További értékelések

Fura ​azt látni, hogy ennyire alulértékelik ezt a könyvet. #Mi bajotok ezzel a könyvvel?# Pedig jó ez! No, persze nem tökéletes, én még fordítási hibákat is találtam benne (pedig ez nagy szó, mert én általában nem veszem észre az efféléket. Nem is vagyok nagyon toppon angolból, de itt inkább a magyartalan kifejezések szúrták ki a szememet. No és a személynevek ragozásai!! Borzasztóan kizökkentettek az olvasásból!)

Az arany jegyzetfüzet tulajdonképpen több kisregény összefűzése. A „keretregény: az öt részre osztott Férjetlen nők, melynek a főhőse Anna Wulf, az írónő. Anna írt egy könyvet, ami Afrikában játszódik, afféle önéletrajzi ihletésű mű. Ezzel a regényével befutott, annak jogdíjából él barátnőjével, Mollyval – annak lakásában. Mindketten elváltak, Molly egyedül neveli fiát, Tommyt, aki eléggé különös, visszahúzódó fiú. Molly ízig-vérig kommunista, Anna belépett ugyan a pártba, de nem igazán tartja magát kommunistának. (Ha ezeket összevetjük Doris Lessing életrajzával, felismerhetünk benne közös pontokat). A két barátnő eléggé feminista módon viszonyul a férfiakhoz, illetve túl sok csalódás érte őket, ami miatt keserűség (is) árad belőlük. Anna pszichológushoz is jár (Cukor Mutter), aki segíteni próbál, hogy átlendüljön az írói válságán. Ebből a célból javasolja, hogy Anna vezessen naplót. De ő nem időrendben kezdte el megírni, hanem témánként. Volt egy fekete jegyzetfüzete, amelyben a múltját írta le (ez gyakorlatilag az a bizonyos regény, amit kiadtak és aminek a jogdíja folyik bele folyamatosan a zsebébe), a piros kicsit kusza, itt a politikai nézetei vannak vázolva (belépés a pártba, távozás a pártból, ez a része nem volt túl hangsúlyos, szerencsére hosszú sem). A sárga jegyzetfüzet tetszett a legjobban, mert itt az érzelmek voltak előtérben. De nem ám egyszerűen leírta az érzéseit, hanem regényt írt belőle (regény a regényben). Más neveket adott a szereplőknek, de Ella története igazából Annáé. A kék jegyzetfüzetbe pedig a mindennapok történései kerültek, amely szorosan összefügg a Férjezetlen nőkkel. Ezek a jegyzetfüzetek váltakoznak tehát a könyv lapjain – szerintem épp megfelelő arányban. A legvégén azt is megtudjuk, hogyan keletkezik az arany színű jegyzetfüzet. ;)
Gyanítom, a fentiekkel nem lettetek túlzottan okosabbak. Az az igazság, hogy nagyon sok mindent lehetne mesélni erről az ezer oldalas regényről, mert hát bőven volt cselekménye – és főleg eléggé szövevényes. De nincs értelme elspoilerezni. Leszámítva, hogy egyetlen karakter sem volt a könyvben, akivel azonosulni, egyetérteni tudtam volna (vagy fogalmazzak úgy, ki lett volna a négy kereke), sőt, némelyiküket néha inkább jól fejbe kellett volna kólintani, szóval ettől függetlenül számomra mindvégig szórakoztató volt, érdekfeszítő, sokszor pikáns. Ha nem lettek volna azok az ordas helyesírási hibák*, talán még többre értékeltem volna.

Na, tessék: én is beléptem a lábjegyzetelők klubjába!*
**Nincs most a kezem ügyében a könyv, hogy megnézhessem, de emlékeim szerint Anna, Ella és Patricia ragozása nem ment valami fényesen (Ella-val, Anna-vel, Patricia-vel), de ezt még majd lecsekkolom. Azt tudom, hogy azon szórakoztam, vajon a fordító hogyan ejtette ki azt a nevet, hogy épp azt a – hozzá nem illő – toldalékot rakta mögé. Sosem bírtam rájönni. :)

Doris ​Lessinggel teljesen véletlenül ismerkedtem meg ((mármint a munkájával, nyilván :) )) valamikor egyetem 4-5.évében, amikor a barátnőm könyvespolcáról leemeltem az Eldorádót. Ezt, és Tove Janssontól A láthatatlan kisgyereket kértem akkor kölcsön; mindkét könyv elsöprő olvasmányélményt adott. Lessing iszonyú szuggesztíven tud írni a rasszizmusról, a kilátástalanságról a fülledt rhodesiai színtéren, süt a feszültség a lapokról, és érezni, hogyan morzsolódnak fel a szereplők pszichésen a poros semmi közepén. Az Eldorádó megalapozta, A fű dalol elmélyítette, a teljesen más témájú Az ötödik gyerek pedig némileg megrendítette a rajongásom.
Ez a felvezető rajtam kívül senkinek nem érdekes, tudom, de szerettem volna perspektívába helyezni Az arany jegyzetfüzetet. Ugyanis ezt a féltéglát én kifejezetten untam. Gyanítom, az elkötelezett rajongásom vetette meg velem sok évvel ezelőtt a könyvet, anélkül, hogy különösebben utána néztem volna az értékeléseknek. Teljesen hülye mondjuk nem voltam, nem véletlen, hogy ide-oda tologattam a polcon évekig, miután beleolvastam és rájöttem, hogy ez kemény dió lesz.

Nem célom fennhéjázva lehordani, sőt, biztos vagyok benne, hogy a megjelenésekor teljesen aktuális politikai és társadalmi problémákat dolgozott fel, de ez majd‘ hatvan év távlatából iszonyatosan érdektelennek hat. Nem is annyira a témája miatt, mert miért ne érdekelne a háború utáni Anglia, a munkásosztály és a kommunista párt viszonyai, két középkorú nő parttalan sodródása, de reménytelenül túl van írva (majdnem ezer oldal!). Csapong, monologizál, olyan, mint egy politikai színezetű Franny és Zooey, felszorzott oldalszámmal. Képtelen voltam a neurotikus Annához vagy bármelyik szereplőhőz érzelmileg vagy intellektuálisan kapcsolódni, nem értettem, és őszintén, 100 oldal után már nem is akartam bevonódni a pillanatoként váltakozó érzelmi viharokba.
És azok a névragozások! Ella-vel, Julia-vel, Patricia-re és hasonlók, hogy lehet egy könyvet így kiadni!
Egyelőre nincs több olvasatlan könyvem az írőnőtől, és ez rendben is van.

Rég ​olvastam olyan regényt, ami ennyire magába szippantott volna, ennyire lekötötte volna a figyelmemet és ennyire fontosnak tartanék. Igen, számomra ez most az évtized regénye. Lessing nem többre vállalkozott, mint hogy megírjon egy korszakot, mondjuk az 50-es évek Angliájának közérzetét, ráadásul határozottan és hangsúlyosan női szempontból. Az már mondjuk kérdéses, hogy egy női szempontról van-e szó, mert Anna Wulf, a napló írója: sok. Tényleg.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, tartottam attól, hogy Lessing majd fölszeleteli négy aspektusra Wulf személyiségét és nem lesz könnyű összerakni, de neki mégis sikerült olyan bravúrosan összeszerkeszteni Anna érzelmi, hétköznapi, művészi és politikai életét, hogy sehol sem lógott ki a lóláb, hisz Anna regénye gyakorlatilag a saját múltját dolgozza fel (ahogy a lánglelkű bohém baloldaliak világjobbító szándékkal tönkretesznek egy néger családot), írással kapcsolatos gondjai egyben széteső, majd az őrület felé sodródó énjének gondjai is (megnevesíteni, megnevesíteni, megnevesíteni, aztán mégis inkább megálmodni). Elképesztően izgalmas volt olvasni naplóként Wulf hétköznapi életét, aminek középpontjában a női szerepek állnak (szerető, anya, barátnő, értelmiségi, aktivista stb.), egy helyen megkísérli leírni egy napját (és ez csak egy utalás az egész regényt átszövő Virginia Woolf utalásoknak). Amikor pedig a vörös naplót olvassuk, szinte mintha Simone de Beauvoir angol testvérét hallanánk, csak persze túl a kiábránduláson, egyre ironikusabban, sőt szarkasztikusabban használva azt a zsargont és stílust, amiben addig hittek. És végül a megbomló, pánikbeteg, izolált Anna, akinek naplói vezettek már mást is öngyilkossági kísérletbe, egy új naplót nyit, amiben igyekszik összerendezni magát, ha már a világban nem tud. Az arany jegyzetfüzet kezdősorai – ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot – az általunk is olvasott Az arany jegyzetfüzet kezdősorai, ami erősen kilendíti az olvasót, ti. azt olvasom, amit épp a szereplő ír. Ezt nagyon szeretem. És hogy sikerül-e Annának kijutni ebből az örvényből, amit az önmagaság akarása, de egyben a boldogság, szerelem akarása nyit meg, hát maradjon titok.
Anna mellett kétségtelenül még két fontos szereplője van ennek a naplóregénynek: Freud és Marx. És mindketten megkapják a magukét. Szerintem életemben olyan frappáns és szellemes kritikát nem olvastam a pszichoanalízisről, mint e könyv lapjain, mikor is Anna rájön, hogy évek óta tartó beszélgetései Cukor Mutterrel nem vezetnek tovább egy bizonyos pontnál (ennek ellenére a freudi terminológiából nem fog tudni kitörni). A szocializmus pedig már csak magánmítoszokkal tartható fenn, olyan mint egy megszokott szófordulat, de még tud ijesztően hatni kevésbé edzett amerikaiakra.
A naplóregényt nő írta egy nőről, és azt gondolom, ilyen őszintén és leplezetlenül nem olvastam még női testről, női vágyakról (női orgazmusról), nők nők közti olykor csöppet sem a sisterhood szellemében fogant kapcsolatokról, mégis Anna – bár sokszor kritizálja a férfiak sovinizmusukért – valahogy mégsem tűnik kifejezetten feministának, sokszor egyenesen áldozata a férfiak (szorongásai)nak és noha tudja a maga okosságával, mégis társfüggő, nem tud (önmagával, vagyis pusztán önmagával) élni. Anna szinte mindent túlracionalizál, hogy aztán épp a ráció ellenében döntsön, hol pusztán szeszélyből, hol kísérleti jelleggel, hol sajnálatból, hol őrületből. Érdekes, hogy a saját gyerekéhez alig fűzi más, mint az ösztönös anyai szerepek a gyerek védelmére, és ez a szerep az, ami igazán formát tud adni az életének. De Jean – mintegy ítéletként anyja életmódja fölött – a bentlakásos angol iskolák egyenruhás világát választja, azt hiszem, Anna talán ettől csavarodik be a végére.
Nagyon sokat lehetne még erről a könyvről írni, ajánlónak hosszú lenne. Zseniális könyv, megdolgozza az olvasó érzelmeit, elgondolkodtat, rádöbbent és megríkat. Kult.

Hu ​de nehéz szülés is volt ez! legalább háromszor álltam a feladás határán, mégis végigolvastam és nem bántam meg.
Nézzük az első benyomásokat „olvasott leszek” listán szereplő Nobel-díjas nő által jegyzett csodálatosan szép borítójú könyv. Nem lesz itt baj kérem szépen, teljesen jó párosítás, micsoda 64% mi van itt? mindenki megőrült? A borító rendesen félre vitt, nagyon tetszik, sőt talán ebben az évben az egyik legjobb kompozíció, első ránézésre nekem könnyed érzést kelt, ez a könyv nem illik hozzá, teljesen melléviszi az érzéseket, a jegyzetfüzet nem egy csajos, bohókás lányregény ahol a bálban letörik a cipősarkok, ez egy kőkemény filozófia dráma, annak is a rosszabbik a neurotikus fajtájából.
Ha jól nézzük nem is egy, hanem kapunk majdnem hat-hét regény egy áráért, tehát ár-érték arányban biztosan az egyik legjobb befektetés, mégsem tudtam igazán szeretni, bár az első egy-két hullámvölgy után tagadhatatlanul voltak számomra érdekes részek, CCCP-hez ragaszkodó nyugati kommunista vergődése nagyon tetszett, jó gondolatokat vettet fel a sárga füzet, amit nagyon untam az a fekete és benne megint a gyarmati Afrika, kicsit túl sokat olvasok erről mostanában sokkal jobb előadásban.
Lényeg a lényeg tagadhatatlanul voltak benn mélységek, de megtaláltam a magasságokat is, ez egy női, nem csajos könyv, rólunk, talán értünk az ötvenes évek szemüvegén keresztül.
Ne a borító alapján ítéld meg! Olvas bele és utána ha nem varázsolt el azonnal tedd le, mert nem sok olyan marha lesz mint én aki ezt végigrágja :)

Nem ​túl jó érzés, amikor befejezel egy régóta várt, közel ezeroldalas könyvet, és a végén rájössz, hogy nem érzel semmit. Nincs nagyon mit írnom a regényről. Ha őszinte akarok lenni, a piros kivételével tetszett az összes jegyzetfüzet, bár legjobban a fekete. Viszont elég zavaró volt, hogy a sárgában teljesen mások a nevek, mint a kékben. Anna kapcsolatai mind nagyon furák voltak, de lehet, hogy a független életmódjához nem is illett volna egy hagyományos értékrendet képviselő pasi.

Már ​egy jó ideje várólistámon volt. Aztán beválogattam a Nobel-díjas kihíváshoz a polcomra. Az évtizedeken túl az oldalszámokat jelöltem be a könyvek alatt. Mondanom sem kell, hogy ez a leghosszabb kötet a 12 közül. Gondoltam havonta kettőt elolvasok és fél év alatt így teljesítem a kihívást. Ezért így előrébb vettem a sorban és február közepe felé neki is láttam. Az első 200 oldalon átverekedtem magam, aztán igyekeztem napi 100 oldalt elolvasni,hogy folyamata legyen a fejemben a történetnek. Megértem azokat, akik alulértékelték vagy félbehagyták. Nem könnyű olvasmány. Sok pátbeszéd, politizálás, filozofálgatás és történet a történetben van benne. A fülszöveg írja, hogy a főszereplő írónő az őrület szélén áll és sok mindenben megkérdőjelezi az elveit. Mivel nem olvastam a szerzőtől más könyvet így nem tudom, hogy a többi könyvében is így csapong vagy ez szimbolikusan jelzi a főszereplő lelki állapotát, ami végigkíséri a történetet. A végére kerek egésszé vált a könyv. Igazából az 1950-es évek Angliáját jól bemutatja a szereplők elméjén keresztül. Érdemes volt végig olvasni. Nem bántam meg. Viszont rá kell hangolódni.

Úristen, ​ez a könyv rettenetes! (bocs, drága Barátném, @OlvasóMókus )
Megpróbáltam elolvasni, adtam neki több esélyt is (mert legszívesebben már a 10. oldal után félbehagytam volna), de egyszerűen annyira unalmas, hogy nem bírom tovább, feladom. :/

Vegyes ​érzéseket hagyott maga után ez a könyv…
Több, mint egy hónapig “küzdöttünk” egymással, de ebből az első kb. 200-300 oldal tartott egy hónapig, a Mashopiban játszódó részt az elején egyszerűen ki nem állhattam, és sokszor éreztem közben, hogy feladom. Nagyon zavart a tagolatlansága, eseménytelensége, a szereplők szenvelgése, ezt a részt csak úgy tudtam átvészelni, hogy közben más könyveket is (ki)olvastam.

A politikai részeket untam, az érzelmeket taglaló fejezetekkel már gyorsabban haladtam, de nagyon negatív életérzést hagyott bennem, hogy a könyvben egyetlen egészséges lelkű férfi vagy nő sincs, minden párkapcsolat és házasság döglött, vagy a másik vérszívásáról szól, mintha igazi szeretet nem is létezne a világon, és ez ugyanúgy hamis képet közvetít a valóságról, mint egy cukormázas love story, nekem nagyon hiányzott az ellensúly a sok mocsok és beteg kapcsolat mellé.

A főhőst nem értettem. Mindig unatkozó nős férfiakkal kezdett viszonyba, aztán nyűglődött meg féltékenykedett, pedig még csak nem is ígért neki senki igazi érzelmeket, aztán csodálkozott, hogy depresszióba, az őrület szélére süllyed (Néha már engem is magával rántott, nagyon vártam a könyv végét.) Különösen a Saullal való kapcsolatát nem értettem, ahhoz a pasihoz már tényleg mazochistának kell lenni.

Amiért mégis négy csillagot adok neki, bármennyire is taszított benne sok minden, az a szókimondása, tabu nélkülisége, érződött belőle, hogy a szerző jól ismeri a női lelket, sok érdekes gondolatot, jó idézetet találtam benne. Nem olyan volt, mint amire számítottam, de érdemes volt elolvasni. (Viszont depressziós hangulatban nem szabad belekezdeni, mert irtó kiábrándító és lehangoló, sehol nincs benne feloldozás. I warned you!!!)

Antidepresszánst ​kell szedni utána egy hétig….

Sokkal ​többet tudok Annáról, mint amit valaha is szerettem volna. Anna drága tényleg a nem normális emberi viselkedés határait súrolja, de én is, mert ezt már az első 50 oldal után tudtam és mégis végigolvastam ezt a könyvet. De esküszöm hogy van mentségem, azt hittem, hogy a további 900 oldalon majd történik valami…