Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Lunemorte
5.0/5

Éjfél ​is elmúlt már és én kis naiv azt gondoltam, esti ,,mesének" olvasok pár oldalt elalvás előtt ebből a könyvből, hiszen úgyis még a fele hátra van! Aztán azon kaptam magam, hogy már nincs több mondat…És hajnali 3 óra van…Lekapcsoltam az éjjeli lámpát és csak bámultam magam elé a sötétben. Végtelen szomorúság töltött el és nem értettem, miért is létezik szerelem a világon, miért annyira fontos a fiatalság vagy a kinézet az embereknek….Miért olyan erős az élet, mint a halál? Avagy miért halálosan szomorú a lét, miért az elmúlással van kikövezve rövidke utunk eme valóságban? Miért nem lehet pusztán szeretni gyötrelmek nélkül és miért ez a sok-sok miért? Kerestem, kutattam a válaszokat, de még nem leltem…Így hajnali 5 óra lett és megkezdtem a reggeli tornámat. Hamarosan indulok a buszhoz. Végem van.


regulat
4.0/5

Azt ​írja a, azaz inkább az egyik fülszöveg, hogy két öregedő ember bánatos szerelme…
Hát így is lehet olvasni.
Meg úgy is, hogy két ember beleszorulása egy olyan kapcsolatba, ami valójában mind a kettőnek fáj. Mert soha nem lehet teljes. Amiből csak kitörni lehet. Radikálisan, fájdalommal telve, fájdalmat okozva. Ez utóbbit nem tudják, nem akarják felvállalni. Talán tényleg azért, mert ők lennének az igaziak egymásnak. De a békés, egymás melletti öregségre esélyük sincs.
Nem, nem a szerelmük reménytelen, az életük.

Aki még nem volt hasonló helyzetben, annak talán megható, aki átélte, annak inkább megrázó lehet. Olvasva átélni a lopott percek boldogságát, a reménytelenséget, a féltést, a féltékenységet, a ragaszkodást, a gyötrelmet…

És az, hogy ehhez a XIX. század végének Párizsa, vagy éppen más kor, más város a helyszín igazából mellékes. Az érzések mindenhol és mindenkor ugyanolyanok. {{Míg a halál el nem választ….}}


sztimi53
4.5/5

Nem ​tudok értékelést írni, hiszen nem lehet, annyira tiszta és egyértelmű, de mégis írnom kell róla, mert érzelmileg annyira felzaklatott. Még mindig emóciógombóc vagyok, sose növöm ki. Először könnyed volt, csak egy kedves történet egy érett asszonyról, aki ifjúságában könnyed barátságából a művésszel szerelemet kovácsolt, olyan szép volt ez a megszokás kettejük között, valami megtalált harmónia az évek során. Ebbe az összhangba rondít bele az elvirágzó és a kinyíló nőiesség kontrasztja, de máris látom, hogy festőnk hiába szakított elmúló virágot, a fiatal hajtás jobban vonzza érzem ahogy közeleg – cápazene – a tragédia. A művész nagyszerű karakter, a festők mekkájában sikeres, kiegyensúlyozott férfiú, amíg egy kislány rá nem döbbenti a (szeretőt tartó, de) egyedülálló ember magányára. Látom a nehézségeit, de messze elmaradnak kínjai az öregség útjára lépő nő szenvedései mellett. Micsoda érzés elfonnyadni és legyőzetni a saját leányunk által. Mindkettejük bánatába bele akarok halni, átérzem a nő ragaszkodását, a nehezen megszerzett, fortélyokkal megtartott és dédelgetett szerelmet, és a legnagyobb csapást, hogy egy másik szeretett lény az oka. Szeretem, amikor a férfiak ilyen pontos női lélekrajzokat vázolnak fel. Nem tudom, hogyan látnak ennyire belénk, bár Jack Nicholson egyszer elmagyarázta az As good as it getsben. Persze Olivier lefestése méltó párja a nőinek. Sajnálom a férfit a kapuzárás küszöbén, megértem a magányát, a vágyát egy igazi otthonra, egy társ iránti igényét, aki várja, hogy ne egy üres lakba térjen haza. Egy másik, régi érzelem nyomán ébred benne újra a szerelem, beleszeret tulajdonképp másodjára ugyanabba, a szerelme majdnem tökéletes másába, aki nem lehet az övé. Ha ez nem lenne elég, kap egy övön alulit, elavult festőként bélyegzik meg. Egy csendes tragédia az, hogy tudják meghalt a szerelmük és közösen bánkódnak miatta. Végtelenül szomorú, én meg botrányosan érzelgős vagyok. Milyen ostobák a nők, ha külsejükről van szó s mily ostobák a férfiak, ha az érzelmekről. És fordítva. A végen kell a bizonyosság, nem csak a hősnőnek, nekem is. Nem bírom már a szenvedést, nem bírom tovább az önkínzást, akarom a vallomást, az egész számmal osztható férfias kinyilatkoztatást. Megkapom. Fáj. A kedvenc jelenet az operalátogatás. A zene iránti rajongás, a saját bánat megélése a muzsikán keresztül meghitten ismerős nekem. Ott van benne a félelem a megöregedéstől, a test hanyatlása, az ifjúság elvesztése. A végkifejlet nekem kicsit túlzó, a baleset és a halál a mai fogalmaim szerint hálivudi vég, de a levelek égetése mint a az elhamvadó szerelem jelképe, azért a giccs ellenére is szép volt. Maupassant azt írta, az irodalmárok nem fogják szeretni e könyvét, de ha néhány szívet meg tud vele illetni, akkor elégedett lesz. Üzenem neki, hogy egyet biztosan megilletett.


tgorsy
3.0/5

A ​Szépfiúban ezt már megírta, csak sokkal erősebben, durvábban, realisztikusabban. Ez lányregénynek is lightos. Első csalódásom Maupassantban.


Zolesz
4.0/5

Nagy ​bajban vagyok én ezzel a Maupassant-nal. Gondolatainak megfogalmazásairól csak is a legnagyobb elismeréssel tudok szólni. Van bennük egyfajta könnyedség még a legkeményebb témák papírra vetésénél is. Valahogyan mindenféle ellenállás nélkül gördülékenyen fogadja be az ember mindazt amit Ő közölni szeretne. Nincs felesleges szószaporítás, ezáltal az olvasónál sincs menet közben elkalandozás vagy felesleges agyalás, vagy ne adj Isten értelmezhetetlen eszmefuttatásokon való zsákutcába jutó egy helyben álló töprengés. Leegyszerűsítve mindezt azt mondhatom, jó őt olvasni.
Csak hát…
Nekem valami folyamatosan hiányzik belőle. Nehéz ezt megfogalmaznom, de valahogyan, sok esetben túl egyszerűnek tűnnek a történetek. Csodásan leír ő mindent, de a drámaiság sokszor elmarad amit a nagy elődeitől/kortársaitól megszoktam. Persze tudom én mások meg a túlzott, lelkileg igencsak megviselő sorokat nem kedvelik. Én nem gondolnám, hogy irtózatosan szeretek szenvedni egy történet olvasása közben, de bizony azt kell mondanom azért egy picikét jó eggyé válni szereplőkkel, sajnálni őket vagy éppen erős indulatoknak átadva magam gyűlölni némelyiket. S az sem utolsó mikor a végén mondjuk én is a főhőssel, főhősnővel halok egy cseppet. Nem, nem vagyok mazochista, de talán egy-két kedvelt íróm által meglehetősen kitolódott az ingerküszöböm. Lehet ezért gondolom mindezt? Félreértés ne essék, Maupassant regényeit kedvelem, de bizony ezek nekem hiányoznak a történeteiből. Tudom más pedig pont ezt szereti benne. Azt, hogy a fent leírtak kevésbé vannak nála jelen.
Az Erős, mint a halál egy jó regény. Csodásan, szinte tökéletesen megírva.
Az is igaz, hogy a történettől nem dobtam magam hanyatt. Pedig a sztori nagyon jó, illetve… sokkal jobb is lehetne. Balzac nagy valószínűséggel széttördelte volna a regényt a sok-sok leírásával és teljesen a lelkek legmélyebb pontjára ásva drámázott volna. Zola a lélek olyan rezdüléseit mutatta volna be a regényben, ami inkább hatott volna kiselőadásnak egy egyetemi pulpitusról, olyan karakánul közvetítve véleményét a hallgatóságnak ami ellentmondást nem tűr. A végére nagy valószínűséggel, mindenféle konzílium összehívása nélkül egyedül állított volna fel valamiféle érdekes diagnózist, s ajánlott volna rá orvosságot, mindezt receptre írva, amit igazából csak is ő tudott volna maradéktalanul értelmezni és az apothekában beváltani pirulákra.
Maupassant velük ellentétben kerekített egy érdekesen, finoman csordogáló történetet, melynek befogadó medrét sem kisebb öblök, sem nagyobb zúgók nem törnek meg. Viszont nekem épp ezért van vele szemben hiányérzetem s ezért nem tud a kedvencemmé válni. Persze a regény hordozz magán valamit, ami magasra emeli az írást. Az pedig az egész történet pszichológiája. Merthogy mind a festő mint pedig a grófné által kapunk egy meglehetősen érdekes lélektani elemzést, két “öregedő” ember gondolatain, érzelmein keresztül.
Na most akkor itt álljunk meg egy picurkát!
A két “öregedő” ember említése meglehetősen érdekes számomra. A regény olvasása előtt megvoltam arról győződve, hogy valóban a kifejezetten idősebb korosztályból fognak kikerülni a főszereplők. Számoljunk csak utána, hogy a grófné tulajdonképpen hány éves is lehet? Meglepően “alacsony” számot fogunk kapni! Manapság az ebben az életkorba tartozó hölgyekre mindent szoktunk mondani de azt semmi esetre sem, hogy “öregedő”. Főleg akkor nem ha igazán jó karban vannak tartva. Márpedig Anne a leírtakat értelmezve meglehetősen jó bőr… akarom mondani dekoratív! Na persze itt megint csak szóba kerülhet az ahány ember annyiféle fajta olvasat esete. Mert hát, nyilván másként tekintenék a szereplőkre ha mindezt húsz éves fejjel olvastam volna, mint ahogyan másképpen látom most középkorúan…
És ha már itt tartunk. Szent-Györgyi Albert mit is mondott a kilencvenedik születésnapján?
- Ha én még egyszer 75 éves lehetnék!
Ez tökéletesen rámutat erre az egész “kor mizériára”! Miért írtam le mindezt? Azért mert így egy picikével ugyan de más értelmet kapnak a regényben szereplők. S azt se felejtsük másképpen hat ez az egész a mai korban mint mondjuk 1889-ben a regény születésekor. Mai olvasatban olyan ez mintha legalább 15-20 évvel idősebb emberekről szólna a történet, még akkor is ha tudom van egy olyan dolog mint például a kapuzárási pánik.
Persze mindenkinek saját magának kell eldöntenie azt, hogy ezek a lélektani ábrázolások mennyire állják meg a helyüket, és mennyire lehet mindez objektív. Nálam a regény mindenesetre ezen támaszkodott igazán, ez volt az amibe beleástam magam s az olvasás végén is ez az ami foglalkoztat. A kitalált történet külső héjainak eltávolítása után valóban ez az ami igazán megmaradt az emlékezetemben. Ha így közelítem meg a regényt akkor viszont mindenképpen nagyszerűnek kell tekintenem.
Csak hát..
Már másodjára írom, azt hogy “csak hát”. Azt el kell ismernem, hogy Maupassant valóban nagyon jól tudott a lélek nyelvén és úgy tűnik igazán jó emberismerő lehetett. Legyen itt akár a női akár a férfi nemről. De mintha igazából ő is elbizonytalanodott volna az írás közben mert egy bizonyos pontnál tovább nem ment el, és befejezte (félbehagyta?) az elemzést. Na itt az én problémám mindezzel! Mert ha már túlzottan nagy drámaiságot nem kaptam, akkor ebből kívántam volna magamnak még egy kicsikével többet a könyv oldalain keresztül.
Ki tudja?
Nagy bölcsen lehet mindezt azért tette az író, hogy utána is legyen min elgondolkodni?

Összegzésként azt mondhatom egy olyasféle regény _ Az erős mint a halál_ amit egy nagyon jó, és gyönyörűen írni tudó szerző simán kirázott a kisujjából, de valahogyan azok a pluszok amik miatt kiérdemelné nálam az öt csillagot vagy éppen a kedvencelést kimaradtak belőle.


rakétaember
3.5/5

Hanyatlunk, ​s ha parodisztikus öregségünk mégis belekapaszkodhatna valamibe (rút ideákba, mi másba), az nem zuhan velünk, könnyen elereszt. Tudjuk.
Példázataink mégis – elégtelenek.
S amikor már a bőrünkön a felismerés, akkor tudjuk meg igazán:
Rajmali-aga s vele Förgeteges Edigej, Olivier Bertin, majd Gozsdu Elek.
Mindannyikat kasztrálta és fához kötötte a társadalom, és a nők szemeinek nem-lehet fényei, melyek elmondják, ami mondhatatlan.


sanni243
5.0/5

Maupassant-nak ​nem a novelláit érdemes olvasni, akármilyen nevezetesek is, hanem ezt a kisregényét. Súlyos és fontos témákat vesz elő ebben a műben az író (nem véletlen a címadás), és a hősök olyan jól vannak megírva, hogy valóban élnek. Magával ragadó, nagyon szép történet!


Tóber_Edina
4.5/5

Csak ​ajánlani tudom! A végégig reménykedtem, hogy nem tragikus kimenetelű lesz…


valdav
4.0/5

A ​Világirodalom Remekei sorozat kötete két kisregényt tartalmaz. A Péter és János témája örökség miatti testvérharc. Vagyis nem harc (mert igen egyoldalú), hanem belső küzdelem, féltékenység, igazságtalanság-érzés, elhidegülés. Végig vártam, hogy a végén a fokozódó feszültség valamiféle tragédiába torkollik, de igazából elmarad a nagy kitörés, helyette csendes drámát látunk. Zavart, hogy a Pierre és Jean neveket magyarra fordították, így végig olyan hangulata volt a regénynek, mint egy bibliai történetnek… A második, címadó műben történést / klasszikus cselekményt ne keressünk. Kétszáz oldalon keresztül lényegében egyetlen érzelem “elmesélése” zajlik. Alapjában szeretem a szenvedős, beteljesületlen szerelmeket megéneklő történeteket, de itt már túlzó, és valahogy mégis felszínes volt a negédes, alárendelt, de mégis plátói szerelem boncolgatása, ráadásul mindez valódi esemény nélkül. Mindezek ellenére, Maupassant olvasóbarát stílusának köszönhetően mindkét kisregény nagyon olvasmányos.


Kilgor_Trout
5.0/5

A ​könyv, amivel a kedvencem lett Maupassant.
Egyszerû szerelmi történet, gondolnánk, de Mauoassantnál semmi sem,egyszerû. Szereplôi lelki vilaga általában irgalmatlan kanosszajárást szenvednek el, mire megmenekülnek, vagy eltávoznak. Minden esemeny több szintû, minden mondat egy csavar. Bel-ami méltó társa.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

5.0
átlagos pontszám i
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók