Ajax-loader

További értékelések

Az alábbi értékelések a Moly.hu-ról származnak. A Rukkola értékelésekhez kattints ide.


Miestas
5.0/5

Mit ​lehet mondani ezek után az élet és a halál nagy misztériumairól?
Bisztosan lehet, igaza van annak aki most csóválja a fejét, de én most nem tudok.
Jókai Anna olyan biztos kézzel nyúlt-e témához, hogy egy percig meg nem kérdőjeleztem egy mondatát sem.
S, hogy mit kaptam ettől a könyvtől?
Kemény szavakat.
Éles, tiszta gondolatokat.
Esendő embereket…
…nagyszüleimet, szüleimet, magunkat, gyerekeinket…mind-mind láttam olvasás közben…és amit régen nem tettem fohászkodtam, hogy jaj én ne így, csak szépen, nyugodtan, ha majd eljön az ideje, legyenek tiszta gondolataim, el tudjak rendezni mindent!
Addig pedig köszönök mindent Nagyhatalmú…bárhogy is hívnak.


mandris
4.0/5

Ismét ​egy könyv, amellyel kapcsolatban vegyesek az érzéseim:
A forma nálam teli találat: a könyvben a párbeszédek, az emberek közötti tényleges interakciók a – szó szerint – zárójeles részek, míg a négy főszereplő belső monológjai a lényeg. Ez szerintem nagyon jól működött a könyvben. A négy főszereplő újra és újra reflektál életére, az aktuális eseményekre, a közelmúlt és régebbi múlt dolgaira egyaránt. Néha úgy éreztem, hogy hiányzott a kiváltó ok, amiért egy-egy régi téma újra felmerült, és mivel egy-két témával, {{főleg egy régi párkapcsolattal}} ennyit foglalkoztak a főszereplők, ezért én nagyon más befejezést vártam. A vége egyébként kissé furcsa is, főleg ennyi {{meddőnek bizonyult}} felvezetés után.
Úgyszintén becsülöm a bátor témaválasztást: mintha a szerzők idegenkednének az aggkor ábrázolásától. Ez talán nem véletlen, és nem irracionális a részükről. Mint @vargarockzsolt némi öniróniával írja: “Szerintem ötven évesnél idősebb emberekről nem kéne könyvet írni” (https://moly.hu/ertekelesek/2230354). Ennek a könyvnek éppen az adja a feszültségét, hogy a szereplői a “halál felé közelednek”. Az öregséggel járó elkerülhetetlen következmények bemutatása miatt a könyv eszembe juttatta a Szerelem kolera idejént és az A pátriárka alkonyát, még ha ezek azért sok szempontból mások is. {{Lehet, hogy az előbbinek volt abban szerepe, hogy az események másként való alakulását vártam.}}
Szintén a könyv javára válik, hogy nagyon őszintének érzem. Nem szépít. Azt el kell ismerni, hogy a bemutatott szerzők nem reprezentálják jól a magyar társadalmat, de ez nem is kötelező, és ettől függetlenül – vagy épp ezért – az olvasó számára lehet érdekes az ő nézőpontjuk.
Szintén szimpatikus, ha egy író fel meri vállalni a világnézetét, és beleszövi a munkájába. Aztán majd minden olvasó eldönti, hogy neki ez – melyik szerző esetében – mennyire szimpatikus. Nekem eddig a legtöbb szerző esetében szimpatikus volt (leszámítva néhány nagyon kétbites megoldást).
És amiért mégis vegyesek az érzelmeim, az az, hogy valahogy nem tudott elkapni a könyv, a sodrás elmaradt, és nem is hagyott igazán maradandó élményt bennem.


Nehezen ​indult be számomra ez a könyv. Idegen volt az írásmód, idegen, hogy idős emberek élete van részletezve, és idegenek és ellenszenvesek voltak a szereplők is. De ahogy telt az idő – a regénybeli idő, és az én időm is, valahogy lefeslett ez az idegenség, és megtaláltam magam a történetben és a történetet az életemben.


ptagi
5.0/5

“Ami ​igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

A téma, a cselekmény, a történések egytől egyig tragédiába fulladnak.
A gondolatok viszont, az érzések, amelyek oly gazdagon kerülnek kifejezésre, hihetetlen békességet, talán még magasztosságot is adnak ennek a remekműnek.
Mert ez remekmű, igen.
És fontos témát feszeget. Ahogy a halál egyre inkább intézményekbe szorul, tabuvá válik, egyre inkább fontosabbá lesz, hogy mégis írjanak, olvassunk, beszéljünk róla. Hogy felkészüljünk. Hogy fogalmunk legyen. Hogy békességünk legyen.

Ami ezen túl még remekművé teszi, az a szerkezete. Mert ráerősít a mondanivalóra, az igazán lényegesre. Ugyanis a legfontosabb a személy, a fekete vastag betűk. És fontos mindaz, amit gondolunk, amit érzünk, amit senki nem láthat, ami a lélek rejtett mélysége. Ahol kendőzetlenül lehetünk őszinték, félhetünk, kételkedhetünk, tervezhetünk, számot vethetünk.
Hogy közben mi történik, ki mit mond, milyen események játszódnak körülöttünk… az valóban zárójelbe kívánkozik. Lényegtelen.
“Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”


eme
4.0/5

Ne ​legyünk szubjektívek. Annak ellenére, hogy nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, elismerem: jó könyv ez. Magát az elbeszélői formát telitalálatnak tartom: a négy szereplő nézőpontjának váltogatása és az ezeket minduntalan korrigáló elbeszélő az önáltatás és valóság, az illúziók és a legkeserűbb realitás kettősségével nagyon hatásos tud lenni. A regény folyamán e kettősség egyre halványul, a szereplők szeme elől is lassan szétfoszlik a rózsaszín ködfátyol, és egyre gyakrabban, egyre keserűbb szájízzel néznek szembe régi-új önmagukkal. Szívszorító lépésről lépésre követni a lélekben fiatal alakok lassú ráébredését a valóságra: a fizikai és később szellemi leépülés, az öregedés és elmúlás könyörtelen kikerülhetetlenségére. De nemcsak az elmúlás elkerülhetetlen, hanem a magány is: mindenki egyedül él a maga kis bolygóján a maga kis gondjaival és álmaival, illúzióival, bűneivel és bűnhődéseivel, múltjával és jelenével – a mellette lévő bolygók és lakói párhuzamos pályákon keringnek. De, a párhuzamosok a végtelenben… A regény mottói, a közbeékelt idézetek egy majdani, lehetséges újjászületés reményét sugallják. Az ismételt hangsúlyozás ellenére valahogy mégsem eléggé meggyőző ez a vigasz. Mintha a mottók, a „ne féljetek” vissza-visszatérő biztatása és a regény többi része közt szakadék tátongna, mely közt nincs (már) összekötő híd. Túl komor, lehangoló, sötét minden ahhoz, hogy ez a pár erőtlennek érzett szó meg tudja világítani. Igaz, egyebünk nincs.


Timcsibaba77
5.0/5

Ez ​egy monumentális igazi komoly szépirodalom Jókai Annától, és habár még nem volt alkalmam az írónőtől olvasni, így nagyon képem se volt nagyságáról, mibenlétűségéről, kellemesen csalódtam. Kicsit azonban vontatottnak éreztem az írását, itt-ott el el akadozva, elgondolkozva, mert tényleg mondani akart valamit az olvasójának.Egész mélyen belém ivódtak a sorai, hatással voltak rám. Felvezette, végig kisírte pár generáció sorsát, Mária, és Márió, a két szerelmes, kiket elsodort az élet, és mindketten külön utakon más mellett találták meg az életüket. Végig a hideg szaladgált a hátamon, annyira megható és szomorú, mély volt olvasni az élet körforgásáról, az élet, születés, és halálról, mely tetszik nem teszik mindenki útja. Ki így, ki úgy éli az életet. Mária harca a negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben, dacolva a korával, dacolva az elmúlással.
Csak ajánlani tudom, mert tényleg méltó, elgondolkodtató, filozófikus mű lett.


klaratakacs
3.5/5

Ismét ​egy könyv az öregedésről, amit az utóbbi pár hónapban olvastam. Ez lett talán a legrosszabb olvasmányélményem. Nehezen birkóztam meg a szerkesztésével, azzal, hogy az egyik ember gondolatmenete után zárójelben valaki más cselekménye jön, ahogy az sem volt jó, hogy ugyanazon ember gondolatatait tördelve kaptuk.
Négy öregedő ember, négy sors a nyugdíj után, mindez a 80-as, 90-es években. Vannak összekapcsolódó szálak, de alapvetően a mindenki magányos, még ha van mellette társ vagy család, akkor is. Nagyon jó látlelet is a társadalomról, az akkori életről, szokásokról, mindennapokról, családi viszonyokról. De ahogy a mindennapi élet, egyben unalmas is, nekem túl részletes volt. Márió volt a legkevésbé szimpatikus szereplő, a nagy gondolataival, amivel aztán a mindennapokban Villő segítsége nélkül nem jutott volna sehova. Mária életét látjuk talán legjobbnak, de a halogatással sok mindent elveszített, amit megkaphatott volna, bár Richárdban ezzel jó párra talált. Mária pánikbetegség-leírása viszont az egyik legjobb, amit olvastama témáról.
Fontos szereplők még a gyerekek, mindig furának tartom, hogyha felnőttek nem képesek egészségesen leszakadni a szüleikről, főleg anyagiakban, sőt elvárásaik vannak.


petibácsi
4.0/5

Kutya ​#de akár Taki bácsi# legyek, ha nem motoszkált ott végig a fejemben a Szomszédok főcímdala ezektől a #nézőnek# olvasónak teátrálisan odamondott gondolatfolyamoktól/monológoktól. Nektek nem?


Agatha_Emrys
4.5/5

Nem ​is tudom mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ahol a szereplők ennyire éltek, lélegeztek, gondolkoztak, mint a hús-vér emberek. Minden hibájukkal (amik eleinte igen idegesítőek tudtak lenni) és minden erényükkel, későbbi bölcsességükkel.

Egyszerre sajnáltam és szántam őket. Mária és Márió majdhogynem egymás tükörképei (lássuk be, a névhasonlóság sem véletlen), valamikor egy párt alkottak, de nem bírták elviselni a másikat. (Fájt a görbe tükörbe pillantás.) Végül mindketten egy másik társ mellett élték le életük hátralévő felét, habár ezek a kapcsolatok koránt sem voltak kiegyensúlyozottak vagy egészségesek. E négy szereplő váltakozó nézőpontjain keresztül követhetjük nyomon a történetet, és bár Mária és Márió nem felejtette el egymást, utaik már régen szétágaztak, mégis furcsa mód paralel vonható későbbi sorsuk között.

Szerencsére ahogy idősödtek ők is belátták saját hibáikat és megpróbáltak valamit tenni. Csak volt amihez már túl késő volt…

[spoiler] Sajnáltam, hogy az általam várt nagy találkozás nem történt meg, a szálak nem fonódtak végül egybe, bár Villőt és Richárdot továbbra is szánom, hiszen végül is csak a másodhegedűs szerep jutott nekik, akármit is hittek. [/spoiler]

Keserédes történet, de életszagú.


Allen_Ark
3.0/5

Formájában ​merész, és ezért eleinte talán még zavaró is, tartalmában egy egészen ingoványos területre evez, finoman és szinte soha meg nem billenve egyensúlyoz a túláradó érzelmiség és az érzelemgazdag ábrázolás határán. A belső monológok nem csupán arra alkalmasak, hogy egy történést több szemszögből is végignézhessünk, hanem hogy az egymás melletti elbeszélés mindennapossága nyilvánvaló legyen. Igenis, ilyen érzelmesek, önzőek, csapongóak és gyarlóak vagyunk. Ennyire foglyai vagyunk a saját történetünknek, hiúságunknak, hazugságainknak és hirtelen fellobbanó érzelmeinknek. Nehéz az öregkorról írni, pedig létezik. Azt mondtam, hogy meglepett a Szerelem kolera járvány idején, hogy az életen átívelő, szinte már reménytelen szerelemről szólt, és képes volt úgy boldog véget adni a regénynek, hogy a szerelem csak a széteső, hullaszagú testekben teljesülhet be. De mennyivel igazabb az a történet, amelyet Jókai Anna mesél el: párhuzamos világok, amelyeknél várjuk, hogy sorsszerűen ismét találkozzanak és nem. Mert az életben általában nem. Még ha a világ lehetőséget is ad arra, hogy igen, még akkor sem. És ettől, meg még megannyi mástól mennyire magányosak maradunk. A szeretetünk – akár belőlünk, akár felénk áramlik – mindig személyes marad. Nem pusztán arról van szó, hogy idős korunkban egyedül maradunk, és elkopnak azok a kapcsolatok – a szereplők halála miatt –, amelyek végigkísértek az életünkben, hanem mert már előtte is magányosak voltunk, csak a közös dolgok megosztásának illúziója is elvész. Egy-egy belső dráma, amely ekkor válik nyilvánvalóvá. Esendőek vagyunk, amely leginkább a halál felől látható, de nem a halál miatt az.


← Vissza a könyv adatlapjára


Értékelések

Rukkola értékelés
-/5

Statisztika

12.7
átlagos pontszám i
0
aktív példány
0 példány értesítés alatt
0 prerukkolt példány
0 elérhető példány
0 eladó példány
0
stoppolás
0
folyamatban lévő rukk / happ

Címkék

Kollekciók