Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


fióka
5.0/5

Hrabal ​örök. Azt hiszem, ennyi idős koromra elég sokszor olvastam el a könyveit ahhoz, hogy tudjam, számomra már nem változik a megítélése. És ez jó. A biztos pontok jók. Jó az, ha tudom, van olyan íróm és olyan könyvem, amit bármikor levehetek a polcról, mert nem untat, nem feszélyez. Nyugodtan elmerülhetek benne, olyan, mint hideg estéken egy jó, csontot-lelket melengető fürdő (nyilván könyvvel). Egy baj van csak. Változom és ez nem baj, viszont vagy depressziós vagyok, vagy szentimentálisabb leszek idővel, vagy egyszerűen csak más dimenzióit fedezem fel a könyvnek, mert a mostani olvasásom már nem volt annyira felhőtlen, mint az eddigiek. Átbillent a mérleg. Most már szinte sírtam. Azon, ami nyilvánvaló, de azért mégis annyira rossz, amikor pofán vágja az embert: hogy minden múlandó. A könyv végéről pedig eszembe jutott a Harlekin milliói, és hát az is elmúlás. Nem volt jó érzés. Viszont Hrabal konzervált. Konzervált egy letűnt korszakot minden szereplőjével, hülyeségeikkel együtt. És ez jó. S ha lesz még, aki olvassa és szeresse a városkát, ahol megállt az idő, mondjuk 100 év múlva, akkor talán mégsem minden múlandó. A legőszintébb szeretettel ajánlom mindenkinek, aki még nem járt a Városkában.


morin5
5.0/5

Randevú ​a Sörgyári capriccio szereplőivel: Francinnal ismét motort szerelünk és csodakészülékkel gyógyítunk, a „dicső győzelmet arató osztrák katona” Pepin bácsival pedig nemi egészségtant tanulunk a szépkisasszonyoknál. Majd elillan a naiv báj. Előbb a horogkeresztes zászlók, később a sörgyári gondok asztalára csapó munkásököl jelzi a változást, de még keserűbb lesz, hogy az alaphangon is csak ordítozó, energikus Pepin bácsi egyszer csak csendben marad. A régi világ leköszön, a békés, új időszámítás pedig facsar egyet szívtájékon.
Pedig már ismert, hogy a happy end kelet-közép-európai fajtája – rendhagyó módon – fájni szokott.


Lupin
4.5/5

Az ​idő olyan tér, amibe nem tudsz nem beletemetkezni.
{{Vársz, vársz, vársz és még mindig csak vársz. Nézed a hajnali kihalt utcát, még a nap sem jött fel. Nem ittál kávét, csipás a szemed. Egyedül vagy. Valahol a magasban már csiripelnek a madarak, az új időt hirdetik. Kicsit ködös, kicsit szürke-szennyes. Az élet egy buszmegálló, ahol egyedül vársz. Állsz az út mellett, nézel egyik irányba, nézel másik irányba. Van valami célod, vagy legalábbis lenne, ha előbb a várakozásod végre beérne. A hátadon nehezedik a táska, jól megpakoltad, a busz úgyis elvisz odáig, ameddig szeretnéd vagy éppen ameddig kell. Jön egy ember. A hátán ugyanúgy táska, ő is ugyanúgy nem ivott kávét. Megáll tőled három méterre, hogy ne egymás nyakába lihegve szálljatok fel ugyanazon az ajtón. Ő majd egy másikon. Mondjuk a leghátsón, ami nem is biztos, hogy kinyílik. Aztán jön egy nénike, nagyon lassan tipegve, de ő csak leül. Nézed őket. Merednek maguk elé. Várnak, mintha semmi veszítenivalójuk nem lenne. És vársz. A busz pedig, ami elvinne, nem jön. A városkában, ahol megállt az idő. De erről persze nem tudsz. A kulcs nem nálad van.}}

Hrabal húzza, húzza, húzza, aztán a végén kondít egyet rajtad. Olvasás közben tényleg olyan, mintha megállt volna az idő: semmit nem mond és mégis rengeteget. Történik a valami, és mégsem. Megvannak a szereplők, aztán egyszer csak eltűnnek, elosonnak, mint a macska, valahova máshova, észrevétlenül, és erre csak akkor eszmélsz már, amikor a megszokásba torzult mindennapokban megváltozik valami: nincsenek. Eltűnnek a régiek, jönnek az újak, de mégsem tűnnek el és mégsem jönnek. Az ember csak megáll közben, és az időtemetőben tér magához. Eljön az idő, amikor már semmi sem számít, csak maga a várakozás. Az idő meg nem telik, nem halad sehova. Várakozik valamire, maga sem tudja már, mire, és a várakozás közben észre sem veszi, hogy amire vár, már elment, vagy éppen az van, vagy nem lesz sohasem. Az ember maga lesz a merő Várakozás. Várni pedig csak az tud, akinek van ideje, vagy, akinek már csak ideje van.
Az idő meg jönmegyvannincsleszvolt, és birtokolja a megmerevedett Embert.

Ez volt az első Hrabalom. Lesz még.


MrClee
4.0/5

Az ​[[Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam|Őfelsége]] után olvasva nem volt annyira jó élmény már, sokszor untam a történetet, a monoton Hrabal-féle mesélést, nagyjából ami az előzőben abszolút pozitívum volt, az itt már inkább elvette a kedvem.
Mindettől függetlenül a történet maga nagyon megható, borongós, mégis derűt kölcsönöz a szürke mindennapokra.


Flajmer
4.5/5

Hrabal ​úgy tud varázsolni, hogy nem használ mágiát. Végig az a gondolat járt a fejemben amit Kosztolányi mondott Mikszáthról, hogy: “Boldog és talán az utolsó boldog író”. És mi is lenne velünk ha nem lennének ilyen boldog írók, akik úgy csűrik-csavarják a szálakat míg a könyv végén te csak ott vagy egyedül és azt sem tudod mi történt. Az a baj, hogy Hrabal elhiteti velem minden könyve elején, hogy ez csak valami bohókás történet és igazából semmit sem kéne várnom tőle.
De ő ezt csak elhiteti.
Én meg elhiszem…


virezma
4.0/5

Nagypapámtól ​maradt rám ez a könyv. Pontosan azt a könnyed-nosztalgikus (békebeli) világot és szereplőket hozta, amit a Sörgyári capriccio (amit csak filmen láttam). Néha jókat nevettem a villamoson olvasás közben.


RKAti
5.0/5

Hrabal… ​Nem is értem, hogy eddig hogyan kerülhettük el egymást?! A könyveiből készült filmeket nagyon szeretem, fura, hogy nem olvastam eddig tőle semmit.
Olvastam, élveztem minden szavát, láttam magam előtt az embereket. Groteszk? Lehet. Talán azért volt olyan megnyugtató és könnyed olvasmány, mert groteszk, mert olyan távoliak a problémáik, mert annyira más a temperamentumuk, mert kockázat nélkül szerethetem őket?!
Aztán egyszer csak a döbbenet, már nem vagyok kívülálló!
Ezt kifejezetten nekem szól!
Honnan tud róla?
Mit akar mondani?
Vigasztal? Magyaráz?
Miért teszi ezt velem? Semmi köze hozzá!
Tudom, hogy ez az élet! Tudom, hogy el kell fogadni, és igen tudom, hogy nem tehetek semmit!
Gondolatok, amiket nem tudtam (és talán nem is akartam) megfogalmazni, szavak amiket nem akartam egymás mellé tenni…..

Véletlen, hogy most olvastam el?


petrozy
4.0/5

Ez ​volt az első könyv, amit Hrabaltól olvastam, időbe tellett mire ráhangolódtam. És mire elolvastam értettem meg az üzenetét. Vagy inkább megértettem valamit, és nagyképűen azt gondoltam, hogy megértettem, mit akart üzenni. Aztán napokig csak ez forgott a fejemben. Mára már nemis vagyok olyan biztos benne, hogy megértettem. Talán a kétkezi munkások lelkülete sem sokat változott itt Kelet-Europában, persze ezt sem lehet általánosítva kijelenteni, úgy pontosabb, hogy most a 21. században is élnek hasonló jellemű embertársaink, lehet, hogy ezek a jellemek finomodnak, visszafogottabbaká válnak, korszakok jöhetnek-mehetnek, információs forradalom ránk zúdulhat akár újból és újból, a legmélyebb voltában mitsem változik. Mindannyiunknak pedig át kell majd menni az idő elörehaladtával azokon a változásokon, amik elkerülhetetlennek tetsző módon ott lebegnek a sorsok felett, hogy esetleg lemaradunk a kortól, nem tudunk, vagy nem akarunk már változtatni, legrosszabb esetben elfáradunk és feladjuk, ahogy olvashattuk Bohumil Hrabal könyvében.


GaborLajos
2.5/5

A ​7. fejezet elején úgy nézett ki, hogy jön valami csattanó a hosszú bevezető után… azonban a várt fordulat elmaradt. Illetve annyi mégiscsak történt, hogy a kissrác, aki meséli a történetet, kb. ekkortájt eltűnt a cselekményből, bár az egyes szám első személy megmaradt. Inkább fura megoldás, mint jó.


Viki77
4.5/5

Groteszk… ​zavarba ejtő… megható… ZSENIÁLIS.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

8.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók