További értékelések

Már ​az elején nagyon megörültem, hogy rátaláltam erre a könyvre a könyvtár angol polcán. Szépirodalom, Booker-díj döntős, és radikális politika meg házfoglalás téma, tök jó!
Lessing könyvének főhőse a radikális kommunista házfoglaló Alice, aki már nem annyira fiatal mint fiatalos, és egy sokadik foglaltház közösségébe kerül a könyv legelején. Bonyolult történet az övé, és érdekes módon minimális köze van a politikához. Kezdettől feltűnő, mennyire fogékony mások hangjára – ez brit angol kontextusban még betudható annak, hogy a sokféle akcentus és azok földrajzi- meg osztályháttere hasznos eszköz Lessing kezében, hogy szociográfiázzon egy átfogót, így a ’70es vagy talán már kora ’80as évek forrongó Thatcher-ellenes londoni szcénáról. Aztán apránként kibontakozik hogy Alice bár nem egy észlény, és meglehetősen élősködő primitívséggel manipulál másokat “az ügy” finanszírozása érdekében, de van egy egész rendkívüli érzékenysége, amivel “olvasni” tudja mások öntudatlan testbeszédét. Egyébként egész állatkert ez a mozgalmi góc, mindenki (Alice is) többé-kevésbé lelki sérült, csupa beteg ember – felmerül, hogy csak nem azért, hogy egyértelműen diliseknek állítsa be az ilyen önigazoló, élhetetlen, zavaros forradalmár-wannabe arcokat, csak nem karikatúra ez az egész? Az idealista hősforradalmárok lehúzós, parazitikus életformája annyira ciki, ahogy mindenkit lefasisztáznak aki nem szenteli az életét a különösebb fókusz vagy célok nélküli rendszerellenességnek. Nekem ez azért is érdekes, mert nagyon passzol a saját radikális mozgalmárságról kialakult, szkeptikusan elfogult meghasonlásomhoz. Hogy bizony ezeket a magasztos eszméket minél erőszakosabban és hangosabban lobogtatják, annál inkább látszik a dolog visszássága. Hogy itt Alice-on kívül senki nem tenne valamit hogy ne a saját mocskukban hemperegjenek, hogy azért a munka- és költségmegosztás alól passzívan vagy aktívan is de kibújnak ha felmerül egyáltalán, és hogy az egyenlőség valami olyasmi ami nem otthon kezdődik, hogy mint mindent: ezt is lehet szarul csinálni. Alice életét mások ellátása teszi ki, perverz módon legalább olyan alárendelt és kiszolgáltatott életet él ebben a szabad és etikusan megideologizált lázadásban, mint amilyet akár a legsötétebb kispolgári barakkban lehúzna robotoló családanyaként. Amikor az ember felteszi az életét valamire, hiába minden diszfunkcionalitás: nem fogja egykönnyen feladni vagy otthagyni, hiába az érzelmi és verbális erőszak, a hatósági zaklatás, az egész stresszes hajmeresztő dráma. Alice és a köré szerveződő terrorista önképzőkör mégis leginkább abban visszataszító, ahogy mások kárára élik ki forradalmi fantáziáikat. Kicsit kockának érzem magam miután mindezt leírtam, de azt hiszem a könyv üzenete megalapozott, kidolgozott, józan. Lázadni lehet intelligensen, emberségesen is, és attól még, hogy morális kötelességnek tekintjük a rohadt fasiszta disznók rendszerének megdöntését, azért a kocsiborogatás hadd ne legyen már etikailag előrébbvaló, mint hogy legyünk alapvetően rendes, jóravaló emberek. Ahogy a cím is sugallja: jóravaló terroristák.