Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Mikor ​ilyen komoly irodalmi művekről kell írnom, akkor egy kicsit mindig kevésnek érzem magam hozzá, vajon tudok-e én elég komolyan írni róla.

De ezeket a félelmeimet most a Hidegvérrel kapcsolatban félre is teszem, hisz Capote sem csak azért írta meg ezt a könyvét, hogy az emberek csak komoly értekezéseket, kritikákat írhassanak róla.

Sok thrillert és pszichothrillert olvasok, és szerintem ez a könyv egy amolyan őspszichothrillernek is tekinthető, erőteljes pszicho vonallal.
Az utóbbi időben, nagyrészben John Douglas könyvének köszönhetően (amiben szintén felbukkant a Hidegvérrel) nagyon rákattantam a sorozatgyilkosság témájára, a profilozásra, és az egész dolog pszichológiájára.

Capote könyvét valós történések és valós személyek ihlették, a stílus, mint mindig most is kiváló volt, és szerintem a történet is nagyon összetett és jól megírt. Kegyetlen, brutális és valamilyen szinten mégis tárgyilagos.
Ez volt az első regényem az írótól, de biztos hogy nem az utolsó (eddig csak novellákat olvastam tőle).
http://konyvutca.blogspot.hu/2018/04/en-es-az-1001-konyv-amit-el-kell.html


mate55
5.0/5

Capote ​írásának mágikus vonzereje az, hogy mindenki, aki csak belekezd a könyvébe, tudja, hogyan fog végződni. De bármi is legyen az érdeme, több mint egy könyv: egy kis közösség története, a fikció és az újságírás mesteri módján kombinálva. Úgy gondolom, a könyv megértéséhez kulcsfontosságú az, hogy Capote nem vesz részt a narratívában. Nem kommentálja saját gondolatait, azt, hogy az emberek hogyan reagáltak a kérdéseire, sőt, hogy a bűnözők hogyan fogadták őt, amikor velük beszélt. Elkötelezettsége mellett karaktereinek mélysége, és a tudatos erőfeszítés mozgatja regényét, ami az igaz élet és a valódi bűn fájdalmas valóságára emlékeztet. A bűncselekményre, mint a társadalmi kérdések „termékére” helyezi a hangsúlyt, és hogy az összes kívánsággal ellentétben a múlt eseményein nem változtathatunk. Ami végül megkülönbözteti ezt a regényt a valódi bűnözés fikcióinak többségétől, hogy nemcsak az ügy tényállására összpontosít, hanem mélyen belemerülve az ügyben résztvevőkbe, Capote elmossa a jó és a rossz közötti hagyományos különbséget. Lehet, hogy az életben soha nem történt tökéletes bűncselekmény, de ha valaha is történt tökéletes rekonstrukció, akkor ez az.


Amadea
5.0/5

Amikor ​hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra – ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg…

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound – Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam – négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát – valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk – az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs – Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik – érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről – megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára – úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek – még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak – még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről – logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és “a dolog” után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.


csillagka
5.0/5

Nagyon ​nagyon szerettem volna de 5* adni de végül kedvenc nem lett.
Nagyon alapos munka, egy értelmen, eszement gyilkosság, pontos, valós krónikája, tényszerű alapossággal levezetve. (valahogyan mindig a Móri bankrablás ugrott be) Sosem tudhatod mikor ér utol a végzet és milyen sorsot szánnak neked és családodnak az Istenek. Nagyon sok kérdést felvett a könyv a fegyvertartástól a halál büntetésig, az áldozat kiválasztástól az eredendő bűnös lelkekig, sok minden megtalálható benne, még is hiányzott valami, az a megfoghatatlan ami a nagyon jó könyvet elválasztja a letehetetlen mestermunkától. Talán egy kis izgalom a hátha mégse érzés, mivel gondolom nem egyedül Perryt nagyon sajnáltam, és minden tény ellenérte inkább áldozatként mint tettesként gondoltam rá. Értelmetlen {{könyörgöm csekkekből egy halom pénzt összeszedtek}} erőszakra pedig nincs mentség, mondjuk az értelmesre se!
Most akkor még egyszer végiggondolom és magammal vitázva, mégis csak megszavazom azt a maximális pontszámot :) csak az az árverezés ne lett volna, nálam ott került pont az esemény végére. Szerencsétlen ló és kis gazdája.


Rituga
4.0/5

Szégyellem, ​de erre most nem igazán tudtam ráhangolódni. Időnként egy-egy villanásnyi időre elmerültem benne, de aztán elillant az érzés és csak nyögvenyelősen szenvedtem. Igazából nem vártam mást, mint amit kaptam, csak rosszkor vettem kézbe. Szerintem máskor majd újra megpróbálom, mert alapvetően jól megírt történet


Van ​személyes listám az “én sem hiszem el, hogy nem olvastam” könyvekről, ez is rajta volt.
Miközben olvastam, és a munkahelyemen az asztalon tartottam, mindenféle emberek ránéztek, és elmondták, hogy ők már olvasták, vagy hogy hányszor olvasták, Ez nem esett jól:)
Engem nagyon felkavart, befejezése után tényleg pár napig semmi másra nem is gondoltam. Pár napig idős édesanyámat hívogattam, hogy bezárta-e az ajtót és nem aludtam jól. Gondolom, hogy akkor ez egy jó könyv.
A “felkavart” nem az anyám hívogatására vonatkozott, az csak sima ad fact projektálás, hanem a nem alvásra. Közben hülyén éreztem magam, amiért bármelyik “főszereplővel” is szimpatizálok, bármennyire. Vagy hogy megérint a kettejük kötődése, mi közöm hozzá, mit enyhít ez bármin, nyilván semmit. Valahogy mégis ez a “dokumentumregény” más hozzáállást követelt meg, mint amit megszoktam, nyilván a reakciók is mások. A szociológiai háttér például kevésbé befolyásol, nehezebben tekintek el az egyéni felelősségtől, viszont úgy tűnik, a jól feltárt és jól megírt érzelmi háttér befolyásol valamennyire. Hát nyilván ettől zseniális.


gazibla
5.0/5

A ​legszörnyűbb ebben a történetben az hogy valóban megtörtént és így történt meg ahogy le van írva. Kegyetlen volt a gyilkosság maga és kegyetlen volt az igazságszolgáltatás is. Még mindig úgy gondolom, hogy a halálbüntetés rossz eszköz, mert így olyanná válunk, mint a bűnösök, gyilkosok leszünk mi is. Nincs joga elvenni senkinek egy másik ember életét bármit is tett a bűnös ember. Remélem egyszer majd eltörlik az egész földön a halálbüntetést. Jó írás, érdemes elolvasni.


Évek ​óta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását – már a 2014-es várólistacsökkentő polcomon is rajta volt. Halogattam, mert irtózom az erőszak minden formájától, de ugyanakkor munkált bennem a morbid kíváncsiság is. És ez a két érzés, az irtózat és a kíváncsiság kísért végig az olvasás alatt. Truman Capote fantasztikus munkát végzett: egy kis saját fantázia hozzáadásával dokumentumfilmként peregtek a képek a fejemben. A Clutter család bemutatása, Perry és Dick menekülése, részletek a gyerekkorukból, fiatalkorukból, a nyomozás részletei és a nyomozással megbízott rendőrök viszonyulása az ügyhöz, rendkívül aprólékosan, de soha nem unalmasan bemutatva. A történet szempontjából nincs jelentősége annak, hogy Alvin nyomozó felesége rákkal töltött avogadót készített épp, amikor telefonon értesítették a férjét, hogy a menekülők nyomára bukkantak. Mégsem felesleges részlet – az ilyen apróságok miatt sikerül mindenkinek a bőrébe bújjon az olvasó. És ez néha nem egyszerű, mert vannak olyan részek, amikor szinte szimpatizálni kezdünk egy négyszeres gyilkosság elkövetőjével.
Rengeteg kérdést vetett fel ez a könyv bennem: etikai – a halálbüntetés elfogadhatósága, filozófiai, vallási – sors és karma avagy miért lettek pont Clutterék áldozatok, pszihológiai – hogyan lehet egy ember hidegvérű gyilkos és gyengéd mókusszelídítő, egy személyben. Szerencsére nem kell megválaszoljam a kérdéseket, csak tűnődöm rajtuk.


1959. ​november 14.-e, szombat éjszaka volt, mikor megölték a Clutter család tagjait; november 14.-én, szombat este fejeztem be a róluk és gyilkosaikról szóló művet…
Megrendülve és nehezen születik ez az értékelés. Valós eseményt dolgoz fel a mű, nem lehet a fikció mögé bújni…
Szerettem, ahogy a szöveg fel van építve. Olyan, mint egy kirakósjáték: kapunk egy kis részletet innen, egy kicsit onnan, hogy aztán helyére illeszük a darabokat és megkapjuk a véres valóságot. (Ez a kirakósdi nagyon emlékeztetett engem [[http://moly.hu/konyvek/heinrich-boll-csoportkep-holggyel]] művére.)
Hangsúlyosak azok a pillanatok is, amikor párhuzamosan látjuk, hogy az áldozatok és a tettesek, vagy a tettesek és a rendőrök mit csinálnak, hogyan gondolkodnak. Még az ilyen esetekből adódó ismétlések is izgalmasak voltak, mert a történt haladtával olykor többletjelentésekkel bővültek – meg mert, ugye, az ember kétszer nem léphet bele ugyanabba a folyóba…
Megrázó a Clutter család utolsó napja is. Élik a mindennapjaikat – csak éppen az utolsót ezek közül, és ez a tudat (amit csak mi tudunk) súlyossá teszi az apró-cseprő dolgaikat…
De igaz ez a tettesekre is… Felmerül a kérdés, meddig van lehetősége választani az embernek, ha van egyáltalán.
Nagyon megosztó mű. Engem osztott meg, mert tudom, mit tettek, mégis tiszta szíből sajnáltam a tetteseket – főleg Perryt. (Bár az objektivitás hangsúlyos a könyvben, érezhetően az író is inkább Perry pártján volt, és Nancy állt a legközelebb hozzá az áldozatok közül. (Én mondjuk az anyát tudtam igazán sajnálni, bár nem a gyilkosság, inkább a betegsége miatt… Beteg itt az ember: nem számít, hogy áldozat vagy éppen tettes…) Kicsit sajnáltam, hogy az író nem írta bele magát a könyvbe, csak sejtetni engedte, hogy bizonyos névtelen újságíró lehetett ő.)
Sok minden kavarog bennem a művel kapcsolatban, még dúlnak bennem az érzések és a gondolatok, de egy lényeg legalább már letiszázódott: nem hiszek a mindig hidegvérrel történő halálbüntetésben.

Kapcsolódó magyar dokumentumfilmként ajánlom: Bebukottak: http://snitt.hu/filmek/bebukottak-1985, illetve: Káin gyermekei: http://snitt.hu/filmek/kain-gyermekei-2014


Tigrincs
5.0/5

Pár ​éve láttam a Hírhedt című filmet, emlékszem, szilveszter előtt nem sokkal és azt gondoltam, hogy ez az év filmje volt. Igazából azóta szerettem volna elolvasni a történetet, de mindig kicsit féltem tőle.
Nem könnyű olvasmány, ahogy a film is megviseli az embert. Abban is hasonlít a hangvételük, hogy Capote érezhetően sajnálja Perryt {{a filmben valami megmagyaráz(hat)atlan érzelmi kapocs alakult ki benne iránta}}. A könyv elején hatos tragédiaként emlegeti az esetet, ebben hajlok igazat adni neki, amúgy pedig nagyon nehéz lenne állást foglalni az egyik fő kérdésben, vagyis a {{halálbüntetés létjogosultságában}}. Minden érv elhangzott már valahol, valamikor erről, úgy hiszem. Amin viszont elgondolkodtam, az az esküdtrendszer intézménye, a vele járó kötelezettség és felelősség – és bizonyára egyéni kövekezményei is vannak, lehetnek az egyes emberek életében, ha esküdtként vannak jelen egy komolyabb, mondjuk életellenes, agresszív tettről döntő tárgyaláson. Egyébként az angolszász jogrendben használatos intézmény, és érdekes adat, hogy a felnőtt amerikaiak egyharmada vesz részt esküdtként valamely perben.
A Hidegvérrel sok munkával, újságírói technikával készült regény; ez a műfaj lehetővé teszi, sőt, feltételezi a tárgyilagos hangvételt, végül aztán mégis inkább ez a hang az, ami ráerősít a drámai faktorra.