállal végződő, sikeres gyilkosság[/spoiler] Strangerson kisasszony ellen nem sikerült a merénylet. Tehát merénylőt üldöznek, nem is gyilkost.)
Végezetül nem tudok elmenni amellett, hogy az elbeszélő elég sokat reflektál saját elbeszélői voltára, idéz újságcikket, és egy ponton Rouletabille saját jegyzeteit közli, sőt, egy helyen el is határolódik az ifjú újságíró stílusától, és ez nekem legalább annyira tetszik, mint a krimiszál.

Ez ​egy igazi, régi vágású krimi, hatalmas kastéllyal, parkkal és egy titokzatos elkövetővel.
A legizgalmasabb kérdés nem is a “gyilkos” kiléte, hanem hogy hogyan csinálta és miért hallgat az áldozat. Tetszett a történet és végig fenntartotta az érdeklődésemet, bár lehetett volna kicsit feszesebb tempójú. Túl soknak éreztem a körítést, és túl sokszor volt fölöslegesen kihangsúlyozva, hogy ez mekkora hihetetlen, borzasztó, megoldhatatlan nagy rejtély (amit persze egy fiatal zseni mégis megold a végén).

Páratlan ​krimi! Simán megüti a közkedvelt Agatha Christie szintjét! Tökéletes karakterkidolgozások, már az elejétől tudtam követni hogy ki kicsoda. Egymás után bukkannak fel az újabb rejtélyes szereplők de mégsem zavarodik bele az olvasó. Folyamatosan egyre rejtélyesebb események történnek de mégsem megy el a kedve az olvasónak a további találgatásoktól. Úgy tartja az egész könyvön át titokban a megoldást, hogy mégsem érzi azt az ember hogy az egész egy időhúzás, hanem folyamatosan a lebilincselő de rejtelmes nyomozás minden részletére kíváncsi. Közben persze tippelget hogy ki lehet a “gyilkos”…
Az én tippem (az egyik) mint a legvégén kiderült jó volt, de mégsem sejtettem, hogy igazam lesz, mert annyira zseniálisan kétségek közt tartott az író folyamatosan.
Gaston Leroux mostmár nagy kedvencem, az Operaház fantomja után is azt mondtam, hogy sokat szeretnék még tőle olvasni, de mostmár tudom, hogy addig nem nyugszom, amíg az egész életművét “be nem falom”, és nagyon szomorú leszek, ha egyszer a végére érek! Mindenki olvassa Gaston Leroux műveit, mert garantált színvonalat kap tőle!

A ​könyv olvasása során próbáltam végig szem előtt tartani, hogy mikor is íródott, és ennek megfelelően kezelni a hosszú, kissé dagályosnak érzett mondatokat és leírásokat. Sikerült és így egészen élvezhető olvasmánnyá vált a számomra.
A krimi szál is jól sikerült, kicsit Poirot-ra emlékeztetett az egész történetkezelés, főleg a végén az {{amerikai szállal és utazással}}. Annyi a különbség, hog Poirot nem hagyta volna így befejeződni a dolgot és nekem is háborgott az igazságérzetem.
A főszereplőket nagyon szerettem, itt is páros munkáról van szó, olyan Sherlock-Watson módon. A professzor lánya viszont zavart, az egész helyzet némi őszinte kommunikációval megoldható lett volna. Oké, akkor nincs egy szórakoztató, bár kissé lassú folyású krimi.