Tűnődések

Fekete István - Tűz ​mellett
1948/49 ​fordulóján Fekete István élete is gyökeresen megváltozott. Erdőgazdasági, illetve oktatófilmes állását elvesztette, apácalánya elhagyta az országot, az addigi irodalmi kapcsolatai pedig csaknem teljesen felszámolódtak. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle. Az Új Ember és a Vigilia közönsége viszont szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. A korábbi Kísértést folytató "Tűz mellett" című válogatást ezekből állítottuk össze, kiegészítve néhány, kötetbe még sohasem került, illetve kéziratban maradt szöveggel. A keletkezésük időrendjét ezúttal is szem előtt tartottuk, miként azt is, hogy ezek az elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek gyűjteménybe.

Fekete István - Őszi ​számadás
"Minden ​tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát." "A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek."

Fekete István - Vadászok
A ​harmincas éveibe lépő Fekete István a _Nimród_ című folyóiratban jelentkezett első írásaival; irodalmi érdeklődése, a családi hagyományok és a foglalkozása egyaránt magától értetődővé tették a választást. Eleinte hozzászólásokat és rövid megfigyeléseket küldött a vadászújságnak, ám a főszerkesztő, Kittenberger Kálmán ezek alapján is ígéretes munkatársat látott benne, és fővárosi beszélgetésre hívta a fiatal ajkai gazdatisztet. Emlékezetes találkozásuk szárnyakat adott Fekete Istvánnak: közleményei 1934-től rendszeresen és egyre nagyobb számban láttak napvilágot. Munkaköréből következően akár naponta használhatta puskáit, és a vadászélményeiről igyekezett folyamatosan beszámolni. Nemcsak a sikereit, de a kudarcokat is szívesen részletezte a tanulságok kedvéért. A kísérletezést lehetővé tevő gyakori megjelenés következtében hamar rátalált a saját hangjára, melynek a szakszerűség mellett senkivel össze nem téveszthető jellemzője a látvány- és hangulatfestés. A természetjáró rácsodálkozásai miatt gyakorta mellékes a zsákmányszerzés, ami a _Nimród_ban közölteket a laikus – tehát nem vadász – olvasók számára is figyelemre méltóvá teszik. Bársony István nyomait követve indult el, de hamar túllépett a neves elődön, és önálló stílust teremtve járt az öreg utakon. Az _Öreg utakon_ (1941) Fekete István korai vadászírásainak első válogatása. E korszakos kötet kiegészítéseként állítottuk össze életműsorozatunk újabb darabját. A kalendáriumi elvet követő mintának megfelelően az elbeszélések egy része a hónapok váltakozását idézi, a többi az írói szemléletmód folyamatos átalakulásának és a változatos témaválasztásnak megannyi szemléletes példája. Könyvünket ezúttal is az első megjelenések alapján rendeztük sajtó alá. Természetesen így valamennyi Fekete István-írást sértetlen szöveggel közöljük, köztük olyanokat, amelyek a politikai utalások miatt eddig csonkítva láttak napvilágot.

Fekete István - Képzelet ​és valóság
Különleges ​kötetet vehet a kezébe a kedves Olvasó. A több mint harminc éve elhunyt író, Fekete István írásainak olyan válogatását jelentette meg a kiadó, amelyek könyvbe gyűjtve még nem jelentek meg. A már négy éve készülő bibliográfiai kutatások ismereteit használta fel a Szent Gellér Kiadó. Most először állíthatja bárki is hitelesen, hogy könyvben még meg nem jelent írások csokrát nyújtja át, olyan írásokat, amelyeket maga a szerzője is érdeklődéssel olvashatna, hiszen "ez az ember tud írni"! Csak a homályos raktárak mélyén megbúvó újságokat kellett leporolni, s a bennük rejlő írások úgy érintik meg lelkünket, mint a párás hajnalokon szálló távoli harangszó.

Fekete István - Matula ​és egyebek
A ​kötet huszonkét olyan Fekete István-írás gyűjteménye, amelyekben a Paczolay, Herlicska és Matula nevű közismert hős szerepel. Az alakjukhoz köthető elbeszélések zöme eredendően tárcaként látott napvilágot, így a kötött terjedelem alapvetően meghatározta az ábrázolás- és elbeszélésmódot. A hangulat és a rajz mind nagyobb jelentőséget kap, és szinte magától értetődő a visszatérő figurák szerepeltetése. Az elbeszélések összeolvashatósága hatásosan szemlélteti Fekete István figurateremtését, s azt is bemutatja, hogy miként formálódott ez a sajátos írói szövegvilág egészen a Tüskevárig és a Téli berekig.

Fekete István - Emberpor
Kevés ​olyan magyar író van, aki műveivel nemzedéki határokat átlépve otthonra talált mind a gyermekek, mind a felnőttek könyvespolcán és lelkében. Fekete István közéjük tartozik. Az olvasók töretlen érdeklődését jelzi, hogy művei manapság is az eladási listák élén állnak. A jelek szerint írói hagyatéka még nem zárult le; sorra kerülnek elő olyan írásai, melyek egyáltalán nem, vagy csak újságokban, folyóiratokban jelentek meg. Az Emberpor is ilyen válogatás: a kötetben szereplő elbeszélések többsége most jut el először (1944) a szélesebb olvasóközönséghez. A természet csodái elevenednek meg bennük, gyermekkorunk romlatlan világa, amikor az íróval együtt még mi is válaszoltunk az állatok szavára, értettük a pásztorfurulya hangját, s elbűvölve hallgattuk az öreg diófa suttogó meséit.

Fekete István - Búcsúzás
Fekete ​István műveit a Lazi Könyvkiadó tíz évvel ezelőtt kezdte megjelentetni. A Zsellérekkel 2002-ben induló sorozat a további korai regényekkel folytatódott, amit előbb az elbeszélések, majd a publicisztikák teljességigényű, tematikus válogatásai követtek. Ez az összesen huszonhét kötet bizonyosan a majdani edíciók megkerülhetetlen forrása lesz. A búcsúkötet a válogatásban kezdetektől nélkülözhetetlen Horváth József gyűjtései alapján jött létre. A gyenesdiási bibliográfus nemrégiben néhány elfeledett közleményre bukkant. Ezek témája, cselekménye a korábbi könyveinkből ismerős lehet, tehát az ismétlődések miatt maradtak ki belőlük. Ám így, egymás után szerkesztve az ún. naiv olvasat csapdáira hívják fel a figyelmet. Fekete István első személyű, bizonyíthatóan önéletrajzi írásai ugyanis arra csábítanak, hogy szó szerint értelmezzük a történteket, megfeledkezve a múlt felidézésének korlátairól. „Ősz van, és nemsokára tél” – ez a kötet utolsó mondata, és egyúttal a Fekete István-sorozatnak is hatásos zárása. Megjelenésekor valóban ősz van, és mert e kiadvánnyal véget ér egy igényes kiadói-irodalomtörténészi vállalkozás, a kényszerű téli pihenő következik. Ha visszatekintünk az elmúlt tíz esztendőre, szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy jelentős munkát végeztünk. A kritikai kiadás igényével válogattuk, rendeztük sajtó alá és gondoztuk Fekete István szövegeit. A korai regények többsége először jelent meg hiteles újrakiadásban, a versek, az elbeszélések és a publicisztikák az írói hagyaték ismeretében és a bibliográfia segítségével tematikus kötetekben láttak napvilágot. Sorozatunk csaknem teljessé tette: nemcsak gazdagította, de árnyalja és kutatásra érdemesnek is mutatja a magyar irodalom egyik jelentős életművét.

Fekete István - Erdély
A ​dunántúli Fekete Istvánt családi szálak kötötték Erdélyhez: édesapja egyik testvére a szilágysági Zsibón lett patikus. Szenvedélyesen vadászott, és e kedvtelésében ragaszkodó társra talált előbb ajkai gazdatiszt, majd fővárosi hivatalnok unokaöccsében. Fekete István 1925 és 1944 között legalább tíz alkalommal utazott Erdélybe. Mindenekelőtt vadászni járt Szamosudvarhely mellé, nagybátyja szarkaréti bérelt birtokára, szinte úgy, mintha a sajátja lenne. A budapesti középosztály ünnepelt alakjaként a negyvenes évek elején már-már főúri vadásznak érezhette magát Erdélyben, aki (ha szerencséje van) medvét, farkast és akár még hiúzt is lőhet, de kapitális agancsú szarvasokat és őzeket majdnem biztosan. Vagyis a rokonlátogatás, a pihenés és a nyugodt alkotás elsősorban ürügyek voltak, amelyekkel e néha hetekig tartó kirándulásokat otthon megindokolta. Utazásai során a vadregényes Erdély rajongójává vált. Szabadságát eltölteni, vagyis pihenni indult oda, ám nemcsak a vadásznaplóiban, de a szemléletmódjában is kitörölhetetlen nyomokat hagytak e látogatások. A korábban sohasem politizáló fiatalembert ugyanis mélyen megérintette mindaz, amit Erdélyben tapasztalt. Szabadságfelfogása fokozatosan átalakult, ahogyan egyre inkább a kisebbségi sorsban élők felé fordult a figyelme. Reményeik beteljesedését látta a határmódosításokban, különösen Észak-Erdély visszacsatolásában, ami a rokonsága révén egészen közelről érintette. Kisprózáinak újabb kötetét ezúttal is az első megjelenések alapján rendeztük sajtó alá. A tartalmat érintő néhány változtatás a szerzői javításokkal fennmaradt csekély számú lapkivágat alapján történt. Az írásokban erdélyi vadászatok, ünnep- és hétköznapok emlékei elevenednek meg, köztük olyanok is, amelyek több mint hat évtized múltán most látnak újra napvilágot.

Fekete István - Sárgaréz ​patkók
A ​Fekete család 1910 legelején a közeli Kaposvárra költözött, így az író kamaszemlékei ehhez a somogyi városhoz kötődtek. A gölleiekkel szemben az itteni élmények kevésbé idillikusak, ami elsődleges indoka lehet annak, hogy sokkal ritkábban emlegette őket. A szüIőfalujában eltöltött mesés évtized magától adódó gyermeki nézőpontját szükségszerűen a tizenévesek kritikus szemléletmódja váltotta fel, és ez minduntalan elkomorította a nosztalgia derűjét. Az önéletrajzi olvasat ezúttal is magától értetődő, miközben az elhallgatások elfojtott indulatokat és kibeszélhetetlen intimitásokat sejtetnek. E tematikusan összeolvasható önéletrajzi elbeszéléseket ciklusokba rendeztük, és e sorozatok különös erővel érzékeltetik a Fekete István-i vallomásos próza sajátos múltidézését.

Fekete István - Karácsony ​éjjel
A ​mélyen hívő Fekete István egész életében nagy jelentőséget tulajdonított a katolikus ünnepeknek. A húsvétok és a mindenszentek elsősorban az önvizsgálatra és a szeretteire emlékeztették, a karácsonyokat viszont mindenekelőtt közösségi eseményként élte meg. A készülődés már december elején elkezdődött: az adventi gyertyák lángja és a disznópörzsölések fellobbanó tüzei a karácsony közeledtét jelzik, és vele a hóesést, a nyugalmat és a szeretetet. A betlehemezés és a fenyődíszítés együttes élménye a barátok és a rokonok összetartásának várva várt alkalmai, melyek túlvilági és földi reményekkel kecsegtetnek gyereket és felnőttet. A karácsony általuk válik a Jóság és a Szeretet közösségi ünnepévé, melynek az ajándékozás fontos kifejeződése. A karácsony az egymásra figyelés ünnepe, és Fekete István példázatos elbeszélései elhitetik velünk, hogy lehet és érdemes szeretni és jónak lenni. Csaknem negyed századon át emlékeztetett minderre az Új Ember tárcáiban. A megbocsátás és a ragaszkodás, a béke- és harmóniavágy áll e jobbára visszatekintő önéletrajzi és látomásos írások középpontjában. Jelezve, hogy a karácsonyi készülődés gyermeki izgalmát idővel egyre inkább az évbúcsúztatás nosztalgikus számvetése váltja fel. Fekete István karácsonyi történetei varázserővel bírnak, hiszen saját élményeinket is megelevenítik, és olvasója hamar azon kapja magát, hogy nicsak, vele együtt én is "emlékekre emlékezem".

Fekete István - Tojáshéjdarabkák
Fekete ​István csupán kisgyermekkorát töltötte szülőfalujában, de ennyi is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy e somogyi települést a magyar irodalom térképén örökre megjelölje. A göllei elbeszélések zöme eredendően tárca, melynek kötött terjedelme szükségszerűen késztet-te a szerzőt a visszatérő témák és alakok szerepeltetésére, valamint a hangulat és a látvány megjelenítésére. A Berta Jancsi, Puska Péter, Kovács Ilona és a többiek társaságában megélt kalandok felidézésével az elbeszélő mintha az első esztendők „tojáshéjdarabkáit” illesztgetné egymáshoz. A gyerekes csibészségek emlegetése azonban sohasem öncélú, mivel e történetek többsége először vallásos lapokban, és általában egy-egy kiemelt ünnephez (húsvéthoz, min-denszentekhez, adventhez és karácsonyhoz) kötötten látott napvilágot. Csíny és áhítat szem-beállítása fokozza a hatást, és a hol komikus, hol tragikus következmények nyomatékosítják a tanulságot. Feltűnő, hogy az iskola szinte egyáltalán nem játszik szerepet a göllei elbeszélé-sekben, mintha Fekete István ezzel azt sugallná, hogy tudással alig, inkább tapasztalatokkal gazdagodott élete első évtizedében.

Fekete István - Fészekrablás
Felsőfokú ​tanulmányai során Fekete István alapos mezőgazdasági képzésben részesült, miközben a széleskörű oktatás révén a gyermekkorától folyamatos gyarapodó természettudományi ismeretei is rendszereződtek és elmélyültek. A haláláig szenvedéllyel űzött vadászat és horgászat kiváló lehetőségeket biztosított a folyamatos tapasztalatszerzésre, és egyúttal korán tudatosította benne, hogy valójában egyetlen dolog érdekli igazán, mégpedig az erdők, mezők és vizek világa. Köteteket lehet összeállítani a természetírásaiból, amelyek közé - tágabb értelemben - a vadászírások éppen úgy odatartoznak, mint az ismeretterjesztő publicisztikák, a szakcikkek és elbeszéléseinek egy része. Gyakran a természet valamely jelensége áll e kisprózák középpontjában, rendszerint egy-egy állatfajhoz kötve. Övék a nézőpont, az ábrázolásmód szakszerűen részletező, a narratíva tónusát pedig a látvány és hangulat impressziói határozzák meg. Az effélék elsősorban "állatos elbeszélések", mivel az állatok inkább szereplői, mintsem hősei a történeteknek. A klasszikusnak mondható állatelbeszélésekben (éppen úgy, mint az állatregényekben) viszont az író nevesíti, és szinte mindig címszereplővé teszi a szükségszerűen antropomorfizált állatfigurát. A cselekmény a példázatos szándéknak megfelelően bonyolódik, attól függően, hogy minek a kifejeződései a hősök. Fekete István varázsának titka, hogy - az elbeszéléseiben éppen úgy, mint a szakcikkekben és az ismeretterjesztő publicisztikákban - megszólítja a természetet, és az válaszol neki, ő pedig hihetően tolmácsolja a megtudottakat. Legújabb kötetünkben e téma és hangnem szerint is roppant változatos "társalgásból" kínálunk ízelítőt. A madarak, kutyák, macskák és egyéb melegvérű állatokat szerepeltető, különböző műfajú írásokat most is ciklusokba rendezve, az első megjelenések alapján közöljük.

Fekete István - Útra ​kelünk
Az ​életműsorozat legújabb kötete a Tojáshéjdarabkák és a Sárgaréz patkók címmel megjelentetett összeállítások folytatása. Az előbbi a göllei elbeszélések, míg az utóbbi a kamaszélmények és a rokonságot megörökítő önéletrajzi írások gyűjteménye. Az újabb válogatás az író házasságkötését követő négy évtized vallomásait, emlékezéseit és tűnődéseit teszi hozzáférhetővé a közönség számára. A tematikus egyezések miatt fontos a ciklusokba rendezett szövegek egymásutánisága, ezért e kötetünket is az elejétől érdemes folyamatosan olvasni. A Fekete család ajkai hétköznapjait megelevenítő elbeszélések éppen úgy összeilleszthetők, mint a már Budapesten élő famíliával történtek krónikái. Ezek között – az első autótól a cigarettázáson át az óvóhelyiig – magánügyek és közérdekű beszámolók egyaránt találhatók. Mindemellett a környezetükben élő érdekes alakokat is megörökítette a szemlélődő Fekete István. Gazdatiszti pályakezdésének számadó juhásza, az ajkai gyerekek és az összetartozást megtestesítő játék mackó megannyi bizonyság arra, hogy az irodalom halhatatlanná tesz. A szerzői figyelem révén ezek megőrződnek, ahogyan az író világháború alatti mindennapjait és szemléletmódját is dokumentálja az Esti Újságban közölt tárcáiból időrend szerint összeállított ciklus. Végezetül az egymás mellé sorolt horgászbeszámolók hatásosan szemléltetik, hogy ez az elfoglaltság több mint pusztán halfogás, míg a Szigligetet emlegető írások alapján nem csupán kikapcsolódni járt a Balatonhoz Fekete István. Ezúttal is többnyire a folyóiratközléseket rendeztük ismét sajtó alá, köztük néhány olyan szöveget is, amely most került először kötetbe. S olyan írás is található az újabb önéletrajzi válogatásban, amely itt lát először nyomdafestéket.

Fekete István - Vasárnap ​délután
Jelen ​kötet az 1991-ben a kiadónál megjelent "Vasárnap délután" változatlan, újraszedett kiadása.

Fekete István - Gyeplő ​nélkül
A ​közelmúlt emlékei és a megírás idejének élményei egyaránt rányomták bélyegüket Fekete István 1946-ban keletkezett regényének hangulatára. A témaválasztást a csaknem tizenöt esztendős gazdatiszti múlt inspirálta, melynek keserű tapasztalatait a mezőgazdaságban 1945 óta történtek folyamatosan eszébe juttatták a Földmívelésügyi Minisztérium tisztviselőjének. Ráadásul az író a regény tervezése idején vakult meg egyik szemére, és ez a tragédia alapjaiban befolyásolta szemléletmódját. Ekkoriban írta egyik levelében, hogy „az ostrom és a következmények az én idegeimet is alaposan megreszelték, és derengést még az elveszett szememmel se látok, pedig azzal sok mindent meglátok, amit eddig nem láttam”. A _Gyeplő nélkül_ ispánnak nevezett főszereplője is hasonlóképpen tanácstalan. Egy dunántúli nagy uradalom intézőjeként keserűen tapasztalja, hogy nem „csupán” a természet pusztító erőivel és a gazdasági élet kiszámíthatatlan tényezőivel kell megküzdenie, hanem az emberek korlátoltságával is. Köztes helyzetben tevékenykedik: munkaadói és beosztottjai egyaránt gyanakvással figyelik, gyakorta megkérdőjelezve szakértelmét és becsületességét. Ebben a jelképes esztendőben játszódó történetben az ispán szereti a földet és a munkáját, így – akárcsak a gazdatiszt Fekete István – nehezen fogadja el a felismerést: mennie kell. Az életrajzi olvasattal ezért éppen úgy célszerű számolni, mint azzal, hogy a szerzői szándék szerint emlékeztető és intés kívánt lenni a múltból látszólag semmit sem tanuló jelen számára. S ez utóbbiak különösen figyelemreméltóvá teszik a regényt, mivel a felvetett problémák – mai színezettel – változatlanul időszerűek. A _Gyeplő nélkül_t is a manapság már nehezen beszerezhető első kiadás alapján rendeztük sajtó alá.

Bernhard Schlink - A ​felolvasó
Egy ​kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem - talán megérteni. A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből.

Fekete István - Harangszó
Ehhez a könyvhöz nincs fülszöveg, de ettől függetlenül még rukkolható/happolható.

Fekete István - Derengő ​hajnal
Az ​író regényében a természettel szoros közösségben élő madár s egy rabságba került mátyasmadár sorsát írja meg, a tőle megszokott líraisággal, a természet rejtett titkainak felfedésével. A háttérben egy dunántúli falu élete rejlik, amelyet megzavar, hogy szerelmi és családi drámáit világgá kiáltja az emberi beszédet eltanult madár. A sokáig hozzáférhetetlen regény 1945 óta most jelenik meg először, az író életművének tervezett teljes kiadása első köteteként.

Fekete István - A ​magam erdeiben
„...a ​magam vizein horgászgattam, a magam erdeiben vadászgattam, ahova másnak nem volt sem horgászengedélye, sem vadászjegye, és most már nem is lehet soha, mert ezek a vizek elapadtak, ezek az erdők elmúltak, és csak álmaimban és írásaimban élnek, ha nem is »örökké«, de talán sokáig, nagyon sokáig." E gondolatokkal tekintett vissza írói tevékenységére a hatvanas évek végén az idén száz esztendeje született Fekete István, aki 1970-ben bekövetkezett halála óta is folyamatosan jelen van a hazai irodalmi életben. Mindmáig népszerű regényei, elbeszélései újra meg újra napvilágot látnak, a műveit szeretők és jól ismerők örömére. A jeles évforduló alkalmából nekik is újdonságnak számító ajándékot szeretnénk adni olvasóinknak: a szerző azon írásaiból gyűjtöttünk össze egy csokorra valót, amelyek önálló kötetben még nem jelentek meg - eddig csak régi folyóiratokban, újságokban vagy kézirat formájában lehetett őket megtalálni. Szereplőik hosszú évtizedekig tartó álmuk után most lépnek ki Fekete István emlékeinek erdejéből az olvasók elé.

Wass Albert - Elvásik ​a veres csillag
Tánczos ​Csuda Mózsi régi jó ismerőse a Wass Albert-regények kedvelőinek. Igazi székely góbé ő, Tamási Ábeljének kissé korosabb rokona, aki már a Tizenhárom almafa lapjain is székely furfanggal igyekezett boldogulni a történelem viharaiban. Tánczos Csuda Mózsival most újra találkozhat az olvasó, ha kézbe veszi Wass Albert Elvásik a veres csillag című regényét. A valós történelmi eseményekre épülő regény a bolsevista megszállástól az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi magyarellenes bosszúhadjáratig követi nyomon a Tánczos család történetét, s egy székely falu erőszakos elrománosításának stációit. A regény két nagy fejezetből áll. Az első a többé-kevésbé sikeres boldogulni próbálás krónikája: Tánczos Csuda Mózsit Dombi-Dombolov elvtárs, az „odesszai magyar”, a székely faluba küldött orosz komiszszár kinevezi „csertifikátos vadőrnek”. A „bizalmi állásban” a legkülönfélébb kalandokat éli meg Mózsi. Afféle húzd meg-ereszd meg játék ez a hatalommal: a főhős úgy próbál boldogulni az új keretek között, hogy egyetlenegyszer se tegyen olyat, ami erkölcsi érzékével szemben áll, viszont mindemellett együttműködjék annyira a bolsevista hatalom képviselőivel, hogy kényelmesen megélhessen a család. Szatirikus látlelet ez a diktatórikus rendszerek működéséről, ahol mindenki függ valakitől, és esetenként az alárendelt ember furfangja védheti meg felettesét a bukástól. Közben az olvasó betegre kacagja magát Mózsi kiszólásain, az abszurdnál abszurdabb jeleneteken. Aztán a regény második részében már kevesebbet kacagunk, mert az ott bemutatott események során minden tönkremegy. Először lecserélik az „odesszai magyart” egy másik komisszárra, majd Mózsi is megszűnik „csertifikátos vadőrnek” lenni. Ezzel kezdődik a Tánczos család és a falu életének megállíthatatlan romlása. Odafönn a bércen mind csak halványul a veres csillag, amelyet a falu népe elismerésként kapott kitűnő termelési eredményéért, amely nem is volt annyira kitűnő, csak Mózsi furfangossága miatt hitte azt róla a településre küldött ellenőrző bizottság. Fenn az ormon mindegyre vásik a veres csillag, miközben odalent az 1956-os forradalom után a szomszéd román falu lakói népirtást rendeznek a helyi székelyek között, s egyre gyakrabban indulnak vagonok a falubeliekkel Dobrudzsába. Az elhurcoltak helyébe besszarábiai románokat telepítenek, hogy a kötet végén Mózsival és feleségével, Rozálival is elinduljon a marhavagon a messzi lápvidék felé, s a családból egyedül az időközben felnőtté cseperedett kicsi Mózsi maradjon meg szülőföldjén, havasi bujdosóként. A regény zárlatából az elkeseredés helyett mégis a bizalom hangja sejlik elő. Akit érdekel, az olvassa el az Elvásik a veres csillag című Wass Albert-regényt, amely abba a mifelénk ismét egyre ismerősebbé váló időszakba kalauzolja el az olvasót, amelynek során „ami ezelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami azelőtt lopás volt, az most törvény, s mindezt együtt úgy nevezik, hogy szociálizmus”.