Ajax-loader

A ​romániai Forrás-nemzedék egyik legkarakteresebb költője már rég klasszicizálódott. Lászlóffy Aladár „nyelvfürdője" Dsidára utal vissza. Vagyis egy különleges, a muzsikát szinte eksztázisként megélt sorsszimfóniára, amelyben a nagyzenekar mögött is érezni a lélekharangnyi fohászt. A gyöngeségében is állhatatos szívű imádkozik így az Úrhoz: ha engeded, hogy ezer éve tenyésszünk hegyeid tövén, engedd, hogy holtaink nevére, zölden fonódjék a remény ha vissza is vonnád kegyelmed, a jutalmat, a büntetőt, hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: szűk szorosodban – tág erőt. Amíg az emberiség „a halál félelmével és gyönyörűségével" nem tud betelni, addig a kolozsvári költő magához édesgeti a világmindenséget. A nyelv erejétől hiteles ez a mozdulat. Benne a „kunsági könny" és a „Tihany-elvű nyelv" Házsongárd aranyával találkozik. Azzal a hazával, amely ugyan káprázat – „a visszasütő napban halványan izzó rézbokor" -, ám valódivá teszi „álmaink könnyűlovassága" az elmaradhatatlan kérdéssel: Uram, ugye nem hagysz magamra. Minthogy nincsen, mert nem lehet, egyértelmű válasz, ezért a kötetnyi vers.

Kapcsolódó könyvek

Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

-
átlagos pontszám
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
kívánságlistán
0
folyamatban lévő rukk / happ
0
lezárult rukk / happ

Címkék

Kollekciók