Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


pwz
5.0/5

Azt ​hiszem az mindent elmond, hogy valósággal faltam a könyvet. Két napig nem is tudtam letenni – kivéve kis- és nagydolgok, túrázás, napi teendők, stb. – vagyis gyorsan végeztem vele, élveztem az olvasást.
Nemrég tanakodtunk egy sort @jezsek-kel, hogy most olvassuk, vagy sem, beálljunk azok táborába, akik a Zsoldos-életművet csak a sci-fin keresztül szemlélik, vagy adjunk egy esélyt a “másik”, a zenében, pszichológiában, történelemben jártas Zsoldosnak?
@jezsek is, én is azt mondtuk – a kihívás “lightosabbá” tétele ellenére – hogy mi biz’a ezt elolvassuk! :D
Mielőtt tovább görgetitek a szöveget, nézzétek meg, mit írt @jezsek, akivel én 100%-ban egyetértek.
http://moly.hu/ertekelesek/1051561

Ehhez a következőket tenném hozzá. Általánosban volt nekem egy szuper ének-zene tanárom. Ő tudta, hogy nem lehet mindenki énekes pacsirta, de úgy is felkeltheti a “nem zenész” érdeklődésű emberkezdemények figyelmét, hogy egy-egy korszak zeneszerzőjéről nem csak a zenét, hanem a kort, azzal kapcsolatos történeteket hoz be órára és azt be is mutatja nekünk. A 19. századi orosz zene és opera, valamint művészet – ez így együtt, csatolva – kapcsán jött Muszorgszkij, a szokásos bakelit lemez, részlet az Egy kiállítás képei-ből. Még mindig emlékszem rá, hogy kezdődik: először a promenád, aztán jön a Gnóm. Természetesen más művei, mint Hovanscsina, a Borisz Godunov, aztán megmutatta a művészt, azt a Repin festményt, portrét, ami az akkori idők szokásaival ellentétben világos háttér előtt készült és olyan rajta Muszorgszkij, mintha előtte néhány napig ivott volna, beteg lenne. Akkor mi ezt csak nevetve feltételeztük. Aki mondta, dicséretet és kisötöst kapott érte, hiszen jól elemezte a képet. Valóban beteg volt a zeneszerző, néhány nappal később meg is halt. Erről is mesélt a tanárnő, illetve Repinről, aki megfestette. Korábban tanultuk a Volgai hajóvontatókat , mellette az Eeej, uhnyemet :D!
Innen csak pár lépés volt a többi, az akkori orosz realizmus, ennek legnagyobb festője, Repin és az ő életútja, képei. Töri tanár is volt a tanárnő, bár minket nem tanított, de gyorsan mondott néhány “elágazást” a cári önkényről, a különböző mozgalmakról, merényletekről, a Sándor cárokról, stb.
Aki legközelebb nem akart, vagy tudott énekelni, az felelésnél ezt is előhúzhatta a tarsolyból. Most pedig viszont-olvastam mindent, egyben. Akár így is, ilyen párbeszédek között is tölthette utolsó napjait Mogyeszt Petrovics. Zsoldos minden tényt felkutatott, aztán a hiányzó részeket mesteri párbeszédekkel, önvallomásokkal, történetekkel töltötte meg.
Amit mi harmincegynéhány évvel ezelőtt ének-zene és művészettörténet órán összeszedtünk, azt könyv formájában, ügyesen összeszerkesztve kapja itt vissza az olvasó.
Aztán – vagy közben – használd a ma “csodáját”, az internetet, ahol minden említett képet megnézhetsz, ott van az Egy kiállítás képei (ez zenemű, azt biztosan ismered, ha mást nem, az elejét tuti :D) és talán Te is jobban el tudsz mélyedni Zsoldosnak ebben világában, ami nagyobbrészt valóság…
Azt is írtam már A holtak nem vetnek árnyékot-nál, hogy ha csak sci-fire vagy ráállva, akkor ez kínszenvedés lesz…
http://moly.hu/ertekelesek/1042594

Zsoldos tudta, hogy kell a művészetet érdekesen “eladni”… /ez egy furcsa áthallás Stirlitztől, de igaz :D/


Gudmundur
4.0/5

Nem ​tartozik szervesen ehhez az értékeléshez, de abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam a borítón szereplő festményt “élőben” is egy kiállításon: nagy hatású alkotás, megrendítő mélységgel ábrázolja a művészt, aki elvesztette az irányítást az élete felett, ám akiből még így is varázslatos erő sugárzik.

Repin képe alapján egészen másmilyennek képzeltem Muszorgszkijt, mint ahogyan Zsoldos Péter ábrázolta – azt hiszem, ez volt az első és legnagyobb problémám a regénnyel, s ezen csak nehezen sikerült túltennem magam. Nem volt könnyű hozzászoknom a lapokon megjelenő gyermekien önző, szeretetteljesen locsogó-fecsegő, néha egy csupaszív nagy mackóhoz hasonlító figurához, akiből az író csak időnként engedte kitörni a szenvedélyes, szélsőséges megnyilatkozásokra hajlamos művészt. Apránként azonban így is kirajzolódott a sorok közül Muszorgszkij tragédiája, ami, bár nem egyedi művészsors, mégis rendkívül szomorú: a sajátos művészi látásmód, amely a korszak politikai berendezkedése által veszélyesnek ítélt témaválasztással összefonódva lassacskán elszigeteltségbe taszítja, s az önpusztításra hajlamos természet, amely a zseniális ötleteknek nem szab ugyan határt, ám egy idő után legyőzhetetlen akadályt gördít az alkotó munka elé.

A regény azt a négy napot meséli el, amely alatt Repin elkészíti híres portréját a zeneszerzőről, s a közel 400 oldal zömében a kettejük párbeszédére épül. Zsoldos Péter nem szokványos életrajzi regényt írt: a fiktív beszélgetésekből a két alkotó művészetfelfogása és művészi hitvallása rajzolódik ki, s közben a korszakról és kortársakról is bőségesen kapunk információt – túl sok életrajzi adalékot azonban nem szabad várni a könyvtől. Emellett hiába ír nagyon szépen Zsoldos Péter, nekem mesterkéltnek, színpadiasnak tűntek ezek a párbeszédek, s végül szinte úgy éreztem, mintha egy terjedelmes színdarabot olvasnék, amelynek témája a művészet céljának és társadalmi szerepének a körbejárása.

Az orosz kultúra és a XIX. századi orosz művészet iránt érdeklődők számára sok érdekességgel szolgálhat ez a regény. Én is érdeklődéssel olvastam, de azt nem állítom, hogy kellemes kikapcsolódást jelentett az olvasás: koncentrált figyelmet igényel (igényelt volna), hogy az eszmefuttatásokból leszűrhető legyen a lényeg, megérthető legyen Muszorgszkij művészi víziója.


chibizso
4.0/5

Először ​elég nehezen barátkoztam meg a könyvvel. Nagyon lassan mesél Zsoldos Muszorgszkij és Repin közös munkájáról [spoiler] az első és a második fejezetben nem is találkozunk még Muszorgszkijjel![/spoiler], inkább filozofálás és visszaemlékezés van itt, mint dráma. Igazából végig azon gondolkodtam, hogy ez a történet színdarabként mennyivel jobban működne! Repin és Muszorgszkij vitái, mint okos oda-visszavágások, a fordulatok (mert az is lesz, szerencsére) pedig kellő drámaisággal bontakoznának ki a színpadon. Ennyi tartalom egy regényre kevés (főleg egy több, mint 300 oldalasnak), szerintem. Jó hír viszont, hogy a hosszú eszmefuttatásokból szépen kirajzolódik az olvasó előtt a 19. századi orosz művészvilág annak jó és rossz (sokszor pedig kísértetiesen ismerős) oldalával. Akit érdekel az ilyesmi, az ellesz a könyvvel;én mindenesetre nagyon sok orosz festményt néztem meg azok közül, amiket Repin és Muszorgszkij a regényben vitat meg.


jezsek
4.5/5

Örülök, ​hagy hallgattam a könyv egyetlen, csillaggal is értékelő olvasójára, és vettem magamnak a bátorságot, és elolvastam a könyvet. Nekem majdnem véglegesen elvette a kedvem az olvasástól a sok, lényegében negatív szöveges értékelés és az, hogy olvashatatlannak minősítették a könyvet.
Pedig egyáltalán nem az, sőt, többször vártam, hogy mikor tudom majd újra a kezembe venni. Az igaz, hogy vannak benne “nehéz” részek, eszmefuttatások, de nem éreztem túlsúlyosnak, mivel legtöbbször párbeszédként olvashatóak, és ez könnyebben befogadhatóvá tette számomra a két művész – Muszorgszkij és Repin – elképzelt beszélgetéseit a művész feladatáról.
Portré a könyv két értelemben: elsődlegesen a könyv elején található Muszorgszkij portré készítése a könyv története, mögöttesen pedig Muszorgszkij (akinek már egy életre tudom, hogy Mogyeszt Petrovics a keresztneve) szellemi portréja. Mindkettő nagyon érdekes volt, különösen az tetszett, ahogy a kép megszületését nyomon követhettem.
A festészet a zenénél közelebb áll hozzám, ezért Muszorgszkij hallgatása helyett Repin képeit nézegettem. Erre már az elején sort kerítettem, és nekem így volt jó olvasni, hogy ha szóba került egy, – a könyv idejéhez képest már megfestett, vagy jövendő kép -, akkor tudtam, miről beszélgetnek.
A stílus ugyanaz, mint Zsoldos más műveiben, nem éreztem semmi különbséget Gregor Man és Ilja Repin vívódásának leírása között. Hatalmas a műveltség amit átad Zsoldos, de nem hivalkodóan, nem töményen, emészthetetlenül, hanem könnyeden, természetesen, hasonlóan ahhoz, ahogy A holtak…-ban is mesél a főszereplőn keresztül a reneszánszról.
Persze nehéz az elején beazonosítani a keresztnevek alapján, hogy kiről beszélnek a szereplők, de a könyv negyede után már megtanulhatóak a keresztneveik, és nagyon könnyű utánanézni, ki volt Sztaszov, Rimszkij-Korszakov, Balakirev és Borogyin.
A könyv végkicsengése nekem tragikus volt, és végig érezni, sejteni azt, ami végül is nincs benne a négy ülésben, csak az epilógusban. A tragikus hangulaton kívül éreztem még a modellből áradó méltóságot, büszkeséget, és elhivatottságot, és a festményt a könyv elolvasása után alaposabban megnézve ezt már a képben is látom.


csartak
2.5/5

Hát ​ez nem volt egyszerű. Nem is tudom kinek ajánlanám. Orosz művészvilág, 1800-as évek vége, végtelen cizellált beszédáradatok, anekdoták érdektelen dolgokról.. még azok a részek érdekesebbek voltak, mikor a festő a színekről és ecsetkezelésről elmélkedett magában, az üdítő volt.
Elég agyzsibbasztó annak, akinek nem ez a világa, és bevallom néhol alkalmaztam a @sztimi53 -féle háromlapozós technikát. :) Amennyire Zsoldos élvezhette megírni, én annyira nem élveztem olvasni.


Tessa
4.5/5

Kénytelen ​voltam az értékelésem írása (amit egyébként nem szoktam, és nem szeretek) előtt néhány másik értékelést is elolvasni. Nem azért, mert nem tudom a véleményem, hanem mert nem vagyok egy jó értékelés író, és nem szeretném, ha pont az enyém miatt ne olvasná el valaki.
Be kell vallanom, hogy nem vagyok járatos az orosz művészet területén, és ez kicsit visszatartott sokáig a könyvtől. Féltem, hogy száraz lesz, hogy a sok név és adat miatt elveszve fogom magam érezni, hogy emészthetetlen lesz számomra. ÉS MEKKORÁT TÉVEDTEM!!!!! Örülök ennek a tévedésnek, és ha nem is négy nap alatt, de nagyon gyorsan kiolvastam a könyvet. Persze néhol voltak ismeretlen, vagy csak derengő nevek, de az internet sokat segített abban, hogy ezek a részek kitisztuljanak. Zsoldos Péter olyan remek stílusban ír, hogy az utána nézések nem törték meg a történet lendületét, a gondolatok fonalát. Oly sokat kaptam ettől a könyvtől, és annyira sajnálom, hogy nem tudom visszaadni, leírni mindazt.


Habók
3.0/5

Eléggé ​unalmasnak találtam.


Izolda
2.0/5

Sejdenagyon ​rossz volt ez! Ha nem a sorozat része lenne, már rég kivágtam volna az ablakon.
Zsoldos stílusa még mindig jó és kétszer-háromszor be is húzott 10-20 oldalra, de
- sajnos sem Repin, sem Muszorgszkij nem érdekel… pláne a művészek filozofálgatása, sajnálom.
- ez a könyv vállalhatatlanul silány. Úgy tűnik, nem csak én untam, hanem a korrektor is. Ez az első kötet az életműsorozatból, ami tele van gépelési és tördelési hibákkal… De olyan szinten, hogy minden 2-3 oldalon van egyeztetési, tördelési hiba (pl. kimarad egy kötőjel, pedig más mondja a mondatot…), dottore helyett donore, krepplak vagy krapplak, mondatkezdő kisbetűk, és még sorolhatnám.
Örülök, hogy végre befejeztem, így végigolvastam az életművét, de annak még jobban örülök, hogy nem ezzel kezdtem. A kiadás méltatlan egy életműsorozathoz, a regény meg csak… végülis biztos nem rossz, csak hát nem én vagyok a célközönség… (Még úgy sem, hogy a karantén előtt épp Szentpétervárott voltam, és láttam az Izsákot, meg voltam a merénylet helyén épült katedrálisban is.)


Volt ​egy pillanat, amikor a teljes írói arzenált nagy biztonsággal kezelő Zsoldos Péter megvillantotta azt, mire lenne képes, ha nem sci-fi-t írna. A PORTRÉ NÉGY ÜLÉSBEN olyan, mint egy lóláb: kilóg.
Kilóg Zsoldos életművéből, és kilóg a nagybetűs irodalomból is. Lehetne éppen a zeneszerzői életrajzi regénye is, de ennél több is meg – vállaltan – kevesebb is. Zsoldos nyilván tisztában volt azzal, hogy „aki sokat markol, keveset fog”. A népi bölcsesség ellenkezőjének aktív, szóbeli használatára nem tudok példát hozni, de a PORTRÉ NÉGY ÜLÉSBEN jól példázza, hogy „aki keveset markol, az sokat fog”. Persze, ez sem olyan egyszerű, hiszen ehhez – és itt jön az írói tudás, az arányérzék, a mértékletesség – tudnia kell az írónak, hogy pontosan hová nyúl.
PORTRÉ NÉGY ÜLÉSBEN – a cím elárul mindent, a kórházban fekvő Muszorgszkij portrét ül a nagy orosz festőnek, Repinnek. Ő festette például a hajóvontatókat. Zsoldos Péter feszültséggel teli, vibráló és sűrű szövésű szöveget alkotott, mely majdnem annyit árul el Repinről, mint Muszorgszkijról. Ebből következően szükségszerűen majdnem olyan képzőművészeti felkészültséget igényel – nem az olvasótól, hanem az írótól –, mint amilyen zenetörténetit. A kép elkészülésének folyamatát szinte ecsetvonásról-ecsetvonásra követi, s ezzel – hogy a zene felé forduljunk – sajátos ritmust ad a szövegnek. Erre a ritmusra épül rá aztán a gondolatok és események által felrajzolt „dallam”.
A könyv cselekménye csekély, s be kell vallanunk: nem is fontos. Ebben a könyvben a párbeszéd az, ami fontos, ami sokat mond. Nem csak Muszorgszkijról, nem csak Repinről, de Zsoldos Péterről, a festészetről, a zenéről, s a művészetről általában. Olyan dolgokról beszél, melyeket nem szoktunk tisztázni, olyan dolgokról, amelyek tisztázása elkerülhetetlen, olyanok, melyektől értelmessé, élhető vé és fontossá válik az élet…
…meg az irodalom… ….meg az összes többi művészet, amit manapság divatos megkérdőjelezni.
„lemérik hány kiló egy hattyú” – írta Pilinszky János, s mi, itt a XXI. században is tudhatjuk, hogy ennek a méregetésnek a „lényeg” szempontjából nincs értelme.


Bae_gold
-/5

Nem ​tudom miért, de ez most nagyon nem megy. Pedig amikor olvasom, érdekes, de mégsem köt le, nincs bennem a folytatás iránti vágy, ha elő is veszem, pár oldal múlva lankad – elmúlik az érdeklődés. Monológok, lamentálás. Biztos az is baj, hogy nem ismerem jól a korszakot, alig tudom miről van szó. Nem megy.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

7.3
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók