További értékelések

”A ​zene nem egyéb, mint kadenciába szedett megbánás, amely képes az öröm és a remény illúzióját kelteni. A legegyértelműbb kifejezése annak, hogy mindannyian csak rövid időt töltünk itt, és hogy ezalatt is többnyire elhanyagoljuk, becsapjuk, vagy még rosszabb esetben egyáltalán nem is éljük meg az életünket. A zene maga a meg nem élt élet.”

Elio és Oliver visszatér, a magyar olvasóknak pedig abban a megtiszteltetésben lehet részük, a Margó Irodalmi Fesztivál és a kiadó jóvoltából, hogy a hivatalos megjelenés előtt olvashatják a Szólíts a neveden folytatását. Míg az első rész az elemi vágyat eleveníti meg, talán minden eddig megjelent műnél pontosabban, a másodikban, a szereplőkkel együtt, a megjelenített érzelmek is érettebbé válnak. Rögtön az első fejezetben, amelyet a szerző ezúttal Elio édesapjának szentel, a filozofikus hangnem uralkodik. Aki tehát szó szerinti folytatást vár ettől a könyvtől, az biztos csalódni fog, hiszen a stílus és az érzelmek hőfoka is jelentősen változik, a szereplők az idő múlásával ugyanis teljesen más tapasztalatokkal és érzésekkel állnak elénk. A kiadvány négy részre tagolódik, amelyek zenei megnevezést kapnak, hiszen a zene nemcsak Elio által kerül kulcsszerepbe, hanem a meg nem élt életek metaforájaként is. A Találj rám! ugyanis a elszalasztott lehetőségek és a sorsszerű találkozások regénye. De vajon hová tart Elio és Oliver életében a befejezetlennek tűnő dallam?

A könyvbemutató hihetetlen élménye után rögtön bele is vetettem magam az olvasásba, és bár bevallom, nagyon elfogult lettem, ha az íróról van szó, annak ellenére, hogy a Találj rám! jelentősen eltér nagy sikerű elődjétől, hasonlóan nagy hatással volt rám. Mégis úgy érzem, célközönsége egy jóval szűkebb réteg lesz, hiszen az első szerelem lángolása mindenki által befogadható, akár már korábban átélte, akár még csak vágyik rá; a sorozat második része viszont inkább azoknak szól, akik már elegendő élettapasztalattal rendelkeznek, a kihagyott, elszalasztott lehetőségek terén is. André Aciman kétségtelenül a szerelem szavakba öntésének mestere, amelyet ezúttal is bizonyít.

Az ​első rész után nagyon úgy éreztem, hogy ez nem az én könyvsorozatom, de végül pár hónap eltelte után úgy döntöttem, adok neki esélyt. Az első részhez képest ez sokkal jobban tetszett, az író pozitív irányban fejlődött. A Szólíts a neveden esetében sokszor átfutott az eseményeken, ritkán ment bele jelenetekbe… itt ezen szerencsére változtatott. Az is pozitív volt számomra, hogy nem csak Elio van a középpontban, de az édesapját és Olivert is jobban megismerjük. Bár itt is volt egy-két olyan dolog, amely nagyon zavart {{mint hogy Elio édesapja, Samuel egy nap után már gyereket tervezett az új barátnőjével, plusz az ő esetükben ott volt az a pofonos rész}}, sokkal könnyebben haladtam az olvasásával és jobban is tetszett.
Nem lesz a kedvenc könyvsorozatom, de örülök, hogy esélyt adtam a folytatásának, ugyanis szerintem ez méltó lezárása volt Elio és Oliver kapcsolatának.

Ha ​tehetném, most körbecsókolnám André Acimant. Ezt és így kellett volna az első részben is, pontosan így! Édes Istenem, de jó volt, de jó!
Kata elvonul, és örömködik tovább magában

A ​Találj rám! gyönyörű mű az időről, a szerelemről, és a meg nem élt életkeről.

Az idő létezik is és nem is, végtelen is, és nem is, és a saját szabályai szerint teszi a dolgát, az emberrel mit sem törődve. A sors rendületlenül sodorja a történéseket az ember életébe, a buktatókat, a kihívásokat, az eltereléseket, és nekünk rá kell jönnünk, hogy a sok lehetséges élet közül, amít kínál számunkra, melyiket is akarjuk élni. A lényeg az élni, és nem csak végigmenni rajta, de ha mégis ez történik, és az utolsó pillanatban döbbenünk rá, hogy nem így kellett volna: már nem bánhatunk semmit, mert az összes tapasztalatunk, élményünk, csalódásunk és életeink vezetnek el végső soron ahhoz, ami az igazi, ami a nekünk megfelelő, amit éltünk már azelőtt is, hogy megszülettünk volna, és azután is éljük majd, ha meghalunk. De ha mi magunk nem, az utódaink, vagy azok az emberek, akikben nyomot hagytunk biztosan.

A szerelem kortalan, nemtelen, számtalan, és mindenképpen sorsszerű, céllal érkezik az életünkbe, és további új célokhoz vezet el: találkozásokhoz, önmagunkhoz, egymáshoz – a másik emberhez, akik mi vagyunk. Nem törődik az előítéletekkel sem, létezésének célja önmaga beteljesülése.

Az első történet Elio apjáról szól, Samuelről, akivel elkezdődik a nosztalgia, és halad tovább Elión keresztül Oliverig. A könyv felét az ő története teszi ki, az ő életét járjuk végig, és a sok mély életigazságnak hála, nekem ez a rész nyerte el legjobban a tetszésemet. Én nem vagyok idős, nem éltem le az életem felét sem (remélem), de Aciman szavai által szinte teljesen meg tudtam érteni a férfi érzéseit és gondolatait. Tehetséges abban, hogy kifejezze azokat a kétségeket és számvetéseket, amikkel csak egy bizonyos kor elérése után néz szembe az ember. Megmutatta, hogy a szerelem függetlenül attól, hogy mennyi idős az ember, ugyanúgy megjelenhet az életben, mint fiatalkorban, jelen esetben pedig be is teljesülhet, és megéri rá várni egy – vagy több életen át. Az Elio életéről szóló rész gyakorlatilag ennek a tükre.
Tetszettek a helyszínek, a zarándoklatok, amiken apa és fia végigmentek, mind fizikailag mind a gondolataikban. Mindenkinek szüksége van rá, hogy néha visszatérjen a múlthoz, főleg azokhoz a pillanatokhoz, amiket nem tudott lezárni, és rájönni, hogy lehet, hogy azért nem sikerült, mert nem is kell. Az, hogy ezt néha együtt tették meg, ábrázolta a kapcsolatuk mélységét, az egymás megértését, és hogy kölcsönösen tanították a másikat.

Elioról és Oliverről együtt írnék, mert ők összetartoznak, egy test és egy lélek még akkor is, ha éppen nincsenek együtt. Amikor megjelent a könyv, kicsit húztam a szám, hogy folytatás, mert szerintem az első részben az író majdnem lezárta a történetüket, és lehetőséget teremtett az olvasónak arra, hogy elengedje őket. De örülök, hogy kaptak egy második esélyt, és annak is, hogy kiderült, mi történt velük közben és hogy fejben mindig jelen voltak egymás életében. Nagyon-nagyon megérdemelték azt a lezárást, amit most kaptak.

Annak, aki egy klasszikus folytatásra számít, csalódnia kell, mert nem azt fogja kapni, de ha ezen sikerül túllépni az olvasónak, akkor hihetetlen dolgokat engedhet az életébe. Rám személy szerint nagyobb hatással volt, mint az első rész, pedig az sem rendelkezik figyelmen kívül hagyható tartalommal. A könyv negyedénél már annyira megérintettek a mélyen szántó gondolatok, hogy csak sírtam a feléig (ahol Samuel története véget ér), ezzel elnyerve életem során sorban a második könyv helyét, ami kiváltotta nálam ezt a hatást. Nem azért, mert szomorú volt, vagy boldog, vagy drámai, vagy akármi, hanem mert éreztem, hogy ez a lelkemig hatol, elér hozzám, szó szerint megrendít, amire nem sok történet képes ilyen mélységekig. Szóval a kedvenc könyveim listájára kerül, életre szóló élmény volt, sosem felejtem el. Főleg azoknak ajánlom, akik nyitottak az élet dolgaira, szeretnek hosszasan merengeni és kíváncsiak az élet igazságaira, mert azoknak ez a könyv gyönyörűséget fog okozni.

Muszáj ​idézőjelbe tennem azt, hogy “folytatás”, mert bár újra találkozunk a Szólíts a neveden főbb szereplőivel, Elioval, Oliverrel és Samuellel, Elio apjával, a mondanivaló és a stílus is teljesen más. A Szólíts a neveden maga a nosztalgia, ahogy a 80-as évekbeli olasz nyár napsugarai szinte átragyognak a lapokon, egy első szerelem története egy kamaszfiú szemszögéből. A Találj rám!-ban is van ugyan szerelem, de már az emberi élet derekán túlról megvizsgálva, és nem is ő kapja a központi szerepet, hanem az élet (meg nem) történései, múlandósága, a sorsszerűség. Emellett kevésbé regényszerű az egész, időugrások, szemszögváltások követik egymást. A 4 fejezetet inkább hívnám novelláskötetnek, amelyben a történet, a ki-mit-mikor csinál csupán másodlagos, a hangsúly azon van, hogy éli meg a dolgot az illető, mit gondol róla. És a zene! Ott van mindenütt, a dallam, a művész, a hangszer képében, a mondanivalóban. Ami egyébként nagyon elgondolkodtató, tele a kötet remek idézetekkel, megérte “megküzdeni” a szöveg állandó filozofálásával. A legnagyobb falat pont az első, hosszabb fejezet Samuellel és Mirandával, bátorságra vall Acimantól (és a szerkesztőjétől), hogy egy ilyen elvont kezdést hagytak a könyvnek, a legnagyobb hívószót, Eliót és Olivert pedig gyakorlatilag a végére hagyták. Aki kíváncsi rájuk, az jobb, ha tisztában van ezzel.

“Őszintén ​szólva fogalmam sem volt, hogy hogyan lehetne folytatni Elio és Oliver történetét úgy, hogy ne tegye tönkre az első rész tökéletességét. Nyilván, ha ezt a posztot olvasod, akkor felteszem, a Szólíts a neveden-t is olvastad már, ha pedig ez így van, akkor biztos te is emlékszel annak befejezésére. A két fiatal tökéletes nyara után ugyanis ugrottunk egyet az időben és évekkel később újra találkoztunk a szereplőinkkel. Mindez egy annyira véglegesnek ható lezárás volt, annyira kerek egész lett tőle a történet, hogy nem láttam értelmét a folytatásnak, sőt éppen emiatt egyáltalán nem is vártam egy második részt. Minden bizonnyal nagy szerepet játszik ebben a megfilmesítéssel járó hatalmas népszerűség, így nem vagyok benne biztos, hogy Aciman nem csak rajongói nyomásra ragadott tollat újra és tért vissza régi karaktereihez.

Azt a körülmények dacára sem mondhatom, hogy mindez a tartalom rovására ment volna, de nyomokban azért látszik, hogy ez már nem az a történet, amiben ott rejlik az újabb lehetőség…"

A teljes értékelés >> https://nemfelunkakonyvektol.blogspot.com/2019/12/andre-aciman-talalj-ram-nyeremenyjatek.html

Megértem ​azokat, akik Elio és Olie történetének folytatását várva csalódottságuknak adnak hangot, mert ez a könyv nem a történet egyenes folytatása. Aki viszont a Szólíts a neveden hangulatát szeretné újraélni, az megteheti, ha ezt a könyvet olvassa. A szerelem több formáját írta meg a szerző, idős és fiatal szemszögéből is, négy történetben. Samuel (Elio apja) története tetszett a legjobban, majd a lezárás és az új Oliver felbukkanása. Önállóan is olvasható kötet, sok érzelemmel, szenvedéllyel, való élettel.
Sok-sok idézetet jelöltem meg magamnak, nagyon szép, bölcs gondolatokat, amik – talál koromnál fogva – megfogtak.

Szögezzük ​le, ez nem a Szólíts a neveden folytatása. Ez egy könyv, ami által kicsit árnyaljuk a szereplőket, de leginkább még jobban megismerjük Acimant. Olyan sorok, ahol bele tudunk mászni Elio, Elio apja és Oliver agyába is, a bőrük alá, de leginkább Acimanéba.
Számomra egyszerűen megmagyarázhatatlan mitől üt bennem ekkorát minden oldal amit ír. Nem, nem a fő cselekmény miatt, inkább csak rám terít egy olyan hangulatot, ami egycsapásra visszahoz valami ismerős, otthonos érzést. Nem azt szeretem, ahogy Aciman ír {{de azt is!!!}}, hanem azt, ahogy érez.
A fordítás jó, sokat hozzátesz a műhöz, bár borzasztó nehezen szabadultam a dologtól, hogy a könyvben végig “találj meg” -ként hangzik el az összefűző mondat. Értetlenül állok afelett, miért nem lehetett ezt összefésülni a címmel.

,,A ​veled töltött napok kárpótolnak a nélküle töltött évekért."

Elmúlik-e valaha az igaz szerelem? Lehet-e az ember szerelmes azok után, hogy egyszer már őszintén szeretett valakit? Vajon miért van az, hogy két ember éveket tölt külön, miközben tudják, hogy szeretik egymást? Ezeknek az éveknek van-e egyáltalán értelmük?
A Szólíts a neveden folytatása négy részből áll, elsőben Elio apja, Sam találja meg válása után a szerelmet, másodikban Elio esik szerelembe Michellel, harmadikban Oliver kételkedéseiről olvashatunk, negyedikben pedig {{Elio és Oliver újbóli egymásra találásáról}}. Látszólag különféle történetek, mégis (a személyek ismeretségénél kívül) összeköti őket valami: mindegyik azt a kérdést boncolgatja, mit jelent a szerelemben az idő; számít-e a kor, számít-e, mióta ismerjük egymást, számít-e, mióta nem láttuk egymást; és azt, hogy életünk egyes szerelmei mekkora befolyással vannak egymásra, az egyik szerelem megváltoztathatja, akár segítheti a másikat, hogyan formálnak minket a tapasztalataink.
Amit imádok Aciman stílusában többek között az, hogy egyik kérdésre sem ad egyértelmű választ, csak utal arra, milyen lehetőségek vannak, azt pedig gyönyörűen. Egy apró érintés, egy mosoly mennyi mindent jelent, és mennyi mindent nem jelent egyszerre. Hogy mennyi erejük van a kimondatlan dolgoknak is, de néha, amikor két ember igazán szereti egymást, akkor ezekből megértenek olyasmit a másikról, amit az nem feltétlenül ért önmagával kapcsolatban.
Szerintem a többség tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy egy romantikus történetben nem szeretjük, ha az a pár, akiknek együtt kellene lenniük, egyik vagy másik tagja egy harmadik féllel van. Eleinte én is húztam a számat, hogy Eliónak minek ez a Michel, ugorjunk már végre Oliverhez… De aztán megértettem (már amennyire a szerelem rejtelmeit meg lehet érteni persze): Eliónak az Oliver nélkül töltött évei nem lettek volna teljesen Michel nélkül, még ha csak rövid időt is voltak együtt. Minden pillanat, amit az ,,igazi" nélkül töltött, elvesztegetettnek tűnhet, azonban korántsem volt az. Michellel is ugyanúgy szerették egymást, és ebből a kapcsolatból is rengeteget tanult, talán pont azokat a dolgokat, amiket Oliverrel nem tudott megtanulni. És itt jön képbe az idő: ha Oliverrel együtt maradtak volna, akkor ugyanazt a boldog végkifejletet kapták volna mindketten, mint itt? Mindenképp szükséges voltak-e azok a külön töltött évek? Szerintem ez olyasvalami, amire nem feltétlenül tudunk választ adni, de nem is kell. Azoknak az éveknek is megvolt a maguk helye mindkettejük életében, hogy teljesebbek legyenek, és átéljenek minden jót és minden rosszat, amit át kellett, és azoknak, amik végül újra egymáshoz sodorta őket, meg kellett történniük, így Michelnek és Oliver házasságának is.
Amit nagyon furcsálltam a végén, az az volt, hogy {{Elio és Oliver egyszer sem szólították a másikat egymás nevén}}. Ez felveti az újabb kérdést: lehet-e egy kapcsolat két évtized kihagyás után is ugyanolyan? Ugyanúgy szeretik-e még mindig egymást?
Ha folytatom az értékelést, akkor szerintem csak újabb és újabb kérdéseket tennék fel (ráadásul még Samről és a nála jóval fiatalabb szerelméről, Mirandáról még nem is beszéltem), ezért inkább csak azt mondom, hogy olvassátok el. Összezavaró, elgondolkodtat és várat magára – pont úgy, ahogy az igaz szerelem is.

“… ​az élet és az idő sokszor nincsenek összhangban egymással. Mintha itt valahogy félrecsúszott volna az idő… . Talán senki se állítaná szívesen, hogy egyszerre két életet él, mégis annyi, de annyi, egymás alá-fölé vagy egymás mellé zsúfolt élte van mindnyájunknak. Bizonyos életek még várnak a sorukra, mert egyenlőre nem élték meg őket, mások idő előtt elhalnak, megint mások pedig arra várnak, hogy újraéljék őket, mert egyenlőre nem teljesedhettek ki.”

Több évvel vagyunk a Szólíts a neveden történései után.
A regény 3 főszereplőjének további történtet ismerhetjük megy 1-1 fejezetben.
Elio apja egy vonatút során véletlenül találkozik egy fiatal lánnyal, mely találkozás megváltoztatja az életét.
Elio Párizsban él és zongoraművész lett. Egy templomi koncert során ismerkedik meg a nála idősebb Michellel és életük egy időre keresztezi egymást.
Oliver New Yorkot készül elhagyni egy éves tanári kiküldetése után. Felesége van és két gyereke.
A fenti idézet pontosan leírja azt, hogy miről is szól ez a regény. Elcsúszott időről, megkésett szerelmekről és a reményről.