Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Dana
-/5

Nincsenek ​jó híreim.
Ezt a könyvet még egy olyan laikus is, mint én, aki csak 10 éve foglalkozik a koreai kultúrával és nyelvvel, különösebb nehézség nélkül tudja szakszerűtlennek, sőt akár károsnak is titulálni. Tegnap a 70. oldal magasságában és a sokadik margóra vetett WTF jegyzetet követően úgy gondoltam, hogy leírom az eddigi benyomásaimat, aztán pedig jó mélyre süllyesztem ezt a meglehetősen drága kiadványt könyvespolcom legárnyékosabb bugyrába.
Boyé Lafayette de Mente hisz abban, hogy a nyelv határozza meg a gondolkodást – fejti ki az előszóban. Ami nincs a nyelvben, az tehát nincs a gondolatban sem, ergo ha a koreai nyelvvel foglalkozunk, akkor megismerjük a koreaiak gondolkodásmódját. Ezen egyszerű, nyilván finomításra váró és a legtöbb filozófus szerint pedig egyenesen együgyű gondolat feltételezné, hogy a könyv szerzője kiválóan ismeri a koreai nyelvet, különösen hogy a könyvet magát is koreai szavak tematizálják. Azonban ha csak átlapozzuk a magyar kiadást, feltűnhet, hogy egyetlen koreai szó sincs benne koreai írással, csakis latin betűs, átírt változatokat láthatunk, amikor pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeket a romanizált alakokat, rádöbbenhetünk, hogy egyik szabványos átírási rendszerhez sem illeszkednek az alakok, olyannyira, hogy egyes szavak kibogarászása szinte lehetetlenné válik. A kvázi szócikkek fogalmai tehát egyfelől le vannak írva egy Mente-féle ad hoc átírással, amit ő szabványosnak tart, de nem az, nem tesz különbséget például ㅈ és ㅊ között (nála mindkettő ch), vagy sztochasztikus módon az ㅓ ㅜ ㅡ betűket is ugyanazzal a latin betűvel (u) írja át, komoly fejtörést okozva annak, aki vissza szeretné keresni koreaiul is a szót. Emellett a magyar kiadásban is indokolatlanul helyet kapott egy sajátos átirat, ami azt prezentálná, hogyan ejti ki a szót egy angol, ehelyett sokkal megfelelőbb lett volna, ha a magyaros átírás kerül a kiadványba, amit Mártonfi koreanológus dolgozott ki, és használata teljesen alkalmas lett volna egy ismeretterjesztő kiadványban. Először nyilván hiányoltam az eredeti koreai betűkkel írt szót is, de igazából örülhetünk, hogy nem szerepelnek benne ezek a torz és helytelen változatok, melyek az angol kiadásban fellelhetőek. Néhány példa: az arirang koreaiul 아리랑, Mente-nél 알일앙, a türelem koreaiul 참을성, Mente-nél 찰물성, a koreai történelem pedig 한국 역사, Mente-nél 항욱욕사. Természetesen olyan szavakra is akadtam, amit biztosan rosszul írt le a szerző (pl. a chagun, ami az átírása szerint 차군, jelentése: bambusz művészi kifejezéssel, nála viszont együttérzés és könyörület), és rosszul fordított szóra is akadtam (pl. 체벌, ami testi fenyítést jelent, nála viszont kollektív büntetést). Önmagában szerintem már ezen a nyilvánvaló és döbbenetes inkompetencián sem lehet túllendülni, hisz ha a szerző azt állítja, hogy a koreaiakat csak a nyelvükön keresztül ismerhetjük meg, akkor vajon mit gondoljunk arról a kiadványról, amit olyasvalaki írt, aki nemhogy nem ért a koreai nyelvhez, de mint látni fogjuk, még arra sem vette a fáradságot, hogy felüssön egy koreai szótárat, vagy megnyisson egy koreai weblapot.
Miután ugyanis eldöntöttem, hogy nem lifteztetem a vércukorszintem ezzel a könyvvel a 70. oldal magasságában, mégiscsak odalapoztam azokhoz a témákhoz, melyek egy évtizede izgalomban tartanak. A hangul szócikk, egészen pontosan a hangul/handzsa szócikk kapásból terminológiai bakival indít (a handzsa a koreai nyelvben használt kínai írásjegyeket jelenti), ezután át kell evickélnünk olyan gondolatokon, hogy a koreaiak azokat a kínai írásjegyeket választották ki, ha tehették, amik leginkább megfeleltek a koreai szavak jelentésének, vagy hogy Hunmindzsongum volt a hangul eredeti neve (ez a kiadvány címe, amiben ismertették a betűket), végül odáig jutunk, hogy a hangul karakterekről olvashatunk. Na most, ha csak a wikipédiáig eljutott volna a szerző, akkor tudhatná, hogy a koreai írás hangjelölő, így karakterekről nem beszélhetünk. A koreai betűk, azok egyszerűsége és roppant logikája nem kerül bemutatásra, összességében a 6 oldalas szócikkből, mindössze másfél oldal foglalkozik csupán a koreai betűkkel. Sokkal nagyobb figyelmet szentel a szerző az átírási mizériáknak, melynek fejtegetése közben ilyen meghökkentő konzekvenciákra jut: „A hangul valójában két szó, a Han (Korea) és a gul (írás) összevonásával jött létre, és számomra úgy tűnik, hogy ésszerűen szétválasztva írni őket, mint ahogy az angol nyelvben tesszük, sokkal jobb megoldás lenne.” Ebből a mondatból nemcsak a szerző bicskanyitogató anglocentrizmusa süt, hanem hogy nem ismeri az összetett szó fogalmát sem. Pár mondattal később elcsodálkozik azon a jelenségen, hogy az Yi, Lee és Rhee ugyanaz a koreai vezetéknév, és hogy a Pak és a Park „szintén ugyanúgy hangzanak koreaiul”. Valószínűleg kevesen vannak, akik ne hallottak volna legalább egy-két koreai dalt, vagy ne láttak volna koreai nyelvű filmet, talán az ő számukra is meghökkentő Mente nyilvánvalóan végtelenül szubjektív megállapítása, miszerint a koreaiak az angolhoz hasonlóan ejtik a mássalhangzókat, míg a magánhangzókat a spanyolhoz hasonlóan. No comment. Az átírás rejtelmei után Mente a handzsákról ír a szócikkben, kijelentve, hogy a koreaiak a kínai eredetű szavakat anélkül használják, hogy tudatában lennének a szavak eredetének (hö?), majd arról ír, hogy a koreaiak mennyire nagyon hiányolják a handzsákat, ami persze megint valami légbőlkapott ötletnek tűnik. (Hivatkozások természetesen nincsenek a szövegben.) A handzsák körül mindig is parázs vita zajlott, de a mai Dél-Koreában a handzsák használata korlátozott, és inkább tudományos, illetve szépirodalmi művekben bukkanhatunk rájuk, illetve egy-egy közismertebb írásjegyre a sajtóban, eseményeken, Észak-Koreában pedig – a szerző állításával ellentétben – a mai napig nem használatosak. A szócikkhez egy izgalmas lábjegyzet is kapcsolódik, melyben a szerző azt állítja, hogy a koreaiak nem használnak szóközt, ami a koreai nyelvtanulást rettentően nehézzé teszi, illetve azt is hozzáfűzi, hogy a koreaiak nem hajlandóak megtanulni a szabványos McCune-Reischauer-féle átírást, ami nehezíti a kommunikációt. Nos, a koreaiak valóban egy ideig nem használtak szóközt, de amikor Mente a könyvét publikálta, már aligha akadhatott olyan szótárra, vagy internetes anyagra, ami nem használt szóközöket.
Pár lappal odébb vár a hankuk mal (hahn-kuuk mahl), vagyis a koreai nyelv szócikk. Most lendüljünk át azon, hogy a koreaiak mit gondolnak a saját nyelvükről (a legtöbb nyelvész szigetnyelvnek tartja a koreait), de kijelenteni, hogy a „nyelv valójában inkább kínai, mint koreai”, annyira amatőr és vérlázító, hogy túlmegy minden határon. Mente azonban még rátesz egy lapáttal, amikor azt állítja, hogy azok az elvont fogalmak, amiket a koreaiak a kínaiból vettek át a szókészletükbe, mint amilyen a jóság, vagy bátorság, eredetileg nem léteztek a koreai nyelvben, azt a benyomást keltve, hogy a koreaiak nem voltak képesek elvont fogalmak alkotására a kínai kultúrával való találkozás előtt. A koreai számrendszerbe és személyes névmásokba sikeresen belebonyolódik, ezt talán bocsássuk meg a szerzőnek, de azt megbocsáthatatlannak tartom, hogy a „mi” névmás használata kapcsán túldimenzionálva kijelenti, hogy „az emberek gyakran nem arra használják fel ezt a szokást, hogy a családjuk vagy az adott csoport érdekeit önzetlenül a sajátjaik fölé helyezzék, hanem egyszerűen csak meg akarnak szabadulni a felelősségtől”. Az enigmatikus és az irodalomjegyzékben sem szereplő Shin és Yu professzorok szerint a koreai nyelv tiszta formájában, jelentsen ez bármit is, „nem alkalmas a logikus gondolkodásra, mert nincsenek vonatkozó névmások a nyelvben, az állítmány rendszerint hiányzik, a különbségtétel az egyes szám és a többes szám között bizonytalan, és gyakoriak az alany nélküli mondatok.” Ha valami igazán vonzó és szeretnivaló van a koreai nyelvben, az a roppant logikája, ami szinte mindenkit lenyűgöz, és noha valóban gyakori az alany hiánya, és másképp írnak érvelő szövegeket, aligha okoz komolyabb megértési nehézséget a kontextus ismeretében. Az anglocentrizmusnak ez a fajta dominanciája, ami az arcunkba robban a könyvet olvasva, engem személy szerint eltántorít attól, hogy komolyan vegyem ezt a kiadványt.
Nagyon nehéz a szívem, ahogy erre a roppant méretű könyvre ránézek. Mert látom, hogy sok munka volt a kiadásban, a fordító minden bizonnyal megtett minden tőle telhetőt, szép a kivitelezés, és biztosan minden hozzám hasonló, Korea iránt elkötelezett embernek a szeme felcsillan, hogy íme, 655 oldal, tele Koreával. Azonban megtapasztalva ezt a mérhetetlen szakszerűtlenséget, hiányosságokat, pontatlanságokat, a hivatkozások teljes hiányát, a fel-felbukkanó kulturális etno- és anglocentrizmust, elszorul a szívem, hogy ma Magyarországon ezt tudjuk adni a koreai emberekről, noha nyilvánvaló, hogy ebből a könyvből Mente észjárását ismerhetjük meg, és nem a koreaiakét.
Utánanéztem, mit reagáltak a koreaiak a könyvre. Szerencsére nem fordították le, de így is akadt, aki átrágta magát a nagy tömegű szövegen, mégpedig 김지명 (Kim Csimjong) a Koreai Kulturális Örökség Oktatási és Kutatási Intézetének (한국문화유산교육연구원) vezetője. Mint írja, mélységesen sajnálja, hogy ez a kiadvány ilyen formában látott napvilágot, és 2015-ben legalábbis igyekezett felvenni a kapcsolatot a szerzővel a hibák kiküszöbölésére, Mente azonban 2017-ben elhalálozott, így valószínűleg könyve már így marad, a koreaiak és a koreai kultúrát szeretők nagy bánatára.
Remélem, másnak több türelme lesz ehhez a könyvhöz, vagy más szempontból, más mentalitással olvassa, és árnyalja majd ezt a képet.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

-
átlagos pontszám
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
folyamatban lévő rukk / happ
0
lezárult rukk / happ

Címkék

Kollekciók