Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


K.va ​hosszú, bocsi :)
1. Művészek és Párizs, akinek erről nem Ady és Párizsa ugrik be először, az egy fura. Én már a 2. „fejezet” után felírtam a kérdést (lehet-e Ady megemlítése nélkül írni a témáról), megkaptam a választ. Betoldás: írók, művészek, vasmunkások, varrónők és Párizs: erről tk. Illyés Párizsának kéne derengeni mindenkinek, nekem már ezután fog.

2. Illyés Párizsa és Krúdy (közvetve Ady) Pestje. Ez nem egy tematikus „a művész és a város” felvetés, hanem szövegalkotási, Krúdy [[http://moly.hu/konyvek/krudy-gyula-ady-endre-ejszakai]] művében találkoztam ebben a témában ennyi mára elfeledett névvel, csak úgy sorjáztak. Krúdynál nevesítve, Illyésnél álnevesítve, ennek is megvan a nem feltétlenül művészi oka. A Krúdy-értékelésemben azt írtam, csak annak ne nézz utána, hová ment (füstbe) az a sok jókedvű, szeretnivaló bohém… ezt csak megismételni tudom, bitófával, több előjellel.

3. A könyv eleje nem tetszett (a vége se). Ezután következett a bevezetés az Adyétól oly különböző avantgard törekvések Párizsába. Mindig megdöbbent az a változás, ami általában végbement a századelő és a húszas évek közepe között közbeékelve természetesen az 1. világháborút mint okot a társadalomban, a művészetben, de akár az öltözködésben is. Megjött Illyés stílusa is, az irónia, a humor. Felfedeztem. Tekertem vissza később a lefitymált első 120 oldalhoz, ami nem tetszett ugyan jobban, de helyére tette az Atilla, hun vezér festmény miatt kelt lelki indulatokat. A 2. kötet végén lévő nyelvészeti témájú kirohanás ehhez vezetett vissza, ami szerintem írói bravúr, és a lényege is az egésznek. Közben eltelik egy év a cselekményidő szerint, és lám, úgy van ez összerakva, hogy muszáj visszanézni, ha értően olvasol.

4. Mindeközben vannak benne olyan betétek a húszas évek másmilyen, de még mindig bohém párizsi caféiról és az ott zajló életről, amitől részben tényleg „párizsi regény”, időnként a munkásmozgalmárok párbeszéde is Hacsek és Sajó, hovatovább Chaplin, három kör után a kocsmában. A humor örök, és a kocsmahangulat is, pláne Párizsban (Café Dome, asszem Adynál is szerepel).

5. Mindeközben vannak benne benne olyan betétek a húszas évek Párizsáról, amik inkább Zolához vezetnek. Kevésbé konflisos, bálozós, leginkább tömör nyomor.

6. Nem mintha Itóka annak idején luxisban élt volna képeslapárusként.

7. Mindeközben vannak benne olyan részek, szépek, hosszúak, amelyek műfajilag szerintem szociografikus betoldások, és nem a párizsi kozmopolita populációról, hanem a magyar parasztságról. Ebben az írásban még természetesen jobbára nosztalgikusak és izé, honvágy-ihlették (ilyen szó nincs is), de ott van, hamisítatlan. 130. oldal körül Ozoráról, de máshol is.

8. Nem a politikáról. Az emberről: sírnivaló-e a 266-267. oldal? Igen. Nem az a rész, amikor konfliktusba keveredik (elv-) szaktársaival az író, feljelentik. Az fájó lehet neki, de kérem, ne sírjunk azon, hogy valaki felvállalt egy konfliktust, vagy hogy megvádolták stb. A sírnivaló azután jön, amikor a művészi terveiről átmenetileg lemondó könyvkötőmunkás férfi, a munkásmozgalmár, az emigráns, a baloldali, teljesen kiborulva mondja bele a párizsi kozmopolita éjszakába, a röplaposztó-író kocsmák utcájában, hogy mennyire szép és egyedi nyelv a mi nyelvünk, mennyire unikum, mennyire büszke rá, mennyire elmondaná ezt egyetemi katedráról is ugyanilyen büszkén mint egyszerre kétkezi munkás, egyszerre nagyon baloldali és nagyon magyar.

9. Ezt én nagyon értem, ez nagyon aktuális, ugyanígy bélyegzik az embert szélsőjobbnak, ha büszke bármire, ami magyar, és ugyanígy szélsőbalnak, ha kozmopolita, „párizsi”, európai. Ebből a kötetvégi kiborulásból mindenesetre mindenki megérez valami elemit a Trianon miatti veszteségünkből, az is, aki amúgy elhessegetné, lekicsinylené. Az előzményekből pedig mindenkinek meg kéne érezni valami elemit abból, hogy milyen veszteség lemondani Európáról, belegubózni a turul mítoszba és csak hajtogatni folytonfolyt.

10. Nem lett egy nagyon jó utóélete ennek a szerintem modern gondolkodású könyvnek. Gondolom, jobbára azért sem, mert nem foglal állást a munkásmozgalom― turulmagyar ügyben. Hanem olyan okosan mérlegelő, nekem szimpatikusan inkább baloldali, de gyökereit (nemzetit, magyart) mégsem megtagadó mű (hát Illyés!). Egyébként az se véletlen, hogy a 20-as éveket idézi, mint évek, amelyekből Illyéstől kezdve borsodi Mariska néniig nagyon sok mindenkinek el kellett mennie, nem ok nélkül egyiknek sem, bár más okból, és aminek építészeti arculatára most visszalakítjuk (-ják―- én nem) a Kossuth teret. JA nélkül.


BabusM
4.0/5

Nem ​szeretem Illyést, sem mint költőt, sem mint prózaírót, de ez tetszett. És hogy miért tetszett, arra az Illyés által írt utószó olvasása közben döbbentem rá: mert amikor a regényt írta, még tudott rendes prózát írni. Hasonlítsátok ti is össze a két szöveg közti különbséget! És akkor megtudjátok miről beszélek…


hoffmann
5.0/5

Az ​Utószóban a szerző lényeges felvilágosításokkal szolgál művéről (többek között a következőkkel):
– Az emigráns munkásmozgalom eseményeiről résztvevőként beszámolni, szólni nagyon más volt a mű keletkezése idején, Párizs német lerohanása után (1940), és másképpen látszik ez 1970-ben, a kádári szocializmus idején. 1940-ben senki sem tudhatta előre, túléli-e Európa Hitlert, vagy végleg elmerül a barbárságban. (Ma sokak szemében úgy tűnhet, Illyés a szocialista rendszer szekerét tolta mozgalmi múltjának felelevenítésével.)
– A látszat ellenére nem önéletrajzról, hanem regényről van szó, pontosabban egy tervezett óriási regényhez írt bevezetésről, korszakrajzról, ahol a szerző a majdani szereplőket sorra felvonultatja.
„A könyv csak látszik életrajzi regénynek” – írja. Azonban azt is vegyük figyelembe, hogy Illyés így védekezett, amikor azzal támadták, hogy e könyv az ő munkásmozgalomtól való eltávolodásának a története, s ezért nem autentikusan ábrázolja a munkásokat (értsd: őszintébben a kelleténél).
Illyés egy interjúban elhangzott szavai a párizsi éveknek életében betöltött szerepét világítják meg: „a diáksors, a munkássors és a művészsors hétköznapjaiban forogva értem emberré és íróvá.”
A könyv kitűnő – ez a legfontosabb mondanivalóm róla. Hozzáteszem: túl sűrű – a történések és a gondolatok elképesztő, regényben szinte sohasem tapasztalt gazdagságával állunk szemben, s ezek megemésztése nem könnyű.
Ezért a magam részéről nem teljesen értek egyet a szerző műfaji minősítésével (s ezzel nem állok egyedül): szerintem felerészben legalább esszéről van szó, amely egy önéletrajzzal és egy regénnyel is el van keverve. Lengyel Balázs elemzésében az esszéisztikus tartalmat és stílust nem tartja helyénvalónak, mintegy a mű hibájának véli, s a regényszerű szálat – melynek példája a szerelmi történetet egy epizódja – erénynek, hiszen megfelel a megjelölt műfajnak.
Az alábbiakat egyetértve idézem az ő – Illyés kvalitásainak teljesen megfelelő – kritikájából:
A mű „nem adja meg azt a mámoros belefeledkezést az ábrázolt világba, amelyet az igazi nagyepika megadhat. Az olvasó, mintha szemüvege bepárásodott volna, a remek kezdés után jó ideig homályosan lát, hangulatából egyre-másra kizökken, s végül kénytelen észrevenni, hogy a regény élvezetében valami folyamatosan gátolja. Mi ez? Igen, elsősorban ez a stílus, melyről Rónay György igen helyesen állítja, hogy szebbet nemigen írtak le magyar nyelven. IIlyés stílusa azonban bármilyen nagyigényű és vibrálóan szellemes, lényegében nehezen alkalmazkodik az elbeszéléshez. Mondatai, melyeken sorra érezni, hogy az író mindegyik előtt egyaránt átérezte a megfogalmazás félelmét és örömét – túlságosan személyiséghez kötöttek. Az író, éppen mert létrehozásuk közben kifejezőképességének csúcsait járja, erőművészként az ábrázolt világ és az olvasó közé lép, fitogtatva finoman poentírozó szellemességét. Ez a stílkacérság mely csupa sejtetés, célzás, elhallgatás, a regény mögül fölöslegesen varázsolja elő a ránk kacsintó írót, s ez keletkezteti azt az érzést, hogy a regénynek két főhőse van: a párizsi fiatal Illyés és mostani ábrázolója.
Ezt a zaklató kettőséget pedig az okozza, hogy Illyés regényének első két harmadát nem az epika hangján, hanem esszéstílusban írta meg.
Az esszének – legalább is a modern magyar esszének – minden mondatmozaikja úgy szikrázik, mintha az egészet akarná tükrözni: komprimáltsága a lehető legnagyobb. Az időbe-sodró laza regénymondat sohasem ilyen villogó reflektorsorozat, hanem inkább állandó, egyenletes fényhullámzás. Legfőbb irányítója nem is a poentírozás.
Hasonló szempontból lehetne bírálni a regény jellemzését. Illyés alakjait, különösen könyve elején esszészerűen ábrázolja. Ez az ábrázolás a mondatot tekintve bármennyire pregnáns, éppen szellemi díszessége miatt megjegyezhetetlen. Nyomtalan élcbuborékként pattan el az olvasóban.” (Lengyel Balázs: Hunok Párizsban – Megjegyzések Rónay György kritikájához. – http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/LENGYEL/lengyel00255/lengyel00275/lengyel00275.html)
Szóval: részemről egyetértek a fenti nézettel, azzal a fontos kitétellel, hogy mivel nem tartom regénynek e művet, hanem valamilyen egyénien és egyedien sajátos, sőt talán egyszeri műfajnak, melyet Illyés talán csak egyetlen alkalomra hozott létre – ezért nem kérem számon rajta, hogy többnyire nem olvasható regényként.
Való igaz az is, hogy túl sok a szereplő. Mi indokolja nagy számukat? – Az író akkori szándékai, hiszen az ő történetüket egy hatalmas regényfolyamban szándékozott később követni. – Ezt azonban sajnos nem írta meg. A másik oka, hogy különféle nézetek szócsöveiként is fellépteti őket – épp azzal a szándékkal, hogy a korabeli, jól ismert nézetek, ideológiák jobban érthetővé váljanak, az olvasó számára szinte megszemélyesítődjenek. Ez az elképzelése talán nem helyes, viszont olyan jól van kivitelezve, hogy nekem olvasás közben eszembe sem jutott feltételezni, hogy a szereplők szájába adott ideológiákról van szó. Erre a legjobb példa Dombos és Bernák vitája. Ezt a vitát például, bármilyen remekül van ábrázolva, mégis Illyés dilemmájának gondolom: két „(fél)gazember” közül melyiknek van kevésbé igaza…– vagy igaza. A többi szereplő közül szintén sokan vannak a különfél ideológiák megszállottjai, őszinte hívei. Ennek valóságalapja pedig az a feltűnő jelenség, hogy Ilyés beszámolója szerint (is), a korabeli emberek tele voltak gondolatokkal, ideológiákkal, különféle eszmerendszerekkel, melyeknek hívéül szegődtek, vagy éppen saját maguk ötölték őket ki. A francia munkásmozgalom és általában a politikai (tkp. társadalmi) élet „hierarchia nem a felsőbb rétegeken függött, hanem az alsókon nyugodott. A legnagyobb pártoknak alig volt elnökségük, titkárságuk, könyvecskékkel ellátott tagjuk. E pártoknak rendszerint irányuk volt, ennek követéséről számot adtak, ezzel híveket vagy ellenségeket szereztek. A hívek teremtették a pártokat, nem a pártok a híveket. … Naponként százhúszezer bisztróban tárgyalták az ország és az emberiség ügyét. Ezek közül tízezerben teljesen önálló világmegváltó ült, külön vezérkarral, táborral és ellenzékkel.”
Az előző csak egyetlen példa a könyv számtalan izgalmas és érdekes témájára – annak megértésére idézem, hogy miért nem fér el mindez egy hagyományos regényben. Ráadásul e témák szinte mindegyike ma is aktuális! – ha másképpen nem, akkor mai hiányuk a mi gondolkodásunkból, és életünkből. Illyés stílusa káprázatosan szellemes, okos – igaz, élvezése némi megszokást és beleérző szimpátiát igényel.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

5.0
átlagos pontszám i
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók