A kötet átfogó képet ad a lengyel – és az egyetemes – filmművészet egyik legmeghatározóbb alkotójának pályájáról. A Lódzi Filmfőiskolán folytatott tanulmányaival kapcsolatban részletesen leírja pályatársainak indulását, valamint Cybulskival, Polanskival létrejött szoros munkakapcsolatát. Külön fejezetet szentel a lengyel filmiskola kialakulásának, bemutatva történelmi és filmtörténeti hátterét. Részletesen elemzi a háború utáni színészgeneráció játékstílusát. A kötet időrendben haladva mutatja be a Wajda számára legfontosabbnak ítélt filmek megszületésének körülményeit. Nem törekszik ugyanakkor teljességre, nem monográfiát ír önmagáról, inkább a rendezői pálya meghatározó állomásait járja körül: a témaválasztás motívumaival, a színészekkel folytatott közös munkával, a forgatás körülményeivel ismerteti meg az olvasót. Terjedelmes részt szán a “Hamu és gyémánt”, a “Menyegző”, “Az ígéret földje”, a “Márványember”, a “Vasember” forgatására való visszatekintésnek. A színházi rendezéseinek (“Ördögök”, “Bűn és bűnhődés”) szentelt fejezet bepillantást enged a híres krakkói Stary Teatr életébe. A kötet végén a mai lengyel filmművészet helyzetét mutatja be.
Kapcsolódó könyvek
François Truffaut - Önvallomások a filmről
"Lehet, hogy jók a filmjeim, lehet, hogy rosszak, de én csakis ezeket a filmeket akartam megcsinálni. Olyan színészekkel, akiket én szemeltem ki, akiket szerettem" - olvashatjuk François Truffaut (1932-1984) egyik kritikusának írt levelében. Truffaut filmjei talán valóban nemcsak a "francia új hullám", de a filmművészet legszemélyesebb alkotásai, igazi szerzői filmek, melyeket "kamera-töltőtollal" írt. A "Négyszáz csapás", a "Jules és Jim", a "Bársonyos bőr", a "Fahrenheit 451", az Amerikai éjszaka", "Az utolsó metró" rendezőjének őszinte, személyes vallomásait olvashatjuk önmagáról, a filmművészetről, filmjeinek keletkezéséről-forgatásáról az Anne Gillain gondozta kötetben, melyet több mint háromszáz interjúból formált különös életrajzzá, izgalmas olvasmánnyá a szerkesztőnő.
Kovács András Bálint - A modern film irányzatai
A Modern film irányzatai című könyv az első olyan összefoglaló munka, amely átfogóan dolgozza fel az európai film hatvanas-hetvenes évekbeli nagy korszakát. Nem tételes filmtörténet, sokkal inkább összehasonlító forma- és eszmetörténeti áttekintés, gazdag képi illusztrációval és részletes filmográfiával. Kovács András Bálint úttörő vállalkozása az elmúlt évtizedek kiemelkedő filmművészeti törekvései és teljesítményei közt segít tájékozódni.
Kovács András Bálint - Szilágyi Ákos - Tarkovszkij
Nehezen megszületett könyvet tart kezében az olvasó. Tarkovszkij halála után tizenegy évvel jelenik meg a mű, amelyet három évvel a tragikus esemény előtt kezdtünk el írni mint az életútja feléhez érkezett művész addigi pályájának összefoglalását. Miután 1984-es "disszidálása" miatt Tarkovszkij indexre került, a magyarországi publikálásra nem is gondolhattunk. Mire a könyvnek - kalandos körülmények között - külföldi kiadót találtunk, s mire a francia fordítás elkészült, Tarkovszkij már nem volt közöttünk. Monografikus feldolgozásáról akkor, abban a helyzetben szó sem lehetett. 1986 óta tervezzük, hogy megírjuk "a" könyvet, a "végleges változatot". Írás közben kellett ráébrednünk: "végleges változat" nem létezik. Ez a könyv csak Tarkovszkij világaiban folytatott utazásaink egy újabb állomása.
Andrej Tarkovszkij az orosz filmművészet eddigi legnagyobb alakja volt, aki az Iván gyermekkorával, az Andrej Rubljovval, a Szolárisszal, a Tükörrel, a Sztalkerral, a Nosztalgiával, és az Áldozathozatallal az orosz kultúrát és művészetet klasszikus fokon képviselte a szovjet korszakban. Mintha az orosz filmművészet sztalkere lett volna ő, akinek megadatott, hogy a világkultúra megszentel földjére, hatalommal, pénzzel, tudatlansággal, körülkerített csodás Zónájába vezesse mindazokat, akik vagyunk, s aki ő maga is volt, föltéve, hogy művészetének útitársául szegődünk. A 20. század utolsó harmadában, az évszázadok óta haldokló orosz ortodox civilizáció végének atmoszférájában lehetővé vált számára, hogy mindössze hét játékfilmből álló életművével olyan művészetet teremtsen, amelynek spirituális telítettsége és érzéki varázsa, formaszépsége és plaszticitása csak két átmeneti korszakhoz, a középkor végének európai és a 19. század végének orosz művészetéhez mérhető.
Bikácsy Gergely - Buñuel-napló
Luis Bunuel a film történetének legnagyobb provokátora. A hispán hagyomány és a francia szürrealizmus egyaránt meghatározta pályáját. A személyes erkölcs Istennel feleselő komor szépsége érdekelte. Középkori vallási mítoszok és eretnekségek, a modern kor kegyetlensége, külső és belső polgárháborúk álomképei népesítik be képsorait.
Bikácsy Gergely "Bolond Pierrot moziba megy" című francia filmtörténetéből ismert szubjektív hangvétele új könyvének is sajátos értéke. E könyv valóban napló: a rendező minden fontos filmjének alapos elemzése megtalálható benne, de szabálytalan, csak az emlékek belső logikájának engedelmeskedő, olykor érzékenységeket is sértő írás. Fejezeteiben az "álomvalóság", Bunuel életének és mozijának abszurd jellege tükröződik.
Bikácsy mozinaplója elsősorban a nagy rendező istentagadó és istenkereső gúnykacajára figyel. "Bunuel nevetése helyteleníti a rosszal teli ťlétező világotŤ, de a létező világ magyarázhatatlan abszurdumát harsogó örömmel fogadja. Erről már érdemes filmet készíteni
és érdemes könyvet írni"- mondja a szerző.
Michael Korda - A szerencse fiai
Kellner Henrik uradalmi tiszttartó három fia, Sándor, Vince és Zoltán Túrkeve mellől, egy tanyáról vágott neki az országnak, majd a világnak. Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a határozott, erős egyéniségű Sándor a legtehetségesebb köztük. Az 1910-es években Budapesten tevékenykedett filmkritikusként, később rendezőként. A Tanácsköztársaság idején direktóriumi tagként a filmgyártás művészeti vezetője volt, ezért októberben el kellett hagynia Magyarországot. Ausztriában, Németországban, Hollywoodban dolgozott, majd 1932-ben megalapította a London Films céget, s az angol filmipar legmarkánsabb alakja, felvirágoztatója lett. (Ezért is kapta meg, a filmvilágban elsőként, a lovagi címet). Testvéreit maga után hozatva rendkívül összetartó, közös és nagy sikerű munkákra,de családi perpatvarokra is mindig kész együttest szervezett maga köré. A festőnek készülő Vincéből ötletes díszlettervezőt faragott, a függetlenebb természetű Zoltán pedig a maga tehetségéből (de természetesen bátyja támogatásával) lett kiváló filmrendező. Barátaik, közeli munkatársaik között tarthatták számon Winston Churchillt, H. G. Wellst, Graham Greene-t, Charles Laughtont, Laurence Oliviert, Vivien Leigh-t és másokat, akikről e könyv szerzője, Michael Korda, mulatságos, érdekes adomák egész sorozatát jegyezte föl. Filmjeik - a VIII. Henrik magánélete, a Lady Hamilton, a Szép Heléna szerelmei, Az eszményi férj, a Négy toll, a Sanders, a folyam ura, a Kiáltsd, ez kedves vidék! - a mozitörténet klasszikusai.
Michael Korda, Vince fia, aki a három testvér mesébe illő karrierjének történetéből eleven, színes, információgazdag biográfiát írt, más téren, az irodalom területén tett szert hírnévre. Egy patinás könyvkiadó vállalat igazgatóhelyettese és több sikeres könyv szerzője.
Andrej Tarkovszkij - Napló
Tarkovszkij 1970 áprilisától 1986-ig, haláláig vezetett naplót, melyben feljegyezte filmjeivel kapcsolatos alkotói feladatait, valamint viaskodását a szovjet hivatalos szervekkel. Még ha visszafogott módon fogalmaz is a Napló írója, a műből képet alkothatunk egy mélyen gondolkodó személyiség titkairól, a filmről, irodalomról, filozófiáról szóló nézeteiről. Megtudhatjuk, hogy milyen intellektuális-érzelmi kapcsolat fűzte Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez, Hesséhez; kortársaihoz, Fellinihez, Paradzsanovhoz, Zanussihoz stb. A modern filmművészet egyik csúcspontját jelentő Tarkovszkij-életmű megértéséhez, a filmművészet avatott szakértőit is próbára tevő, talányos alkotások elemzéséhez igen nagy segítséget nyújthat a Napló, melyből az alkotói folyamatot illetően is fontos következtetések vonhatók le.
Federico Fellini - Mesterségem a film
... álmomban se képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem - vallja magáról korunk egyik legnagyobb filmrendezője. - De aztán az első naptól, attól az első alkalomtól kezdve, hogy kimondtam: "Gép indul! Tessék! Ennyi!", úgy tűnt fel, hogy világéletemben ezt csináltam, mást nem is csinálhattam volna, ez vagyok én, ez az én életem. Ezért van az, hogy amikor forgatok, nem teszek mást, mint követem természetes hajlamomat, vagyis a moziban mesélem el a történeteket, azokat, amelyeket őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomásvágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárság, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével szeretek elmesélni - moralista és próféta, tanú és bohóc..." Ilyen ő prózájában is, ilyennek ismerjük meg elragadó személyiségét ebben a kötetben. Voltaképpen filmjei készülésének története ez, számos fontos, végül kimaradt mozzanat felidézésével. De minthogy Felliniről van szó - természetes, hogy prózája is minduntalan felvillant önéletrajzi elemeket, helyzeteket, különleges emberi arcokat. Úgy, hogy az olvasóban is fel-felrémlenek közben filmjeinek képsorai. A kötetet Fellini hat rajza színesíti.
Luis Buñuel - Utolsó leheletem
Luis Bunuel önéletrajza megejtően izgalmas pályakép. Leginkább azért, mert nincs benne semmi nagyképűség. De ahogy elmondja, hogy mi történt vele, mégis mindig fontos dolgokról beszél. Arról, hogy hogy rajzolódik ki egy ember arca. Hogy lesz Párizsban a nevelés, a szokások, a vidéki erkölcs béklyóiból szabaduló spanyol fiúból korszerűen művelt, mindent befogadni kész európai szellem. Hogy találkozik a huszadik század forrongó művészetével, az azóta klasszikussá lett fenegyerekekkel, polgárriogató botránykeverőkkel, García Lorcával és Salvador Dalival, Aragonnal és Tzarával, aztán a modern filmművészet nagyjaival, René Clairrel és Eizensteinnel, Chaplinnel és Erich von Stroheimmal. És megértjük: a nagyságnak vannak gyarló pillanatai, s a hóbortos bohócmozdulatok sokszor a nagyság felé mutatnak. Mikor pedig Bunuel a maga filmjeiről beszél, belelátunk a filmcsinálás titkaiba, és egy kicsit talán megtanulunk a rendező szemével nézni.
Ismeretlen szerző - Alfred Hitchcock
Alfred Hitchcock (1899-1980) munkásságát meg-megújuló legendák, kifürkészhetetlen titkok, megfejthetetlen rejtélyek övezik. A feszültségteremtés elsőszámú mestere a filmvásznon, s immáron klasszikus lélektani-bűnügyi filmek alkotója. Ez a kötet Hitchcock írásaiból, interjúiból - Sidney Gottlieb állhatatos kutatómunkájának eredményeképpen - nyújt át egy csokorra valót az olvasónak. Hitchcock, akinek "a nyilvánossághoz való érzéke Salvador Dalíéval vetekedett", tiszteletben tartja olvasóját: nem bocsátkozik látványos elméleti fejtegetésekbe, írásainak értéke tapasztalati jellegükbõl fakad. Olykor anekdotikusan, de mindig érdeklõdést keltve elemzi saját filmkészítési gyakorlatát, olykor saját filmjeit. Nem tér ki a kor kihívásai elõl sem: érzékletesen világítja meg az angol, az amerikai, a német filmgyártás erényeit és hibáit, a producer és a rendezõ változó viszonyát, a közönség és a cenzor rendezõre gyakorolt hatását vagy éppen a hatáskeltés, a filmes fogalmazásmód legkülönfélébb variációit. Magas fokú szakmai tudás, intelligencia s iróniával elegyített derű jellemzi írásait, újságírói kérdésekre adott válaszait Egy ismerõs arc (eddig) ismeretlen vonásai tűnnek fel e könyv oldalain - megerõsítve nagyrabecsülésünket a mester-rendezõ, Alfred Hitchcock iránt.
Francesco Casetti - Filmelméletek
Film és elmélet
Nánay Bence
Az olasz szerző tankönyvszerű munkája a filmelmélet szövevényes történetébe próbálja bevezetni az olvasót.
A film megjelenése óta újra és újra felmerült az a probléma, miként lehet a filmet a napi kritikánál alaposabban, igényesebben vizsgálni. Ez az elméleti tendencia az idők során csak erősödött; egyre többeket érdekeltek az olyan kérdések, mint például művészet-e a film, mitől jó az egyik és mitől nézhetetlen a másik, illetve mire vezethető vissza ez a különbség. Már a tízes évek közepén kialakult a filmelméletnek nevezett tudományág, amellyel azóta egyre többen foglalkoznak, különösen az utóbbi harminc évben szerte a világon (például Budapesten is) megalapított filmes tanszékeken.
A filmelmélet azonban egyáltalán nem egységes tudományág. Általában a negyvenes évek közepét szokták megjelölni, mint jelentős korszakhatárt. A negyvenes évekig a filmelméletnek volt valami forradalmi bája: azt igyekeztek bizonyítani a szerzők, hogy a film művészet, méghozzá autonóm, mind az irodalomtól, mind a képzőművészettől független művészet. Az írások leginkább kiáltványra vagy személyes vallomásra emlékeztettek.
Ezzel szemben a század második felének filmelmélete igazi tudomány akar lenni, lábjegyzetekkel, bibliográfiákkal és sok-sok szakkifejezéssel. Ahogy az irodalomelmélet bevett akadémikus tudományág lett, a filmelmélet is helyet követelt magának a tudományok panteonjában. A század második felének filmelmélete tehát már távolról sem olyan könnyen áttekinthető, mint a korai időszaké.
Francesco Casetti ennek az igen szövevényes, a tudományosság igényével fellépő filmelméletnek a bemutatására és rendszerezésére tesz heroikus kísérletet; könyve a korai elméletírókkal nem foglalkozik. Az elmúlt ötven év rendkívül széttartó, a legkülönbözőbb terminológiát felvonultató filmelméleti irodalmában próbál tehát valahogyan rendet tenni.
A század második felének első nagy korszakát Casetti az ontológikus filmelmélet korszakának nevezi. Az ontológikus elméletek – amelyeknek emblematikus alakja a Magyarországon is jól ismert André Bazin – a mechanikus reprodukció alapján próbálták levezetni a film többi jellemzőjét. Az ontológikus elmélet igazából az átkötést jelentett a korai és a modern filmelmélet között; már szigorú elméleti igénnyel lépett fel, de még nem használt tudományos terminológiát.
A következő korszakban a filmelmélet más tudományágak eredményeit vette át és használta fel saját céljaira. A filmszociológia, a filmszemiotika és a film pszichológiája mind-mind egy másik, már kialakult tudományág filmre való alkalmazását jelentette. E diszciplínák közül voltaképpen csak a filmszemiotika tekinthető valódi irányzatnak. Sajnos a filmszemiotika meglehetősen népszerűtlenné tette a filmelméletet: olyan bonyolult terminológiát használt, amely miatt az egész filmelméleti diskurzus hozzáférhetetlenné vált a nem tudományosan képzett emberek számára. A filmelmélettel szembeni számos előítélet a filmszemiotika túlzottan körmönfont megfogalmazásaival magyarázható.
A filmszemiotika utáni filmelméletre továbbra is más tudományok apparátusának filmre alkalmazása jellemző, de ezeknek a tudományoknak a nyelvezete már nem áll olyan távol mindennapi fogalmainktól, mint a szemiotika szakkifejezései. A filmre alkalmazott fogalmi apparátusok közül a legfontosabbak ma a pszichoanalízis, a feminizmus és a narratológia. Abban is újat hoznak ezek az elméletek, hogy – szemben a filmszemiotikával – már nem a film minden aspektusra kiterjedő vizsgálatát tűzik ki célul, hanem csak egy-egy részproblémát tárgyalnak, a narratológia például a filmi elbeszélés konstrukcióját, a feminista filmelmélet a férfi-nő viszony filmes ábrázolását.
Bár az egyes elméleti irányzatok bemutatása mindvégig pontos és következetes, Casetti kategorizálása több ponton is megkérdőjelezhető. Például – kissé önkényes és vitatható módon – a filmszemiotikát és a pszichoanalitikus filmelméletet módszercentrikus elméleteknek nevezi és együtt kezeli őket, a feminista filmelméletet azonban ezektől elkülönítve a „horizontelmélet”-nek nevezett mesterséges és erőszakolt gyűjtőfogalom alá sorolja, holott a feminista és a pszichoanalitikus filmelmélet nem képzelhető el egymástól függetlenül, a filmszemiotikát, illetve a mai pszichoanalitikus megközelítést viszont Christian Metz személyén kívül szinte semmi más nem köti össze.
Casetti könyve ennek ellenére áttekinthető és olvasmányos bevezetést nyújt a filmelmélet tudományába, fontos megemlíteni azonban, hogy több szempontból is óvatosan kezelendő. Egyrészt komoly aránytévesztés mutatható ki a könyvben; az olasz elméletírók lényegesen több teret kapnak, mint azt valódi jelentőségük indokolttá tenné. Emellett igen egyenetlen a könyv stílusa: azok a részterületek, amelyeket a szerző jól ismer, élvezetes, egy-egy problémát több oldalról is megvilágító fejezetben kerülnek elénk. Más témakörökkel– például a kognitív és a feminista filmelmélettel – viszont nem foglalkozik behatóan, ezeken a pontokon Casetti írása sokszor egyszerű könyvismertetésbe megy át: a szerző sorra veszi az adott szakterület néhány – nem mindig legfontosabb – könyvét, és egy-egy bekezdésben összefoglalja mondanivalójukat. Szerencsére a könyv nagyobb részére és legfontosabb fejezeteire nem ez az írói stratégia jellemző.
A Filmelméletek nem az utóbbi ötven év filmelméletének kimerítő elemzése, viszont korrekt összefoglalás. Tankönyv, nem tudományos értekezés. Az is megérti, aki eddig azt sem tudta, mi az, hogy filmelmélet, és ez már önmagában is nagy dolog.
Walter Murch - Egyetlen szempillantás alatt
Szerzőifilmes Könyvtár 1. kötet
Ez a kötet egy rendkívüli utazás a film vágásának roppant bonyolult, de annál izgalmasabb világába.
Szergej M. Eisenstein - Válogatott tanulmányok
"EISENSTEIN - MŰVÉSZET ÉS ELMÉLET" "Amikor magam alkotok, messze elhajítom a pokolba a törvényszerűségek "mankóit", ahogy Lessing nevezte őket, és Goethe szavaira emlékezem - "grau ist die Theorie" - és fejest ugrom az alkotás közvetlenségébe. Eközben azonban egyetlen pillanatra sem feledkezem meg annak óriási jelentőségéről, hogy az alkotás mámorának percein túl mindannyiunknak, és nekem elsősorban, egyre szabatosabban meghatározott, egzakt adatokra van szükségünk arra vonatkozóan, amit csinálunk. Enélkül nem fejlődhet a művészetünk." - írja Szergej Mihajlovics Eisenstein, a filmrendező és teoretikus, akinek életművében a művészi alkotómunka és az elméleti tevékenység szorosan összefüggött, áthatotta egymást. Tanulmányaiban nemcsak a filmelmélet aktuális kérdéseit vizsgálta, hanem saját filmjeit is olyan részletesen, olyan alapossággal és tudatossággal elemezte, hogy az egyedülálló a filmművészet történetében. Filmkészítés közben is papírra vetett gondolattöredékeket. Két film forgatása közti kényszerszünetekben elméleti írásokon éppúgy dolgozott, mint filmterveken, forgatókönyveken."
Nico Naldini - Pasolini
Pier Paolo Pasolini élt ötvenhárom évet (1922-1975), mikor brutálisan meggyilkolták. Szinte áttekinthetetlenül szerteágazó, gazdag életművet hagyott hátra: vers, próza, dráma, teoretikai, közéleti írások, filmek maradtak utána. A XX. század legjelentősebb és legsokoldalúbb művészei közé tartozott. Olyan személyiség volt, akit naponta támadott és megalázott, ugyanakkor orákulum gyanánt tisztelt és faggatott a média. Magánélete és munkája örökös viták kereszttüzében állt. Nico Naldini (1929) író, költő, irodalomtörténész az unokaöccse Pasolininek. Mindvégig az ő fizikai és szellemi közelségében tevékenykedett. Könyvében naplóbejegyzések, levelek, cikkek, bírósági jegyzőkönyv-részletek, baráti emlékezések segítségével idézi meg a tragikus sorsú író-rendező alakját, teljességében szeretné elénk állítani ezt a nyughatatlan, telhetetlen szellemű alkotót, akinek Magyarországon leginkább a filmjeit ismerik (Máté evangéliuma, Canterbury mesék, Médea, Dekameron, Salo, avagy Szodoma 120 napja, Az ezeregyéjszaka virága stb).
Zalán Vince - Gaál István krónikája
Pier Paolo Pasolini 1965-ben két filmrendező előtt emelte meg a kalapját: az egyik Luis Bunuel volt, a másik a fiatal magyar filmrendező Gaál István, akinek első játékfilmjét, a Sodrásbant az év legemlékezetesebb filmjének nevezte. S valóban: a Sodrásban elsőként adta tudtul a világnak, hogy Magyarországon "másfajta raj" állt a kamera mögé. Gaál István tevékeny részese és meghatározó egyénisége az új magyar film megteremtésének: mint rendező, olykor meg mint operatőr alkotója szociográfiai ihletésű lírai dokumentumfilmeknek (Pályamunkások, Oda-vissza, Cigányok), más filmjeiben Bartók vagy épp Gluck zenéje inspirálja költői képi világ megformálására, de mindenekelőtt játékfilmjei (Sodrásban, Zöldár, Keresztelő, Holt vidék, Legato, Cserepek, Orfeusz és Eurydiké) bizonyítják kivételes filmrendezői tehetségét. Magasiskola című filmjét a cannes-i filmfesztivál zsűrije külön- díjjal tüntette ki. Az ő fordításában ismerhettük meg Renato Mny A film formanyelve és a neves filmrendező, Carlo Lizzani Az olasz film története című művét. Tanított a római filmfőiskolán, a legutóbbi években pedig Indiában vezetett mesterkurzusokat. A kötet föleleveníti e gazdag életpálya kevésbé fontosnak látszó, mégis meghatározó eseményeit éppúgy, mint a nyilvánosság előtt lezajlott történéseit. Érdekes kordokumentumokat (műhelyvitákról készült feljegyzéseket, barátok, alkotótársak - Huszárik Zoltán, Szőllősy András és mások - leveleit, fényképeket, rajzokat stb.) tartalmazó különös életrajz.
Ismeretlen szerző - JLG / JLG
„Azt hiszem, lehet logikát találni abban, amit eddig rendeztem.” – mondja Jean-Luc Godard. „Filmet csinálni, ez minden. Egyszerre élvezettel és komolyan kell őket csinálni. Ha komolyan csinálunk valamit, akkor láthatjuk, hogy nem lehet akárhogyan leforgatni, mert különben nem létezik. A film, ha lehet ezt mondani, valamiféle külső pszichoanalízis. Ha valaki sokat foglalkozik magával, attól beteg lesz, de azt is jelenti, hogy beszélgetni akar valakivel. Amikor valaki kétségbe van esve, nem mosdik. A mai filmek zöme nem mosdik már.”
Miloš Forman - Jan Novák - Fordulatok
"1985. március 25-én szmokingban és fényesre suvickolt cipőben ültem a Los Angeles-i Dorothy Chandler Pavilon egyik elülső sorában, körülöttem a flitteres ruhák némelyike többe került, mint egy autó. Peter Shaffer színművének, az Amadeusnak a filmre viteléért jelöltek Oscar-díjra. A darab a Habsburgok udvari zeneszerzője, Salieri és Wolfgang Amadeus Mozart gyűlölködéséről szólt. Az Amadeus volt a kilencedik filmem. Azelőtt négy filmet rendeztem Csehszlovákiában, ahol születtem, négyet pedig az Egyesült Államokban. Az Amadeus egy hozzám hasonló hibrid: egy Csehszlovákiában készült amerikai film, amely tízéves száműzetés után váltott nekem repülőjegyet Prágába...”
Návai Anikó - Oscar? Oscar!
Oscar csak egy név. De Hollywoodban ez vált a filmgyártás legkifejezőbb, legerőteljesebb szimbólumává. Sokan legyintenek, hogy politika, hogy nem számít, mert nem fontos. De az igazság az, hogy semmi nem jelent többet annál, mint amikor valakit saját kollégái ünnepelnek és jutalmaznak kimagasló teljesítményéért.
Emlékszem, amikor egyik barátom, Richard Dreyfuss köszöntőbeszédében azt mondta: az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen érzés amikor vele történik meg ez a csoda.
Igaza van. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lehet, de nem tudom. Sokszor megmosolyogjuk azokat, akik a ceremónia utáni napon mindenhová magukkal viszik az Oscart. Mert képtelenek megválni tőle. Azt hiszem, úgy érzik, hogy az egész csak egy álom, és a szobor a tárgyi bzonyíték, hogy mégis valóság. Anikó számos Oscar-díjkiosztás tanúja volt. Elleste a kitüntetett művészek életének legemelkedettebb, legboldogabb pillanatait.
Ez az élmény biztos, hogy egészen hihetetlen - és ez az izgalom vibrál ebben a könyvben.
Andy Vajna, Los Angeles, 1998.
Ismeretlen szerző - Filmrendezőportrék
A Magyar filmrendezőportrék című kötet pontosan azt tartalmazza, amit a címe ígér. Nem akar filmtörténet lenni, nem akar a kortárs magyar film szisztematikus feldolgozása lenni. Azokat a jelentős magyar filmrendezőket akarja bemutatni, akik aktívan részt vesznek a kortárs magyar filmélet alakításában, akiknek alkotásai figyelemre méltók, nemegyszer vitára ingerlők. A kötet ily módon kíván értékeket közvetíteni, s nem tekint semmilyen protokoll-listára. Az írások összessége reményeink szerint emlékezetes lenyomatát adja majd a kortárs magyar filmnek.
Patrick de Funès - Olivier de Funès - Louis de Funès
Apám mellett az élet kiszámíthatatlan volt, és elragadó. Nem mondható sem szokványosnak, sem szomorúnak. Az a mítosz, hogy a komikus színész a színházból kijövet elveszti humorát, és magára ölti a nyomasztó mélabú maszkját, a mi otthonunkban sosem volt tapasztalható. Louis de Funès az életben éppoly mulatságos volt, mint a filmvásznon, ha nem is ugyanazokat az eszközöket használta, mert mindenekelőtt a hivatásának élt, és végig egész pályafutásán folyamatosan csiszolta színészi játékát. Most mi, a fiai mint egy rendkívül eredeti kaland közönséges tanúi a legtöbb kérdésre mindenkinek választ adunk ebben a könyvben. Louis de Funès, aki milliókat nevettetett a moziban, a filmjei pedig nézettségi rekordokat döntögettek (az Egy kis kiruccanás nézőszámát, évtizedekkel később, csak a Titanicé múlta felül), nem fiatalon vált közismertté. Attól fogva viszont gyakorlatilag eltűnt a külvilág elől, és jóformán sosem nyilatkozott. Elzárkózása számos találgatásra, rossz ízű pletykára, jó és rossz legendák születésére adott alkalmat. Ezt az életrajzot két fia, Patrick és Olivier Funès írta, édesanyjuk Jeanne de Funès közreműködésével, és nem csupán egy hihetetlenül sikeres színészi pályafutás pontos képét rajzolják meg benne, hanem egy nagy nevettető életútját is a születéstől az örökkévalóságig. Azt az életutat, amely nem szűkölködött a filmvászonról is ismert mulatságos helyzetekben, személyes kétségekben és kemény küzdelmekben, szorongásokban és indulatkitörésekben, boldog és elkeserítő pillanatokban. Ez a könyv Louis de Funès ismeretlen arcát mutatja be az olvasónak, és nem csupán remek olvasmány, hanem szép tisztelgés is egy színészlegenda emléke előtt, akinek az élete nem a halállal ért véget, mert filmjei azóta is a nézők újabb és újabb generációinak adnak önfeledten kacagtató, derűs pillanatokat. (Olivier de Funès repülőgép-kapitány, Patrick de Funès röntgenorvos)
Luis Buñuel - Az andalúziai kutyától Az öldöklő angyalig
Magyarországon ritkán jelennek meg filmforgatókönyvek. Még ennél is ritkább (talán Bergmann az egyetlen kivétel), hogy egy nagy alkotó életművének legjelentősebb filmjeit bemutató kötet látna napvilágot.
A L'Harmattan Kiadó ezt a hiányt kívánja pótolni Buñuel-sorozatával, amelynek bevezető darabja a rendező Utolsó leheletem című önéletrajzi írása, a következő három pedig Luis Buñuel tíz forgatókönyvét tartalmazza.
Az első kötetben Buñuel első két filmje - a húszas-harmincas évek szürrealista mozgalmának jelentős kortörténeti dokumentumai, a Salvador Dalíval közösen írt Az andalúziai kutya és a Párizsban forgatott Aranykor - mellett a hatvanas évek első felének két kiemelkedő műve, a Spanyolországban készült Viridiana és a mexikói korszak legismertebb alkotása, Az öldöklő angyal kap helyet.
A második és harmadik kötet, terveink szerint, három-három forgatókönyvet tartalmaz majd, az Egy szobalány naplóját, a Tristanát és A Tejutat, valamint a hetvenes évek végén forgatott trilógiát, A burzsoázia diszkrét báját, A szabadság fantomját és A vágy titokzatos tárgyát.
A sorozat, természetesen, nem törekedhet teljességre egy olyan hatalmas életmű esetében, mint amilyen Buñuelé, így szándékunk inkább az, hogy egyfajta keresztmetszetet adjunk a spanyol filmrendező művészetéről. Forgatókönyvei irodalmi igényű, rendkívüli precizitással és dramaturgiai tudással megalkotott írások, amelyek nem csak a filmkedvelők érdeklődésére tarthatnak számot, hanem a ma filmkészítői számára is tanulságosak lehetnek.