További értékelések

A ​hét asszonya és a Nyelvtanulmányfej című írások voltak a kedvenceim. Ilyen nyelvi bravúrokra csakis Parti Nagy képes. (Gatyeszom luketmízed, mi?).

Meg ​lehet engem kövezni. De én akkor is bírom ennek a #későbbi Jolánnak# bővérűszókincsű Lajosnak az írásait. (Csakazértis de-vel kezdtem a mondatot.)

A meghökkentően alantastól tud ő a tizenhathetedvalahanyadik századi _rég_magyar (nem rög!) nyelvezeten át a kenyaiaktól eljutni egészen szinte az itáliai irányba törekvéstől a téeszhotelen keresztülzaporozsecezve a Kárpátok ölelte gyógyfürdőig.

És bár a történeteket nagyon okos változatában (https://moly.hu/kiadasok/349663) volt szerencsém olvashatni, kisebb megszakításokkal, azt azért észleltem, mintha nagyhirtelenjében egy [[Mikszáth Kálmán: A jó palócok|mikszáthi A jó palócok-idea]] is bevillant volna: merthogy a történeteknek van visszatérő szereplőjük, meg az elbeszélő is meg van áldva a maga anekdotázgató – bármely stílusregiszterben megszólalni képes – hangjával.

Ám az azért mégiscsak feltűnt, hogy beleestem egy csapdába, jelesül a huszonkettesbe, hiszen itt a Mikszáth tizenöt darabjához képest héttel több volt, de nem bánom.

Az ​első pár oldal annyira sokkolt, hogy majdnem abbahagytam. Valami egészen másra számítottam. Aztán úgy döntöttem, hogy majd a második novella után döntök. A többi már nem volt annyira szabadszájú. Érdekes, hogy utólag az első novella lett az egyik kedvencem a kezdeti fenntartásaimmal együtt. Maga a kiadás megkönnyíti az olvasást, pont ideális a betűméret és a sortávolság, jó kézbe venni és belefeledkezni. Nagyon különbözőek a történetek, bár vannak összefüggések időnként. Tetszett, ahogy a szerző játszott a szavakkal, hangulatokkal, érzésekkel és érzékekkel. Hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberi sorsokkal találkozhattam. Sokszínű és időnként meglepő írások.

Rövid ​írások, hosszas tartalomjegyzékkel/bevezetővel, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni az adott novella elolvasása után sem; önironikusan megkérdőjelezték a különösebben amúgy sem jelentős teljesítményt. Mikrovilágok, melyek „kis részletekben” bontakoznak „ki a nyelvhomályból” (Van baj mindenhol). Kosz, szegénység, kimerült, megalázott emberek dögivel. A Bányamosodás és a Varádics című novellák témáját, megvalósítását harmonikusnak éreztem a formával, ezek a kötet közepén a csúcspontot jelentették. A többi írás (előtte, utána) már nem ilyen szerencsés csillagzat alatti. A Zártlánc-ot nem tudtam végigolvasni, konkrétan émelyítő; a Testaranyozó, a Hiénaesztrád zsákutca. A kötet végére került írások egyre kisebb képet fognak be, a Teufelhúr, az utolsó novella kivételével, ami kicsivel tágabb horizontú (messziről Adyt, Móriczot idézte nekem), de részeg gajdolásba fullad.
Nemcsak az ábrázolt világ, hanem maga az ábrázolás is tehetetlenül vergődik, a sokfélesége ellenére. Mintha nem lenne önazonos az ábrázoló. Vannak benne költői pillanatok, belekeverve valamibe, amiből nem lett egy jó novella. Így nagyon nem élveztem az egészet.

Olvasom-olvasom, ​a szavakat külön-külön értem, néha még a mondatokat is, de úgy a harmadik után megszólal belül egy hang: ez most mi a fenéről beszél??? Aztán lassan, sokszor az utolsó mondatnál hirtelen kiderül miről szólt a történet. PNL zseniálisan ír, de a figyelmünk nem kalandozhat el fél bekezdésnyire sem, mert különben soha nem fog összeállni a végére!

Szokatlan ​formában szokatlan tartalom. Tetszettek az egyes novellákhoz tartozó hosszas bevezetők és a tartalomjegyzéknek álcázott rövid összefoglalások. A novellák mindegyike alapvetően ironikus, abszurd, teli groteszk, furcsábbnál is furcsább szereplőkkel. Bravúros nyelvi megoldások, zseniális szófordulatok, igazi kis csemegék. Ugyanakkor az én ízlésemnek már túl sok volt a trágárság, az obszcén szavak és a naturális ábrázolásmód, az első novella kifejezetten sokkolt. A Lugas időtlen novella viszont kifejezetten tetszett.

Keservesen ​sötétszürke, mint az áthatolhatatlan, alattomos köd, mélyvörös, mint meleg vér, a nehéz szagú hús, lágy kanárisárga, mint az elmúlt fiatalság dicső emlékei, a tenger illata egy sós szélfuvallatban, élénk narancssárga, mint az örökké ismétlődő vasárnap délutánok, hófehér, mint az ártatlanság, sötétbarna, mint a fojtogató, kegyetlen hazugság, mélylila, mint az őrület, ragyogó kék, mint az életöröm, és fekete, mint a rémálmok… szembántóan élénkek a színek, mint a megalázkodás, a vágy, remény…

Parti ​Nagy Lajos olyan szerző, akinél a forma és a tartalom tökéletes összhangba kerül, még akkor is, ha mindkettő egészen egyedi, néha már a megbotránkoztatás határán is túllép. Kevés szerzőt olvastam, aki annyira bravúrosan kezelné a nyelvet, mint Parti Nagy. A velejéig ható groteszk és irónia nemhogy enyhítené, még inkább radikalizálja a mondanivaló drámáját. A nyelvhasználatból, helyzetekből, mindenki által jól ismert karakterekből eredő humora ellenére roppant súlyos olvasmány, amelyhez neki kell készülni, úgyhogy ha valaki ez első egy-két novella után nem érti, miről van szó, tegye félre a könyvet, és egy más alkalommal próbálkozzon újra, amikor fogékonyabb lesz rá. Könnyű elveszteni a fonalat, könnyű kizökkenni belőle, de ha az olvasó kibírja a figyelem maximális igénybevételét a 220 oldalon keresztül, akkor ha nem is feltétlenül tud meg többet a bennünket körülvevő világról és emberekről, de árnyaltabb, sötétebb képet kap róla. Nem lettem tőle vidámabb, de tapasztaltabb igen.

Parti ​Naggyal sokszor az az érzésem, mint Esterházyval; mintha szerelmes lenne a saját nyelvi kreativitásába, és ennek sokszor az írásai látják a kárát.

Annyira ​a szójátékokra, a belső ritmusra KELL figyelnem, vagyis ezek elvonják a figyelmemet, az eszemet, így aztán tkp. nem is tudom mindig, h. mit olvasok, hogy van-e a történeteknek elmondható tartalmuk.
A “Nyelvtanulmányfej” és a “A testaranyozó” zseniális.